Magyarországon meg a liberális és szocialista ideológia hívei már réges-régen kizárólag állampolgári nemzetben szeretnek gondolkodni. Sőt voltaképpen a jobboldal is állampolgári nemzetben gondolkodik. Legalábbis otthoni használatra. De ha rólunk, határon túli magyarokról van szó, irigylésre méltó rugalmassággal kulturális nemzetre vált át. A két ellentétesnek tűnő nemzetfelfogás azonban csak látszatra ellentétes. A baloldali és a jobboldali állampolgáriság pusztán az államhatárok kérdésében különbözik. Hazai használatra gyönyörűségesen azonosak. Azaz konzekvensen következetlenek. Hiszen az állampolgári nemzet tisztességesen végiggondolt fogalmából az következne, hogy a kulturálisan kisebbségi közösségek nyelve és kultúrája – ha azok tagjai önmagukat egy közösség részeiként és nem puszta individuumokként gondolják el – az állampolgári nemzet hivatalosan is elismert nyelve és kultúrája legyen. Ez a mai Magyarországon már csak kulturálisan lehetséges, hiszen a nyilvánosságból az elmúlt fél évszázad politikai elitjei a nem magyar nyelvek nyomait is sikeresen kiirtották. Gyakorlatilag vállvetve. (Igaz, manapság már jobboldalról is vannak kísérletek felélesztésükre. Főként német vonatkozásban, és ott is kiváltképp a legutóbbi évek szinte már masszív német betelepülései nyomán.)
Minálunk – Románia bármennyire is elrettentő példának tűnhet – a román és a magyar nyelv kényszeredett együttélése még mindig lehetséges. Igaz, sokak reményei szerint csupán átmenetileg. Mert ha román és magyar állami hivatalok nyelveinket és kultúráinkat (határokon innen és túl) nem tekintik a többség nyelvével és kultúrájával mindenben egyenrangúnak (azaz annak, amit egyesek időnként „államnyelv”, „állami kultúra”, sőt romániai vonatkozásban „államvallás” gyanánt emlegetnek), közösségeinket és minket, e közösségek tagjait voltaképpen állampolgároknak sem tekintenek. Manapság nem különösebben comme il faut terminussal közösségeink nem számítanak „államalkotó” közösségeknek. Idegenek a többség által egyoldalúan kisajátított államban. Közösségek és „közösségekhez tartozó (belonging to) egyének” gyanánt is.
Ennek a tényállásnak az elmismásolására mi sem alkalmasabb, mint a nemzet fogalmának kétarcúsága. Nemzeten ugyanis – mint fentebb már esett róla szó – állampolgári és kulturális közösséget is lehet érteni. Ámbár a fogalom eredeti tartalma szerint Nyugat-Európában is származási közösséget jelentett. Lényegében maguk a nyugatiak is így értelmezték, sőt ma is így értelmezik. Csakhogy a szemantikai mezőben a biológiai öröklődést fokozatosan (főként a különféle rasszizmusok szörnyűségei nyomán) a kulturális öröklődés váltotta fel. Korántsem véletlen, hogy a franciák, akiktől az állampolgári nemzet fogalma származik, az állampolgárság egyik legfontosabb jellemzőjeként a francia nyelvi és kulturális közösséghez való tartozást jelölték meg. S a francia identitást (hogy – zseniális húzással – a natio jelentésárnyalatot is megőrizhessék) az államterületen való születés tényéhez kötötték. Aki Franciaország területén születik, az nyelvileg és kulturálisan is maradéktalanul francia. Mivelhogy az adott államberendezkedés minden más lehetőséget kategorikusan kizár.
Franciaországban lényegében ma sincsenek (mert nem lehetnek) nyelvi-kulturális kisebbségek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a „nagy” francia forradalom pillanatában Franciaország sem kisebb mértékben soknemzetiségű állam, mint az akkor már csak elvben létező Szent István-i Magyarország.) A fajelmélet eredetkultuszát, amelynek kidolgozásában szintén a franciák jeleskedtek (lásd Gobineau és társai) ily módon a kulturális eredet (azaz a kulturális közösségbe való beleszületés) tényével (egészen pontosan: kényszerével) mosták össze. Lényegében a modern nacionalizmus eredete is erre a fogalmi csúsztatásra vezethető vissza. S ami még különösebb, ezt a kétértelműséget manapság éppenséggel a nacionalizmus elleplezésére, azaz az állampolgári nacionalizmusnak ártatlan hazafiságként történő aposztrofálására szokás felhasználni. (Ennek az elméleti „gyöngyszemnek” a propagálásában eleddig éppen az Amerikai Egyesült Államok jeleskedett.)
Hogy mit is jelent mindez, az (legalábbis számunkra) legfájdalmasabban a román politikai diskurzusból ismerős, ámbár a magyarból is az lehetne. De hát – talán érthetően – elfogultak vagyunk. December 1-jét például az állam hivatalosságai szisztematikusan a románok nemzeti ünnepe gyanánt aposztrofálják. Ha ezt szóvá tesszük, a válasz mindig az, hogy ők, természetesen, román állampolgárokra gondoltak és huncut, aki másra gondol. Ezt a csiki-csuki játékot a nyugati nemzetfelfogás alapozza meg, hiszen a nemzet fogalma ma már a nyugati politikai diskurzusban kizárólag államot, azaz állampolgári közösséget jelenthet. Lásd: Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek pusztán államok lehetnek a tagjai, kulturális nemzetek (például az európai államok zöménél nagyobb lélekszámú kurdok vagy katalánok) még távlatilag sem. És román állampolgárokként külföldön mi, romániai magyarok is románoknak számítunk.
A jelenség azonban általánosabb érvényű, a „román állampolgárok” kifejezés egyetlen olyan esetben sem jelenik meg, amikor nem csak a román kulturális közösség tagjairól van szó, azaz, amikor a terminus ránk (kisebbségiekre) is vonatkozhatna. Következetesen (azaz kivétel nélkül mindig) csupán románokról van (lehet) szó.
Ennek a csúsztatásnak a perverzitását alig néhány román értelmiségi képes érzékelni. A politikai nyelvezetből azonban a „román állampolgárok” szókapcsolat csaknem teljességgel hiányzik. Ha ennek az értelmiségnek (legalább az elitje) tényleg állampolgári nemzetben gondolkodna, rendellenességek tucatjai ellen kellene nyilvánosan is tiltakoznia. (Ahogy azt a „fasiszta” Magyarországon a balliberális elitértelmiség túlnyomó része ténylegesen teszi is.) Minálunk, ha van is rá példa, kifejezetten periférikus jelentőségű, s a szélesebb nyilvánosságig, az oktatási rendszerig, vagy a nagyobb nézettségű vagy olvasottságú médiáig még véletlenül sem juthat el.
Csak két példát említek. Erdély városainak és falvainak zömében télen-nyáron ott lengenek a román trikolórok, a magyar vagy a székely zászló használata ellenben tilos (a hatalom bünteti, jobb esetben is pusztán megtűri őket). Még az állami támogatással terjeszkedő ortodoxia is nemzeti alapon különbözteti meg magát az egyéb keresztény felekezetektől. Torockón például mindössze néhány román család van (írva és mondva), de épült három már-már impozáns román templom. A központi templom udvarán Krisztus-kereszt, s a megváltó két megfeszített karjáról is trikolórok lengedeznek.
Hogy ez a „projekt” a mai migránsok által elözönlött Európában még mindig a régi pompájában lenne megvalósítható, szerfelett kétséges. A kétségtelenül példásan idegenbarát erőfeszítések ellenére is. A sajtónak az úgynevezett politikai korrektség jegyében évtizedeken át tartózkodnia kellett attól, hogy a bűnözők etnikai (korlátozottabb mértékben nyelvi-kulturális) hovatartozását vagy akár állampolgárságát nyilvántartsa, még inkább, hogy nyilvánosságra hozza. Ez a szabály a legutóbbi időkig tartotta magát.
A helyzet a menekültválság elmélyülése óta azonban változni kezdett. Manapság már a németországi bűnügyi statisztikák is hozzáférhetőek. Persze ma sem a mainstream sajtóban, hanem különféle honlapokon. Ezek nyomán azonban ma már tudomást szerezhetünk a német rendőrök által családiasan „nafrikans” gyanánt emlegetett észak-afrikai bevándorlók zsebtolvajlásairól, betöréseiről, szexuális bűntetteiről. S az sem maradhat rejtély, hogy miközben a német lakosság alig néhány százaléka „nafrikan”, a bebörtönzöttek közt máris a tekintélyes 33 százalékot képviselik.
S ez persze nem csak Németországra, sőt nem is pusztán a frissen érkezettekre jellemző. Európa minden észak-afrikaiak által is lakott országában ugyanez vagy ennél is rosszabb a helyzet. Ez a tényállás mindazonáltal paradox, hiszen magukban az érintett észak-afrikai államokban a bűnözés – legalábbis a polgárháborús állapotokat megelőzően – korántsem volt gyakoribb, mint Európa államainak zömében.
Az úgynevezett „integráció”, amely voltaképpen a „teljes asszimiláció” egyfajta fedőneve, az adott helyzeten aligha változtathat. Miután Angela Merkel telezsúfolta az unió vezető államát, Németországot – kizárólagosan „menekülteknek” aposztrofált – illegális bevándorlókkal, akiket a hivatalos ideológia szerint záros határidőn belül szőröstül-bőröstül németté kell majd asszimilálni, az őshonos nyelvi-kulturális kisebbségek fennmaradására – e pillanatban – tényleg nincs már távlati lehetőség. Az utóbbiak jogigényei csak összekuszálhatják a helyzetet. Illő tehát szőnyeg alá söpörni őket. Csak így lehet arra „esély”, hogy a bevándorlókból és a menekültekből álló tömegeket a többségével azonos nyelvű és kultúrájú, azaz kizárólag a többség nyelvét beszélő német, francia, olasz állampolgárokká, azaz az adott nyelvi-kulturális közösségek minden vonatkozásban asszimilált tagjaivá „integrálhassák”. Ami azt jelenti, hogy valaki – legalábbis távlatilag – csak és csakis franciaként, olaszként, németként lehet tényleges állampolgár.
Ez az ideológia mi lenne más, mint valamiféle társadalomfilozófiai végelgyengülés?
