A terror, mint történelem utáni emberáldozat?

A nemzetközi sajtót ismét elárasztja a terrorizmus rettenete. Mind többen akadnak, akik a – látszatra értelmetlen – iszonyat lényegét szeretnék megérteni…

Eduard Kaeser, a Neuer Zürcher Zeitung vendégkommentátora a terrorista gyűlöletét és bosszúszomját az áldozati státusból vezeti le: „Áldozat vagyok, tehát jogom van hozzá, hogy a másikat is áldozattá tegyem.” Ez azonban csupán az egyéni merénylet képletét látszik közelíteni. A terrorizmus közösségi formái ennél lényegesen bonyolultabbak. A közösségeknek, ha úgy érzik, hogy valakik őket akarják megsemmisíteni, a létükre törőket kell maradéktalanul kiirtaniuk. A végső győzelemig minden megengedett. De mert egy közösség maradéktalan megsemmisítése soha nem lehetséges, a terrorizmus az erőszak perpetuum mobiléje gyanánt funkcionálhat. Azaz egy önfenntartó folyamatról van szó, amelynek a keretében a partikuláris érdekek egyetemesekké alakulnak. „A cél szentesíti az eszközt.”

Így aztán a terrorista cselekedet minden – főként a szó szigorú ételmében vett –változatában öngyilkosság is egyben. Még akkor is, ha meggyilkolásomat másokat provokálva teszem megkerülhetetlenné. Minden terrorista tudatában van annak, hogy ha nem is lesz öngyilkos, amíg gyilkos eszközzel rendelkezik, mindenképpen meg fogják ölni. Mint közveszélyes vadállatot. Ez történik szinte minden magányos terrorista esetében. Alig van köztük olyan, akit végül sikerül lefegyverezni és bíróság elé állítani.

Más kérdés, hogy bár minden terrorista áldozat, nem minden áldozat válik terroristává. A mi, viszonylag békességes világainkban is, ki az élettársának, ki a környezetének, ki a társadalmi helyzetének, ki a hitének vagy a kulturális meggyőződéseinek válhat elviselhetetlen áldozatává. Azaz valakik – domináns helyzetükből fakadóan – az áldozatot, mint gyengébbet, szisztematikusan megalázhatják, ember voltában megnyomoríthatják. Mégsem mindenféle megaláztatás gerjeszt terrorizmust, legfeljebb maró gyűlöletet. Ilyenkor a magányos öngyilkosság is bosszú. Egészen pontosan a bosszú illúziója. Hiszen annak, aki öngyilkosságba kerget, nem lehet lelkiismeretfurdalása sem…

A voltaképpeni terrorista merénylet akarásához a megaláztatásnak, illetve megaláztatás érzésének olyan fokára van szükség, amely kakofonikusan szólva már fokozhatatlan. Hogy a megaláztatásérzés elviselhetetlenné dagadhasson, annak valamiként közösséginek kell lennie. Az áldozatokat helyzetük automatikusan csoportokba tereli, melyeken belül az egyedi megalázottságérzések mintegy összeadódnak.

Vannak, akik a terrorista alapvető lelkiállapotát a messianisztikus tisztogatási vágyban vagy álomképben látják. A terrorista a világot olyan „tisztává” (azaz egyszínűvé) szeretné átalakítani, miként az – legalábbis elvileg – lehetséges: új Jeruzsálemmé, iszlamista istenállammá, egy magasabbrendű faj beláthatatlan időtartamú („ezeréves”?) birodalmává, vagy az osztálynélküli „demokrácia” öröklétévé. A legfőbb cél mindig az „új ember” megteremtése. Az ezzel járó gleichschaltolás nem ismerhet kegyelmet. A sokak által máig kultikus hősnek tekintett Che Guevara szavaival: „A forradalmon kívül nincs élet.”

Az erőszak kultuszának ez a fajtája (talán az ókeresztény mártírok kivételével, akik önként áldozták életüket a hit szabadságáért) soha nem fordul önmaga ellen. Az új embert mindig másokból próbálja kisajtolni. Hiába érzi minden földi kötöttségtől megszabadult, emberfölötti lénynek önmagát, még csak nem is saját képére és hasonlatosságára szeretne „új embert” teremteni, hanem embertársait egy képzeletbeli ideállá absztrahálva, melynek kritériumait (ennek csaknem mindig tudatában is van) maga sem mindig teljesíti.

Az az áldozati lét, amely a köznapi értelemben vett terroristát terroristává teszi, a tökéletes tehetetlenség. A terrorista tisztában van azzal, hogy nincs semmiféle eszköze ahhoz, hogy helyzetén változtathasson. Adottságainak foglya. Palesztin, zsidó, ukrán, orosz… Álmodni sem álmodhat arról, hogy az adott körülmények közt (azaz az adott időben és helyen) önnön elvárásai szerint élhessen.

Az agresszív diktátorok (látszólag és ideig-óráig legalább) rendelkeznek azokkal az eszközökkel, melyekkel akaratukat másokra rákényszeríthetik. Az általuk gyakorolt terror tehát a szó fenti definíciójában („áldozat vagyok, tehát őt is áldozattá teszem”) soha nem terrorizmus, legfeljebb a messianizmus, az uralomvágy, az önimádat jegyében elkövetett kéjes agresszió… Ezek az emberek soha nem képesek arra, hogy a másikat – önmagukat is elpusztítva – tegyék magukhoz hasonlóvá.

A voltaképpeni terroristákat éppen a mindenható tehetetlenség teszi „rémületesekké”. Nincs veszíteni valójuk, hiszen mindent elvettek tőlük, amihez ragaszkodhatnának, és az adott – változtathatatlannak tűnő – hatalmi viszonyok között semmi esély sincs rá, hogy elorzott javaikat visszaszerezzék. A szellemiekig elmenően... Ez az állapot huzamosabb időn át elviselhetetlen. És korántsem pusztán a muszlimokra jellemző. A nyugati (főként amerikai) „ateista keresztények” közt is meglehetősen sűrűn akadnak ámokfutók, akik „korábban is pszichikai gondokkal küszködtek” és soha nem lehetett tudni, hogy „mikor szakadhat el a cérna…”

A jelekből ítélve tehát jóval egyetemesebb problémáról van szó, mint amire az izraeli-arab vagy – pánarab általánosítással, mely szerint minden keresztény egyben zsidó is – a „keresztény”-arab konfliktus utalhat. Túl egyszerű lenne azt vélni, hogy az arab terroristákat pusztán a muszlim túlvilág (a „huri paradicsom”) vonzása veheti rá elképesztő cselekedeteikre. A gyűlölet mélyebb forrása ez esetben is a több évszázados elnyomásban, kizsákmányolásban, megvetésben gyökerezik… De nem minden gyarmati uralom generál terrorizmust. Van, amelyik puszta ellenszenvet és ellenállást.

Az igazi kérdés tehát abban rejlik: meddig terjedhet az egyének és főként a közösségek megaláztatása? Mikor és mitől válik a megaláztatás végképp elviselhetetlenné?

A közösségek esetében az önmagát áldozatnak érző közösség szenvedése, kisemmizettsége és megaláztatás érzése az alapvető ok, mely az egykor saját, vagy szomszédok esetében a közösen birtokolt létszféra jóvátehetetlennek tűnő elveszítéséből fakad. Ilyen esetben egyetlen „megnyugtató megoldás” képzelhető el, a másik fél maradéktalan kiiktatása, elűzése vagy kiirtása: Izrael állam végérvényes „megsemmisítése”, vagy az állandó veszélyt jelentő palesztin népesség nem kevésbé végérvényes „elpusztítása”.

Ez a látásmód gyakorlatilag a – már görög demokráciában törvényileg megszüntetett – vérbosszú kései utódja. A vérbosszú azonban az archaikus korokban sem annyira az egyik vagy a másik fél kiirtásával, mint inkább kölcsönös eljelentéktelenedésével járt.

A másik fél fölött aratott – valójában mindig illuzórikus – „végső győzelem” álma a terrorizmushoz vezető „legrövidebb út”. A terrorista a tett pillanatában önmaga fölé magasodik. A hatalom mámora teszi képessé a józan ész számára felfoghatatlan cselekedetre. „Az öngyilkos gyilkosság pillanatában a merénylő élet és halál urának érezheti magát. Nem csak élet és halál fölött rendelkezhet, de maga döntheti el, mi a jó és mi a rossz. (…) Egyszemélyben bíró, diktátor és mindenek fölé magasodó istenség.” – állítja Kaeser is.

A madridi 2004-es iszlamista merénylet elkövetőinek jelszava az volt, hogy „Ti az életet szeretitek, mi a halált”. Az öngyilkos merényletben mintha a gyűlölet egyfajta orgazmusa tombolna. A szerelemé rövid lejáratú. A gyűlölet önfeledt teljessége azonban, melyben a merénylő és az áldozat szintén „eggyé olvad”, ezzel szemben örök és végérvényes. S ekként maga a tökéletesség. Az ismételhetetlen. A merénylő holtában teszi magával azonossá az áldozatát.

A modern társadalmak ezzel az egyéni és közösségi elvakultsággal szemben teljességgel védtelenek. Sokunk számára nyilvánvaló, hogy a mi normálisnak tekintett társadalmainkban is jelen van az erőszak: a gyerekek-, az asszonyok-, a férjek elleni gyilkos indulatok, az utcai zavargások, a futball huliganizmus formájában. De az erőszaknak ezek a formái végső konzekvenciáikban mégiscsak elismerik az állam intézményeinek a legitimitását. A terrorizmus azonban kivonja magát ezek hatálya alól, és a társadalom idegrendszerének legfőbb szervét, a jogrendszert (implicite az állam erőszakmonopóliumát) támadja meg.

Ezzel azonban a világ végletesen polarizálódik. A terrorista szemében – amint már utaltam rá – a nyugati társadalom minden polgára egyfajta „szimbolikus zsidóvá” válik. Miközben a terrorista maga bámulatra méltó ideállá nemesedik. Megmerte tenni azt, amit végső (betegessé torzult) elkeseredésükben milliók (főként fiatalok) tartanának lehetségesnek, de még nem alázták meg őket eléggé, hogy valóban képessé válhassanak reá. Ekként azonban a terrorista nem csak mennybéli, de evilági utóéletre is számíthat. Sőt, sokan még azt is megérhetik, hogy merényleteik megünneplésének nyilvános szertartásait a nyugati nagyvárosok palesztinpárti (ritkábban zsidó) tüntetőinek előadásában a tévékészülékek vagy mobil telefonjaik képernyőjén szemlélhessék.

A terrorizmus tehát korántsem palesztin, vagy csupán zsidó jelenség (kezdetben a Palesztinában megtelepült zsidók is eltökélten gyakorolták). Jóval több annál: az önmagukat immár civilizáltnak tekintő modern társadalmak szellemi elfajulásának egyik legfontosabb kórtünete. Az oroszok és az ukránok is folyton terrorizmussal vádolják egymást. S az uralmuk alatt lévő területeken a másik közösség létének nyomait is el szeretnék, sőt gyakorta ténylegesen el is tüntetik. Az ukrán és az orosz nacionalisták is gyakorta kimondják, hogy a másik felet, amint az lehetséges lesz, eltüntetik a föld színéről. Miközben évszázadokon át viszonylag normálisan megvoltak (mert meglehettek) egymás mellett. A Hamas terroristái és a cionizmus fanatikusai mindig is ezt a gondolatmenetet hajszolják ad absurdum. A Hamas számára a gázai lakosság – Clemens Wergin Welt-béli megfogalmazásában – valamiféle túsz, mely a legmagasztosabb törekvés – Izrael megsemmisítése – érdekében bármikor feláldozható. Mi ez, ha nem a történelem előtti időkből előásott, ezúttal a posztmodern ideológiák irgalmatlan Isteneit kiengesztelni hivatott tömeges emberáldozat…?

Ez a kizárólagosságon alapuló gondolkodásmód a történelem kezdeteinek egy másik nem kevésbé misztikus szertartásával is társítható, lásd a földig rombolt és sóval behintett városokról szóló archaikus történeteket. Egyetemlegesen veszedelmessé azonban csak manapság, a vallásos hitetlenség végső diadalának napjaiban válhat. A koraókori birodalmaknak, majd Rómának, Attila hunjainak, a népvándorlás barbárjainak, a spanyol armadának, az angol hódítóknak, a török szultánoknak, majd Napóleonnak, Hitlernek és Sztálinnak még nem álltak rendelkezésére azok az eszközök, melyek fölött a világ mai urai rendelkezhetnek. Hogy az emberiség egészét magukkal ránthassák a megsemmisülésbe.

A modern társadalmak – miközben univerzalizmusról, világállamról, sőt, poszthumán civilizációról áradoznak – mindent megtesznek azért, hogy a „nyílt társadalom” tetszetős fogalmának paravánja mögött a kisebbségi társadalmak megalázottsága (s az egyetemes emberi közösség tagjaként melyik társadalom nem kisebbségi?) ne csak fennmaradhasson, de újabb és újabb nyelvi-kulturális közösségeket ugraszthassanak egymásnak, s ekként –  a keletkező zűrzavarban – önnön egyetemes világuralomra törő (s ekként feloldhatatlanul önellentmondó) hatalmi érdekeiket minél akadálytalanabbul érvényesíthessék.

A világban ma folyó és holnap kirobbanó háborúknak arra kellene figyelmeztetniük a világ hatalmasait, hogy nem legyőzniük kellene egymást, hanem a békés egymás mellett élés minimális, de megvalósítható keretfeltételeit kellene végre megteremteniük: a másságok annyiszor hangoztatott, de folytonosan megtagadott egyenlőségére alapozva.

Az egyének és közösségek módszeres megaláztatása, megcsúfolása, besározása világ szerén tova (természetesen Európában is) tényleg az újabb és újabb gyilkos gyűlölködések, sőt – perspektivikusan – terrorizmusok termőtalaja. Nem az elvont világképeket és a mind agresszívabb utópiákat, hanem az emberek és az emberi közösségek közti viszonyokat kellene végre humanizálni. Valóságosan is.​ Ezt persze csak az az ENSZ tehetné meg, mely e célnak megfelelően tényleg egyesült nemzetek (és nem államok) szövetségévé alakulna, elismerve, hogy – másságaik fenntartásával – nemcsak az államoknak kell egyenlőknek lenniük egymással, hanem az egyes államokon belül élő nemzeti (azaz nyelvi-kulturális) közösségeknek is. (A vallásiakat azért nem említem, mert az utóbbiak – a maguk evilági utópiáikkal – maguk is legtöbbször ateista „vallási” közösségek.) A szuverenitás eszméjét tehát a szubszidiaritásénak kellene teljessé tennie…

Az ENSZ azonban ez idő szerint mintha béna bábjátékos lenne a fegyveres hatalmak irgalmatlanul korszerű vallásháborúiban. Tényleg látványos megbékülésre viszonylag kevés példa van. Talán csak az egykor halálos ellenségeknek számító Francia- és Németország, vagy újabban Szerbia és Magyarország esete tekinthető annak… 

Az újabb terrorizmusok megjelenésének valószínűsége még soha nem volt akkora, mint napjainkban – állapította meg minap nyilvánosan is William J. Burns, a CIA elnöke. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy még mindig jóval​ kisebb, mint amekkorává holnapra dagadhat.

Pedig – ha valakinek – neki ugyebár mindent (de legalábbis csaknem mindent) tudnia kellene…