Miután beköltöztem a tömbházba, ahol most is lakom, feltűnt, hogy a második emeleten lakó néni folyton az ablakban van. A dolog addig volt számomra furcsa, ameddig az egyik szomszéd el nem magyarázta, hogy a néni beteg, egyedül lakik, nem jár ki a házból, és az a szokás, hogy mindenki integet neki, ha éppen jön haza vagy megy el otthonról. A néni pedig mosolyogva visszainteget.
Ezután minden egyes alkalommal én is integettem neki. Így történik ez már évek óta. A néni így kapcsolódik a világhoz. És talán minden egyes integetés, minden egyes kapcsolódás pár órával meghosszabbítja az életét.
*
Vannak fotók, amelyeket megnézünk, mert ábrázolnak valamit: tájat, várost vagy embert. És vannak fotók, amelyek egyszerűen előtörnek; az élmény erejével hatnak, mintha mindig is ott lettek volna. Örökre megmaradnak emlékezetünkben, mert azt a pillanatot ábrázolják, ami mögött egy élettörténet áll. Saját történetünk, vagy a világ története.
Pár évvel ezelőtt az egész világot bejárta az a fotó, amely egy lebombázott szíriai város poros utcáin készült, a kilőtt épületek között. A képen egy zongorista látható, aki a pusztítás közepette, a törmelékek között állította fel zongoráját, hogy reményt adjon a város lakóinak. És zongoráján megszólalt a zene, a háborúval és a halállal dacolva.
Ugyanígy, vannak hétköznapok, amelyek a megszokott időrendben telnek. És vannak ünnepnapok, amelyek kitörnek az időből, mintha mindig is ott lettek volna, az idővel dacolva. Bennük, bennünk szólal meg a remény és a feltámadás.
