A romániai magyar értelmiségiek közt is akadnak, akik úgy vélik, hogy román honfitársaink nem kulturális, hanem állampolgári nemzetben gondolkodnak, miközben mi továbbra is ragaszkodunk a kulturális nemzet ásatag fikciójához. Ez a feltevés sem állja meg a helyét, hiszen idehaza is számosan vannak magyarok, akik ténylegesen állampolgári nemzetben (is) gondolkodnak (legalábbis gondolkodnának, ha ezt számunkra a „román érzékenység” – az állampolgári nyilvánosságban is – némileg lehetségessé tenné).

Rendszeresen olvasom a magyar ellenzéki lapokat és internetes oldalakat (444 etc.) A HVG-nek – kisebbik fiam jóvoltából – „előfizetője” is vagyok. S termeszétesen követem a Hír Tévét, az M5-öt. Időnként az M1 – román idő szerint – 7 órás híradójába és a Magyar Nemzet online oldalába is belekóstolok. Naponta belehallgatok a román tévéműsorokba, átnézem a német Welt és svájci Neuer Zürcher Zeitung, valamint a New York Times online kiadásainak számomra legfontosabb írásait. Ezeket már alaposabban…

Két éve ömlik a vér. És két éve nem tudjuk, hogy miért. Egészen pontosan mindenki tudja, csakhogy merőben másként. Az európai közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy az európaiak több mint kétharmada úgy véli, Ukrajnának nincsenek győzelmi esélyei. Minek utána a Nyugat minden rendelkezésére álló eszközt bevet, hogy megsegítse az ukránokat, az oroszoknak sem nagyon lehetnek győzelmi esélyei.

Vannak rögeszmék, melyek kiirthatatlanok. Olyanok, mint egy rákos daganat. Ha idejében nem ismerjük föl, hogy vannak, folyton csak növekszenek. S ha nem változtatunk az életmódunkon, még gyógyuló sebeink is újra visszatérhetnek.

A múlt csütörtöki tanácskozás után a német sajtó diadalittasan jelentette be, hogy „Orbán blöffjét Brüsszelben lebuktatták”. A magyar sajtó ellenben Orbán egyfajta diadaláról ír. Valójában nincs szó sem lebuktatásról, sem diadalról. A szemben álló felek végre ésszerű kompromisszumot kötöttek egymással.

Soha ki nem hagyom az M5 Mi itt a kérdés? című műsorát. Az egyik érdekesebb, mint a másik. A kedvencem természetesen (de ez feltehetőleg alapvető elméleti gondjaimból adódik) a Kommentár Klub.

A 90-es évek elején lefolytatott bálványosi vitáink egyik leggyakrabban előforduló politikatudományi terminusa a szubszidiaritás volt. Úgy éreztük, társadalmaink minden rendellenessége ennek a fogalomnak a semmibevételéből fakad. Ami érthető is volt, hiszen az épp megbukott „népi demokráciák” végletesen központosított államszervezetek voltak, amelyekben még a nemzeti szuverenitás is csak meghatározott keretek közt érvényesülhetett. Minden fontos döntés a központok központjában, a „szocialista munkatábor” kvázi hivatalos fővárosában, Moszkvában születhetett, s a döntések végrehajtását a helyi titkosszolgálatok fölött is közvetlen ellenőrzést gyakorló KGB tartotta kézben.

A nemzetközi sajtót ismét elárasztja a terrorizmus rettenete. Mind többen akadnak, akik a – látszatra értelmetlen – iszonyat lényegét szeretnék megérteni…

A belügyekbe való be-nem-avatkozás elvének hasznát mi, romániai magyarok saját bőrünkön is tapasztalhattuk. Annak idején Nicolae Ceaușescu is folyton erre hivatkozott, ha a romániai kisebbségek helyzetéről (vagy akár a román demokráciáról magáról) esett szó. (Akkor a magyarok mellett még a németek és a zsidók is itthon voltak. Milliós nagyságrendben.) Ez az elv gyakorlatilag felmentést adhatott a kisebbségek (s egyben a többség) ellen elkövetett visszaélések vádjai alól.

Állást kellene foglalnom. Ahhoz azonban tárgyilagosság, az egymást kizárni látszó igazságok elfogulatlan mérlegelése szükségeltetne.

A migrációs politika csődje az európai önértelmezés alapjaira vezethető vissza. Európa semmivel sem erkölcsösebb, mint a világ többi része. Mindezt nem én, a magyar vélem így, hanem ma már a Zeit című lap kommentátora, Lenz Jakobsen is világosan kimondja. Szerinte nem Lampedusa a döbbenet igazi oka. A humánusnak aposztrofált európai bevándorláspolitika maga futott zátonyra. Nem a kiutasítások lehetetlensége, a spontán integráció elvetélt ötlete bizonyult fájdalmas kudarcnak, hanem a társadalmat magát mélyen átitató „európai világmegváltás” illúziója. Európa voltaképpen a schilleri Örömóda himnikus verssorának, a „Testvér lészen minden ember” szó szerinti és kötelezővé tett értelmezésének vált áldozatává.

2015 óta szinte már egyébről sem hallunk, mint azokról a szerződésekről és segélyakciókról, melyeket az európai államok és Európa az afrikaiakkal, főként a Szaharától délebbre eső, a klímaválság által is súlyosan érintett páriaországokkal megkötött. Arról eleddig már kevesebb szó esett, hogy ezek az intézkedések gyakorlatilag nem jártak sikerrel. Nem hogy nem csökkent, egyenesen növekedett az illegális bevándorlók száma.