Hagyományőrző falunapot tartottak a hétvégén a magát cifraszeginek jellemző kalotaszegi Inaktelkén. Bár a nádasmenti, kétszáz lelket számláló magyar lakta falucska meglehetősen csendes helynek számít, ugyanis a demográfiai hullámvölgy és a fiatalok elköltözésének jelensége ezt a települést sem kímélte, az elmúlt napokban igazi rendezvénydömpingnek adott otthont. Egy hete tanévzáró gyermeknapot szerveztek kicsiknek és nagyoknak Kolompos koncerttel, bútorfestéssel, gyöngyfűzéssel és patkókészítéssel, csütörtökön pedig Vargyasi Melinda vezérletével ingyenes népművészeti alkotótábor kezdődik. Az Áldás Népesség Egyesület által szervezett vasárnapi falunap programjai Inaktelke sokszínűségére és a hagyományőrzés fontosságára összpontosítottak. Bemutatták a felújított falumúzeumot, a falu központjába tervezett, helyi tájat, embert, növény- és állatvilágot ismertető pannókat, és vajkörtefa csemetét ültettek a tervezett őshonos fajtákból álló gyümölcsösbe.

Hogy mondják magyarul, hogy nagyobb vagy annál? – kérdezi a román kollegám kissé elszürkült arccal. Nagyobb vagy annál – mondom s vágok én is valami pofát, hogy enyhítsem ezt a nagyon kellemetlen helyzetet. Egy idétlen röhögést is kipréselek magamból, de inkább vakkantás, görcsös, nyilvánvalóan érződik, hogy kínból született, nem az én nevetésem.

A február óta tartó orosz–ukrán háború/denazifikálás/konfliktus (tetszés szerint) felforgatta és átalakította a nyersanyagpiacot. Meglehetősen racionális jóslatok szerint az eddigi életünket is felforgatja. Szankciók, gázvezeték-elzárás, ismerjük a történteket. Alternatív beszállítók után kutatva a nyugati országok elkezdtek érdeklődni a közel-keleten.

E z is eltelt. S milyen jól indult. Még olyan úri hóbortokra is futotta az elején, mint az új helyzet körüli nyelvészkedés. Idén januárban még azt vitattuk, hogy létezik-e vajon az „oltakozási kedv” mint kifejezés. Mi lett végül a vita eredménye? Mindegy, ugyanis kiderült, hogy ha van is ilyen kedv, az Romániára nem jellemző.

Vajon mi az Európai Unió érdeke? Egyelőre csak annyit tudok biztosra mondani, hogy tavasszal és ősszel, márciusban és októberben, legszentebb megemlékezéseinken olyan birodalmakra, diktatúrákra, uniókra gondolunk, amelyeknek az érdeke következetesen nem egyezett a mi érdekünkkel.

Szilveszterkor a petárdák zajától a kutyák világgá mennének, az újév beköszöntével pedig bennem tudatosul az idő múlása és egy korty bármi mellett komótosan reám telepszik a nosztalgia. Idén sietett a biológiai órám, már karácsony előtt bevillant egy pirinyó torokszorító érzés, hogy „ennek is mindjárt vége s még nem is éltünk idén”. Aki vasárnap reggel arra gondol, hogy másnap már hétfő, az tudja, miről beszélek.

Megborsoztam a Mű¬any¬ag¬mentes Júliusban elfogyasztott egyik levesem – tizenöt-húsz papírka lett az eredménye. Ha a hónap elején kezdtem volna el gyűjteni, a júliusban elfogyasztott 30-50 levesem ízesítése során legalább egy hátizsáknyi lenne csak apró, kiüresített bors-tasakokból. Lehet, hogy egyáltalán nem kellene borsot használjak, vagy esetleg ne olyan étterembe fogyasszak, ahol így adják? Egy maroknyi (nem székelyesen értendő, itt igenis sokat jelent) papírt s a benne rejlő műanyagfóliát termeltem egy perc alatt csak a borsozással.

Ahelyett, hogy beindítaná a fantáziánkat, legtöbbünk arcára valószínűleg már csak egy lesajnáló mosolyt csalnak azok a múlt század eleji képeslapok, amelyekre a SF rajongó grafikusok kivetítették képzeletük szüleményeit, világvárosok látképét a 2000-es évekből. Rotorral felszerelt cipőben repdeső emberek, szárnyas autók, fejre szerelt óriási hordozható telefonok és megannyi más vicces találmány.

Kreatív reklámot akarsz? Bízd a fiatalokra! – magyarázta egyszer egy fejtágítón az előadó. Egyetértettem vele, nem csak abból adódóan, hogy akkor még magamat is annak számítottam, de az ott bemutatott példák miatt is.

Magassarkús, ceruzaszoknyás recepciós toporog a pult mögött. Ez a munkaruhája, mert így hosszabbak és szexibbek a lábai az asztal alatt. Egy csokor virágot szorongat, a hotel igazgatójának vette, hogy megdicsérje vele annak teljesítményét.

A minap ezt voltam kénytelen megosztani az oldalamon: Soha, de soha ne rendeljetek ruhaneműt az internetről Kínából! Tényleg ne!

Az elmúlt napokban ismét bebizonyosodott, hogy ha nem is a minden lehetőség országa, de a furcsa esélyek elég széles palettájának az országa vagyunk.