A Feri bácsi csűrjéről

A Feri bácsi csűrjéről
Hogyha éjszaka kettő környékén felébredsz, valami nyugtalanság azért csak van benned. Én ma történetesen arra ébredtem, hogy Szeplő kutyánk „telefonál”, ami a kutyáknál azt jelenti az én meghatározásomban, hogy az ajtó előtt ugat, de fekve, teli torokból. Általában rossz alvó vagyok, tehát könnyen felébredek az ilyen ricsajra.

Nyilvánvaló, hogy ilyenkor a kanapén kötök ki. A kanapé az valami mentsvár, valami remény arra, hogy az ember talán folytathatja az éjszakai álmot. Aztán persze mindenfélén kezdek gondolkodni, ami meg ellentmond az előző gondolatnak. Vagy ki tudja…

Feri bácsi és Vilmika néni háza, illetve a köré tartozó mindenféle épület, a gyerekkoromnak szerves része volt. Tulajdonképp most is emlékszem dolgokra, kezdve a barométerrel, a kamraajtóig, a ház előtti vályúig, a hozzátartozó nagydarab kősóra, amit az állatok nyaltak, Feri bácsi irtózatosan hosszú fémlétrájára, ami túlzás nélkül a harmadik emeletig is felér, meg a csűr hegyéig is - oda kellett a lajtorja.

A csűr, amennyire én emlékszem, relatív későn épült. Már rendszerváltás után. Szorgos gazdaként Feri bácsi azelőtt az istálló fölött tartotta szénát. Akkor nem törtem ezen a fejem, most meg úgy gondolom, hogy nagyobb tárhelyre volt szüksége, így aztán felépült a csűr az istállóhoz hozzábiggyesztve.

Minden gyerek imádja a csűröket, legalábbis azok, akik egyszer beszabadulhattak a szénába. A szénát viszont nem kedveltem, mert belement a cipőbe, akkor meg egyszerre szúrt is, viszketett is, és eleve poros dolog, kiszárítja a kezet, torkot. Feri bácsi csűrjében az volt a legvagányabb, hogy a nagyon magasra pakolt szénából át lehetett menni a régi szénapadlásra. Az átjárás volt a legizgalmasabb dolog. Dereng, hogy ő ezért az átjárásért nem rajongott, mert az alkalmi ugrásokban végződött, ami nem tett jót a szénának. (Ha őszinte vagyok, akkor azt gondolom, hogy ő maga sem hitte, hogy abba fogjuk hagyni, de azért elmondta, hogy nem szabad, a gyerekek meg illedelmesen meghallgatták.)

Feri bácsi tulajdonképp Vilmika néni miatt kellett a gyerkőcöket rekcumolja. Ő volt az, aki a rokonságból, szomszédságból rengeteg gyerekkel foglalkozott. Tapadtak rá a gyerekek. Nem emlékszem, hogy valaha hangosan kimondta volna, de szerette a gyerekeket, a gyerekek mindenképp imádták. Én is. Kisgyerek koromnak tényleg nagyon fontos része volt, sokat beszélgettünk, a csuda tudja, de nem emlékszem, hogy miről. Nagyon szerettem, hogy felnőttesen komolyan vett mindent, amit mondtam, ami akkoriban, sőt talán még sokkal később is valahogy nem volt szokás nálunk a gyerekekkel szemben. Ezt a megértést, figyelmet nagyon szerettem, igaz, megfogalmazni mindezt, csak jó 30 évvel később sikerült. Valahogy látom magam előtt a Vilma néni mosolyát, az örök jókedvét. Másokkal ellentétben nem nagyon hallottam őt soha sopánkodni, ha valami baja is volt, akkor is kacagva mesélte. Tényleg látom magam előtt, ahogy a szája kacagásra csúszik, a felső fogsorát, ami számomra nagyon jellegzetes. Arra gondolok, milyen vonzó lehetett fiatal korában, ezzel a mindig vidám természettel. Szeretek találkozni a fiával, lányával, mindig egy kicsit az édesanyjukat is látom bennük.

A gyerekkorom ilyen környezetben telt, rengetegszer üldögéltem Vilmika néninél. Valamiért úgy tűnik, hogy minimum egy fél bödön zsírt ettem meg zsíros kenyér formájában nyaranta, mert Vilmika néni pontosan értette, hogy valamiféle étel az mindig közelebb hoz. Ez részéről gondoskodás, vendégszeretet, a gyermek iránti szimpátia kifejezése volt. De tényleg kényeztetett minden gyereket. Olyan dolgokkal is, amik akkoriban azért ritkaságszámba mentek. Innen a híres „ha nem egyéb, akkor az ott egy narancs” történet (ezt majd egyszer elmesélem). Az teljesen normális volt, hogy Feri bácsi csűrjében megjátszottam magam, miután Vilma nénivel egy kicsit beszélgettem. Valahogy sose voltak kétségbeesve attól, hogy a csűrbe megyek, hogy nézegettem az állatokat, megsimogattam a tehenet, egyáltalán, tettem-vettem az udvaron. A felügyelet itt inkább úgy működött, hogy ha volt rá igényem, akkor lehetett társalogni.

Hogy az éjszaka közepén, mikor nem jön álom a szememre, miért pont ez a csűr jut eszembe? Nem tudom. Talán azért, mert néha jól esne legalább egyet köszönni Vilma néninek, Feri bácsinak, felmenni a csűrbe, mert az önmagában is kaland. (Lázár Ervinnek biztos lenne egy meséje arról, hogy miért varázslatos a csűr, a sokillatú, és hogy miféle jótét szellemek gondoskodtak az ember lelkéről odabenn.) Lehet, néha csak egy-egy ilyen kapaszkodó kell az álomnak, hogy felülírja a nyugtalanságot, mert mostanában azért van bőven mi miatt szorongani.

Azon töprengtem, milyen lehetett átmenni a régi hídon a csűrözés előtt, milyen volt az akkor még nem aszfaltozott út, aztán… Rájöttem. Akkor ez magától értetődő volt, unalmas, rég megszokott. Valószínűleg, hogy éjszaka közepén pontosan ezért jó visszaemlékezni.

(Most szépen félreteszem a telefont, nem is szívesen vettem kézbe, csak fontosnak találtam, hogy ezt most jegyezzem le, amikor felelevenedett. Azt hiszem, gondolatban egy kicsit még körbenézek a csűrben. A zsíros kenyeret, ilyen órában köszönöm szépen, nem kérem, Vilmika néni. Meg egyébként is: köszönöm.)

Képünk illusztráció