Interjú dr. Fodor István fotóművésszel
Fodor István tájfotóival évek óta népszerű közönsége körében, felvételeit közel ötven helyszínen állították ki Erdélyben, Magyarországon, Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban. Első kiállítására 2014-ben Kolozsváron, a magyar színház előcsarnokában került sor, az értelmi szerző és a művész méltatója Tompa Gábor igazgató volt. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kiadásában megjelent Amor Siculorum albumának is ő a címadója, amelyet tavaly, a 10. Kolozsvári Magyar Napok alkalmával a Györkös Mányi Emlékházban is bemutattak. A házigazda, Laczkó Vass Róbert akkor nem csak a székelyföldi „perspektívákról”, hanem utazásairól, a szerte a nagyvilágban lencsevégre kapott egzotikumokról beszélgetett a civilben fül-orr-gégész főorvossal.
Fodor Istvánon múlt heti kolozsvári átutazása során sikerült „rajtaütnöm”. Hollétét ezúttal is egyik fényképe, a Fellegváron készült fotója árulta el. Beszélgetésünk során kiderült, fényképes bejegyzéseit valóban afféle naplónak szánja: visszakereshetővé tenni, rögzíteni az eseményt, a pillanatot. Az időt. Arra voltam kíváncsi, hogyan éli meg a világutazó orvos-fotóművész a járványhelyzet miatti utazási tilalmat, most épp a világ melyik részén kellene lennie? - kérdeztem ártatlanul.
- Pápua Új-Guineában -, hangzott a válasz a világ legtermészetesebb hangján. Ide épp interjúnk készítésének napján indult volna, tudtuk meg. Novemberben Etiópia a terv, erről lélekben még nem mondott le. Kérdeztem, van-e olyan útvonal a bakancslistán, amelyet a világért sem hagyna ki. Kiderült: régi terve végigjárni az egykori selyem utat Európából Kínáig, néhány állomását már érintette utazásai során.
S hogy mi vonzza az egzotikus tájakra? Rendszerint nincs konkrétan kitűzött cél, amolyan felfedező utak ezek, az ottani tájak, emberek érdeklik, mondta.
- Két végletről van szó: az itthoni ismerős tájak és a távoli, egzotikus vidékek. Amikor egy táj annyira közel áll az ember szívéhez, mint nekem Székelyföld, azt azért fényképezi szívesen. Az utazásainkon felfedezett táj pedig azért vonzó, mert ismeretlen. Olyan dolgokat látunk meg, amelyek az ott élőknek nem is tűnnek fel, magyarázta.
- A legnagyobb élményem Tibetben volt, órákig néztem, éjjel is, nappal is, ahogy a tibeti főtemplom körül folyamatosan mennek körbe-körbe a zarándokok az óramutató járásával megegyező irányban. Sok érdekes arc. Hasonló élményem volt Peruban és Chilében is. Nem tudom, van-e tudományos magyarázata, de nagyon sok közös vonást fedeztem fel a tibeti és perui emberek között, mondta.
Egyértelművé vált: Tibet a kedvenc.
- A Kínához került Tibetben a kolostorok nagy részét lerombolták, most azonban kezdik visszaépíteni, hiszen rájöttek, a turizmus fontos jövedelemforrás. Újra szerzetesek népesítik be a vidéket, bár nem csodálkoznék, ha ezek mind kínai titkosszolgálati ügynökök volnának. Mustang viszont, ahol tavaly jártam, Tibetnek egy Nepálban maradt érintetlen része. Elzárt völgy, csodálatos tájakkal, emberekkel. A tiszta levegő miatt minden szín sokkal erőteljesebb, élénkebb, mintha a természet „photoshoppolta” volna a látványt! - áradozott.
Mustangi táj
Mesélt tavalyi afrikai útjáról, az ott látottakról, tájakról és emberekről. Ezeket a fényképeket jelenleg is rendezgeti, reméli, ebből is összeáll egy album.
Fodor István felvételeit a színek kavalkádja, a formák szimmetriája, a fény- és árnyjáték annyira lenyűgözővé teszik, hogy jóformán fel sem tűnik az emberek hiánya a képekből. Próbálom belemagyarázni: a mindennapok szürkeségéből, az orvosi hivatás nem épp bárányfelhős valóságából való kitörés ez az „emberfeletti” természetimádat. - Lehet… - mosolyog, majd értésemre adja, nem emberkerülő, naponta tízesével keresik meg páciensek egészségügyi gondjaikkal.
- Rengeteg emberrel van dolgom egész nap, talán ezért „szerkesztem ki” őket fotóimból, ösztönösen…- fogalmazott.
És akkor hogyan kerül most mégis fókuszba az ember? Az afrikai, dél-amerikai, ázsiai emberek? Talán mert távoli vidékek titokzatos világából lépnek elő, és nem az otthoni ismerős arcok, rajtuk az ismerős gondok… - nyugtázom magamban válaszra sem várva.
Meghatározó pillanat volt, mondja, amikor barátja, Elekes Sándor kétszemélyes repülőjéből, madártávlatból fotózhatta a tájat. Az első útra egy őszi napon került sor, ragyogóan tiszta levegőben az Egyeskő és a Szent Anna tó fölött köröztek, az itt készült fotók egyszerűen lenyűgözőek voltak. Mindenki bátorította, hogy folytassa. A repülést, a repülő vezetését különösebben nem élvezi, a botkormány helyett inkább a fényképezőgépet tartva érzi magát „biztonságban”.
Egyetlen szempont vezérli, hogy a szépet fotózza.
- Ahogy azt mondják, fentről, távolról minden szebb. Munzlinger Attila barátom, aki szintén orvos és fotós, egy kiállítás-megnyitón úgy fogalmazott, hogy minél jobban eltávolodsz valamitől, annál kevésbé látszanak a visszataszító dolgok -, magyarázta.
A távolságnak azonban nem csak, vagy nem feltétlenül szépítő hatása van. Madártávlatból még nagyobb teret tud birtokba venni a szem és a lélek egyaránt, teszem én gondolatban hozzá.
Arról kérdeztem, vajon a fotózás egyféle életformává vált-e? Mindig lesben, ugrásra készen, fényképezőgéppel a nyakában? A szivárvány ugyanis nem vár…
- Amikor látom, hogy valahol felbukkan, vagy kapom az sms-t: „Doktor úr, csodálatos szivárvány van a Hargita felett!”, gyorsan ülök is kocsiba és addig kergetem, amíg nem találok megfelelő „díszletet”. Mint egy színdarab rendezője, úgy helyezem én is egymás mellé a szivárványt, többszáz éves kápolnát, dombokat, hegyeket, amíg a szemnek tetsző kompozíció kerekedik ki belőlük. Mellesleg a hiedelemmel ellentétben elég sokáig tart egy szivárvány, „megvár”, amíg végzek a díszletezéssel. Nem úgy van tehát, ahogy egyesek hiszik, hogy „jókor vagy jó helyen”. Egy-egy fotó komoly szervezést-számítást igényel. Ilyen például a csobotfalvi templom képe mögötte a teliholddal. Elég pár méterrel mellé lőni, és a hold elcsúszik... A természetfotózásnál úgy néz ki, hogy a dolog egyszerű, hiszen ott a táj, amely többnyire mindig ugyanolyan, lekattintjuk és kész. Mint említettem, ez nem így van. Járom a vidéket, egyszer csak beugrik valami, megragad egy kép. Több felvételt is készítek róla, van úgy, hogy később visszatérek. De az már nem olyan. Mindig az első kattintás kapja el a pillanatot, az igazi hangulatot, hiába van másnap ugyanott ugyanaz a fű, fa, bokor.
Marosfő
Az asztrófotókban kezdő vagyok, de Munzlinger barátom révén közel kerültem ehhez a témához is. Tavaly Chilében voltunk a napfogyatkozáson, júliusban a NEOWISE üstököst vadásztuk itthon, három-négy esténkbe került, amíg lencsevégre tudtuk kapni - magyarázta.
Kérésemre Fodor István ráállt arra, hogy megnevezzen néhány szívéhez közel álló fotót a gyűjteményből. Az egyik nagy kedvenc az Egyeskő a Hagymás hegységben, minden héten arra vezet az út a szárhegyi rendelőbe, de soha nem lehet betelni vele, mondja. A második a tízhektáros sósivatag Chilében, a világ egyik legvízszintesebb területe, ahol mínusz 4 fokos hidegben fotóztak. Gyönyörűen látszik a teljes Tejút és annak tükröződése a megfagyott sós víz felületén. A kedvencek közé tartozik a bárányos kép a fotóalbum borítóján, amelyet Marosfőn kapott le. A Szent Anna tó ősszel párját ritkító látvány, különösen repülőből, miközben mindkét vulkáni kráter, a tó és a Mohos tőzegláp is látszik a felvételen, a magas hegyekben pedig már hó is van. És persze Tibet, a semmivel sem összehasonlítható mustangi tájkép.
- Lehet, hogy képeimen sokkal szebbek a tájak, mint a valóságban. A tájból ugyanis a szépet próbálom kiragadni. Felülemelkedünk, ránézünk, a legszebb részeit megmutatjuk. Nincsenek más céljaim, mint az esztétikum, mondja Fodor István. Valamiért úgy érzem, hangjában van egy kis mentegetőzés. Persze lehet, hogy félreértem. Megtalálni a szűkebb vagy tágabb ablakrésünkön elénk táruló világban a harmóniát, a szürkeség mögött a színeket, a sok rútságban a tenyérnyi szépet… vajon nem erre vágyunk mindannyian?
