Csak futóknak
Mondom, 35 éves vagyok és azt is tudom, hogy tökéletesen fölösleges ilyeneket leírni, mondjuk egy szerelmeslevélben. Jobbik esetben az alany humorérzékét csiklandozza, a még jobban pedig már réges-rég tisztában van a helyzettel és csak hülyét csinálok magamból, talán egy szerethető hülyét, de valljuk be, a jelző talál: hülyét. A levelet követő romantikus összeborulás az sajnos hollywoodi gondolat, ami a filmekben működik, csak és kizárólag. (A csudába, lehet jobb lett volna a filmkockákkal, huncut pixelekkel barátkozzak, de ez már késő bánat.)
Nevezzen, aki akar nyugodtan csak naivnak, de egy ilyen romantikus gesztus sikere azért jót tenne a léleknek. Ha így lenne, ha néha működhetne, akkor egy szerelmeslevelet írnék, sőt írnánk mi, férfiak neki, nekik, a lánynak, lányoknak, aki és akik azóta már nők, meg anyák, meg ki tudja még micsodák, a lényeg, hogy az én és a mi szemünkben ugyanazok, akit ezelőtt bő tíz évvel megláttam és megláttunk egy fesztiválon. Ja, majdnem kimaradt a lényeg: ezt az írást egy fesztiválos viszontlátás inspirálta. De vissza a lányokhoz. Ki tudja miért, vannak lények, akik az ember képzeletét megragadják és aztán évtizedeken át kísérik. (Milyen furcsa, amikor egy éppen aktuális szerelmünknek mesélünk, közben ujjal mutogatva, hogy né, né, ott balra a sátornál, az, aki a kis barna topban áll.) Szóval, ha az ilyen leveleknek, amikről az imént szó esett, lenne valami hozadéka, talán írnék és írnánk mi férfiak egy régi szimpátiánkak egy majdnem szerelmes levelet.
Stilisztikai fordulat. Valami írástechnikai manőverré készülök, folytatódjon ez az írás innen nagyon másképp.
Ez nem a rokokó levélregény, ez csak egy kis tárcoid eszmefuttatás, jobb híján foszlánynak hívom. Műfajelmélet helyett vissza a tárgyra. Szóval. Vannak az életemben nők, akik egyszer csak besétálnak, zsebre vágott kézzel, közömbösen, ugyanolyan közömbösen, mint annyi más ember, csakhogy már az első pillanatokban megérzem, hogy na igen, beléjük lehetne szeretni. Ez lehet az a pár másodperces tudatalatti döntés, amit a brit tudósok oly lelkesen kutatnak. A találkozások pillanatában néha egy kicsit meg is riadok tőlük, mert igen, érzem, hogy ő, na ő, aztán meg tudna hordozni, megráncigálni, ízekre szedni, maradnék ott a végén, mint valami lerombolt legóvár, amibe az ember sötétben belerúgott.
Szóval mire is jó egy ilyen nyári fesztivál. Újabb stílusbéli fordulatot vetek itt be. Tessenek figyelni, illetve izé, figyelj. Beléd botlok egy rendezvény helyszínén és puff, indulok vissza, az időutazás elengedhetetlen kelléke, a vekker szépen tekeri magát a szokott iránnyal ellentétesen, a mánus múlt időt jelez, már 2010 van, már 2005, már egyetemista vagyok, akarom mondani még és… akkor is ott vagy, éppen egy fesztiválon. Akkor is így akadt meg a szemem. Persze, akkor is tudtam, hogy levelet írni fölösleges, mégis, hogy néz az ki egy huszonévestől, meg megszólítani, jaj, azt nem, attól félek, még válaszolni találsz és kipukkasztod a remény-lufim.
És hirtelen visszapörög az óra a jelenbe, látom már a tömeget, megcsípi az orrom a miccsszag, a dobhártyám meghorpasztja a színpadon dübörgő lábdob. Töredék találkozás volt ez, most meg azon mélázok, hogy mennyi idő telt el, mármint nem években, hanem abban, ahogy én viselkednék, ahogy viselkedem, mert ma már lazán odamennék hozzád, lazaságot erőltetnék magamra, eldönteném, hogy én, aki mindentől, de tényleg mindentől elpirulok, most megtartom az arcszínem és valami lazát mondanék. Fogcsikorgatva is laza lennék.
Elmosolyodok. Talán az idő miatt nem félek már, talán, mert kaptam becsületesen párkapcsolati kudarcot és sikert is az elmúlt évtizedekben. Arra gondolok, hogy elmondanám, egye fene, nem ismerlek, de távolról látok valami kedves játékosságot rajtad és látom az arcodon az időt, van ott pár mosolygós szarkaláb és fura, de emlékszem milyen voltál úgy tíz éve. Leginkább pedig azt mondanám, hogy örvendek, hogy újra látlak, így évtizedes távlatból, mert hoztál magaddal valamit a régi fesztiválok bennem bujkáló lelkesedéséből, bordabizsergető hangulatából. Jé, össze is állt, hogy mi lenne, amit mondanék: Szia, örvendek, hogy látlak, hogy újra látlak és ne kacagj és ne is ijedj meg, de egészen hálás vagyok neked, amiért létezel. Nem, nem fontos, hogy megértsd. Hosszú lenne kifejteni, de tudod mit? Lehet, hogy egyszer leírom… Persze ennek nincs teteje, lásd a szöveg elejét.
