Az elmúlt évtizedben az online jelenlétünk folyamatosan erősödött, a különböző digitális eszközök használata pedig egyre elterjedtebb lett, főleg a fiatalok körében. A közel másfél éve tartó világjárvány ráerősített a meglévő folyamatokra, és a korlátozások miatt nagyon sokan az online térbe kényszerültek, akár kapcsolattartás, akár tanulás vagy munkavégzés céljából. Az egyik legerősebben érintett terület az oktatás volt, ahol tanulók és tanárok egyik napról a másikra a személyes találkozás helyett az internetes alkalmazásokra szorultak, számítógépek vagy laptopok előtt igyekeztek haladni a tananyaggal. Amellett, hogy az átállás technikai feltételei sem voltak minden esetben adottak – számos tanuló maradt ki például hónapokig az oktatásból azért, mert nem voltak megfelelő eszközeik –, a jelenléti oktatás hiánya számos pedagógiai, módszertani és lélektani problémát is okozott.

Szinte mindenki kapcsolatba került már a kóros függőséggel, a szenvedélybetegséggel, családon vagy közösségen belül. A több mint egy éve tartó világjárvány terjedésének megakadályozására valamint felszámolására hozott korlátozó intézkedések miatti bezártság, a magány, a társas kapcsolatok hiánya, illetve az online térbe „költözés” oktatás és munkavégzés szempontjából, sokat súlyosbított ezen a helyzeten: kiéleződtek a már létező konfliktusok, még elviselhetetlenebbé váltak a családi problémák. Elsősorban egyesületek, alapítványok foglalkoznak prevenciós programokkal, tanácsadással, terápiával, az összeállításunkban megszólaltatott szakemberek egyöntetű véleménye pedig az, hogy a hozzátartozók minél hamarabb lépjenek és szakszerű segítséget kérjenek. Sok idő eltelik, amíg a gyógyultak mesélni tudnak történetükről, és bár a felépüléshez egyéni döntés eredménye, sok esetben nem lehetséges a segítség elfogadása nélkül.

Az ENSZ kutatói minden évben nyilvánosságra hozzák a világ országainak boldogsági szintjéről készített jelentést, amelyben rendszerint a gazdaságilag fejlett, stabilan demokratikus berendezkedéssel rendelkező országok végeznek az élen.

Kiragadjuk a történetet az időből és jelentést tulajdonítunk neki: megszabjuk, hogy mikor kezdődött és mikor ért véget. Elhelyezzük a véges időben.

A tömbházban egy idő után otthonossá válnak a szomszédok. Találkozol velük a lépcsőházban, és látod, hogy este elmennek sétálni vagy kutyát sétáltatni; mindenkiről megtudsz néhány alapvető dolgot. Azt is tudod már, hogy mosolyogni fog, ha találkoztok. Vagy soha. Vannak, akikkel időnként még pár szót is váltasz. Másokkal soha.

Nem szoktam túl gyakran szerelni a házban, inkább hagyom azokra, akik jobban értenek hozzá. De ha megtörténik, általában emlékezetes nap lesz. A vízszerelés a kedvencem, mert látványos: egyből látod, hogy hol és merre folyik a víz, hol dugul el a cső. S az is rögtön kiderül, s még látványosabb hatása van, ha elázik az alsó szomszéd. A villanyszerelés ezzel szemben alattomos, mert nem látod az áramot a vezetékben, s ezért nem is tudod, mire számíts részéről.

A fenyegetés egyre közelebb jött, majd megérkezett. Épp egy évvel ezelőtt, amikor az első koronavírusos eset felbukkant az országban, még fogalmunk sem volt, hogy meddig fog tartani, és mi vár ránk. Egy év alatt folyamatosan újratanultuk azokat a fogalmakat, melyekről azt hittük, hogy jól ismerünk: az időt, a reményt, az aggodalmat; a türelmet és a boldogságot.

Megtörténik időnként, hogy az emberek elindulnak valamerre, mert úgy érzik, hogy valahol több lesz, jobb lesz az életük. Amikor 1940-ben közelebb jöttek a határok, nagyapám is elindult a családjával a Romániához tartozó Brassóból, hogy Magyarországon telepedjen le. A vándorlás Nagyváradig tartott. Lehet, hogy csupán azért, mert itt lett elege a bizonytalanságból; vagy azért, mert nagymamám azt mondta, Nagyváradon olcsó a piac.

Emlékszem, hogy a kilencvenes években mindig jó hangulat volt a fogorvosi rendelőkben. Rengeteg történetet hallottam, s nagy részükre még ma is emlékszem.