Robert Capa, eredeti nevén Friedmann Endre, 1913. október 22-én született Budapesten. Szülei középosztálybeli zsidók voltak, hitüket azonban nem gyakorolták. Capa apja (Friedmann Dezső) az erdélyi Csucsáról, anyja (Berkovits Julianna) pedig a felvidéki Nagykaposról származott. Capa gyerek- és ifjúkorának nagy részét Budapesten töltötte. Tanulmányait egy evangélikus iskolában kezdte, majd a Madách gimnázium tanulója lett. Visszaemlékezések szerint kifejezetten romantikus alkat volt, szerette a kalandokat, gyakran csatangolt Pest utcáin, többször keveredve baloldali társaságokkal. Ez utóbbi miatt kis időre börtönbe került, ahol Hain Péter (a Politikai Osztály vezetőjének) emberei alaposan elverték. Családja közbenjárása révén kiengedték, ám 1931-ben, mindössze tizennyolc éves korában kénytelen volt elhagyni Magyarországot.
A jövőbe tekintő fiatal Friedmann Endre
Egy röpke bécsi és prágai kitérő után Berlinbe költözött, és beiratkozott a Német Politikai Főiskolára, ahol rövid ideig újságírást tanult. Később – részben anyagi megfontolásból – úgy döntött, hogy inkább a fényképezéssel szeretne foglalkozni. Ebben nagy segítségére volt egykori budapesti szomszédja, Besnyő Éva, aki kapcsolatai révén megpróbált munkát találni a számára. Capát végül a Dephot fotóügynökség alkalmazta. Többnyire a sötétkamrában dolgozott laboránsként, emellett pedig gyorsan kitanulta a fotózás alapjait. A Dephot akkori vezetője, a magyar származású Simon Guttman felismerte a Capában rejlő tehetséget, ezért megkérte, utazzon Koppenhágába, és készítsen képeket Lev Trockij előadásáról. Ez volt Capa első megbízatása, amit kifejezetten jól teljesített: úgy is sikerült megörökítenie a kegyvesztett Trockijt, hogy amúgy az előadáson tilos volt a fotózás. Nagy örömére a felvételeket a berlini Weltspiegel magazin közölte. Boldogsága azonban nem tartott sokáig. 1933-ban Hitler került Németország élére, így Capa néhány hónapra visszaköltözött Budapestre, majd Párizsba emigrált. Eleinte elég nehéz körülmények között élt. Sorsa akkor fordult jobbra valamelyest, mikor megismerkedett egy Gerta Pohorylle nevű zsidó lánnyal, akinek javaslatára új nevet vettek fel. Friedmann Endréből ekkor lett Robert Capa, Gretából pedig Gerda Taro. Új identitásuknak, valamint egy trükkös tervnek köszönhetően sikerült némi pénzt és hírnevet szerezniük.
Gerda Taro és Robert Capa
Rövidesen, Franco felkelésének hírére, Capa és Gerda – a francia VU magazin megbízásából – Spanyolországba utaztak, hogy az ottani eseményekről tudósítsanak. Capa itt olyan hírességekkel kötött barátságot, mint Ernest Hemingway, Marta Gellhorn vagy John Dos Passos. Mellesleg ekkor készítette egyik leghíresebb felvételét, a Milicista halálát, ami azonnal világhírűvé tette (a felvétel azóta is számos vita tárgyát képezi. Sokak szerint Capa az egészet csak megrendezte).
Robert Capa Spanyolországban - a képet Gerda Taro készítette
1937-ben szörnyű csapás érte. Július 27-én a L’Humanité napilapot olvasva értesült Gerda haláláról. Szerelme egy köztársasági tankkal történő baleset során olyan súlyos sérüléseket szenvedett, melyekbe még aznap belehalt. Capát valóságosan sokkolta a hír. Bánatának feledtetése végett 1938-ban csatlakozott Joris Ivens forgatócsapatához, és a Távol-Keletre utazott, hogy a japán-kínai konfliktust fotózza. Ezt követően még egyszer visszatért spanyolföldre. Az ebrói csatáról készítette utolsó spanyolországi fotóriportját, amit az angol Picture Post publikált. Capa ekkor kapta meg Stefan Lorant képszerkesztőtől a „világ legnagyobb háborús fényképésze” titulust.
Miután Franco végleg legyőzte a köztársaságiakat, Capának menekülnie kellett. Előbb Franciaországban keresett menedéket, majd áthajózott az Egyesült Államokba. New Yorkba érve szinte azonnal fejest ugrott a Nagy Alma pezsgő éjszakai életébe. Első hónapjai kártyázással, italozással és bőséges vacsorákkal – általában magyaros ételeket fogyasztva – teltek. Hamarosan azonban gondok adódtak. Capa vízumát nem hosszabbították meg, így pár napon belül el kellett hagynia az Egyesült Államok területét. Némi töprengés után barátai kitalálták, hogy házasodjon össze egy amerikai nővel. A házasságkötési akció csak akkor válhatott törvényessé, ha Capa elutazott az országból, hogy hat hónap múlva visszatérjen. Ez időre a Life megbízásából Mexikóba ment, hogy az országban zajló választásokról készítsen riportot.
Visszatérve az Államokba Capa megkapta a letelepedési engedélyt, ám egy év elteltével újabb problémákkal kellett szembenézzen: 1941-ben Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak, és a Belügyminisztérium Capát rögtön ellenséges külföldinek minősítette. Mázli, hogy a Collier’s magazintól pont ekkortájt kapott egy megbízást, hogy utazzon Európába. A brit nagykövetség közbenjárása révén pár nap múlva már útban volt Londonba. Innen indulva részt vett az észak-afrikai partraszállásban, majd az európai hadszíntér fontosabb harci eseményeit fotózta. Képei közül a normandiai partraszállást megörökítő felvételek váltak széles körben ismertté.
Capa a második világháborúban
A háború befejeztével visszatért New Yorkba, megkapta az amerikai állampolgárságot, és megírta a Kissé elmosódva című humoros önéletrajzi könyvét. Közben szakított Ingrid Bergmannal, és összefutott a szintén párkapcsolati problémákkal küszködő John Steinbeckkel. Megelégelve a Szovjetunióról szóló leegyszerűsített amerikai híradásokat, Steinbeck és Capa úgy határoztak, hogy felkeresik a „nagy másik oldalt.” 1947 nyarán ellátogattak a Szovjetunióba, ahol nagyjából egy hónapot töltöttek. Ez idő alatt Capa szinte az őrületbe kergette Steinbecket sajátos fürdőszobai rituáléjával. Capa órákig ült a kádban, emiatt sokan, köztük Steinbeck is, egyszerűen levízidisznózták.
Steinbeck és Capa útban a Szovjetunióba
„Capa egy vízidisznó” – mondta Steinbeck
Ugyancsak ebben az évben – több fotós kollégájával együtt – megalapította a Magnum fotóügynökséget. Az ügynökség egyfajta érdekvédelmi szerepet is magára vállalt: a fotóriportereket kívánta védeni a nagy médiakorporációk, különösen a Times–Life „kizsákmányolása” ellen. 1948-ban a Holiday magazin megbízásából visszatért Budapestre. "A város olyan volt, mint egy szép nő, akinek kiverték a fogait" - írta a még mindig romokban heverő szülővárosáról. Lényeges kiemelni, hogy ugyan már ifjú korában elüldözték Magyarországról, de magyarságát sosem tagadta. Ennek ékes bizonyítéka az a tőle származó, híres mondás, miszerint: „nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned.”
1949-ban már egy másik neves amerikai író, Irwin Shaw társaságában fotózta a frissen alapított Izrael államot. Munkájuk eredményét az Izraeli riportok című könyvükben foglalták össze.
A frissen alakult Izrael államban (forrás: Museé d’art et d’historie du Judaisme)
Capa ezt követően Párizsba költözött, hogy az ügynökség körüli teendőkkel foglalkozhasson. Végül annyira beleunt az egészbe, hogy még a vezetői pozíciójáról is lemondott. 1952-ben az amerikai hatóságok azzal vádolták meg, hogy kommunista. Capa mindig is tagadta, hogy bármilyen köze lett volna a kommunistákhoz: az FBI-nak azt nyilatkozta, hogy ugyan rendkívül kritikusan viszonyult a Horthy-korszak antiszemita politikájához és valóban érdeklődött a szocialista eszmék iránt, ám hamar rájött, hogy a kommunizmus nem neki való – sokak szerint azonban ezt csak a McCarthy-féle üldöztetéstől tartva mondta. Visszaemlékezések szerint Capa fiatalon szimpatizált a kommunistákkal, később eltávolodott tőlük, de mindvégig baloldali maradt.
Az öregedő Capa Párizsban 1952-ben (forrás: The Robert Capa and Cornell Capa Archive)
A McCarthy vezette boszorkányüldözést megúszva Capát Olaszországba küldte a Picture Post, hogy az Ördögi Kör című filmről tudósítson. Esténként Humphrey Bogarttal és a stáb többi tagjával pókerezett. De Capa már nem volt a régi. Anyagi és egészségügyi gondjai egyre csak szaporodtak. Ekkorra valószínűleg már komoly poszttraumatikus stressztől szenvedett, 1953-ban pedig porckorong-sérvet kapott, ami iszonyatos fájdalmakkal járt. Az orvosi költségek sokba kerültek, és mivel Capa amúgy sem tartozott a spórolósabb fajtához, hamarosan pénz nélkül maradt. Nem csoda, hogy nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a frissen alakult Mainichi Press Japánba invitálta. Azon túl, hogy fizették utazásának és minden egyéb kiadásának költségeit, még egy tisztes pénzösszeg is ütötte a markát. A Japánban töltött hetek során kedélyállapota fokozatosan javult és újra kedvet kapott a fotózáshoz. Nem sokkal ezután érkezett a végzetes megbízatás. A Life magazin szerkesztői arra kérték, hogy havi kétezer dollár ellenében helyettesítse az egyik kiesett tudósítójukat Indokínában. Capa elvállalta, noha korábban többször jelezte, hogy soha többé nem akar háborút látni. Az ötlettől barátai sem voltak elragadtatva, többen próbáltak lebeszélni, ám ez senkinek sem sikerült.
A Capáról készült utolsó felvétel (forrás: Michael Descamps/SCOOP/Paris Match).
Indokínába érkezve egy francia ezredhez csatlakozott, amelynek bevetéseit, felderítéseit fotózta. Kis idő elteltével Capa megfigyelte, hogy az ide akkreditált fotóriporterek már nem kockáztatnak annyit, mint a korábbi háborúk alatt. Féltek közel menni a frontvonalhoz. Capát ez némileg dühítette, ugyanis mindig azt hangoztatta, hogy „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” 1954. május 25-én, útban a Thanh Nénél lévő erődhöz, erős tűz alá vette őket a Viet Minh. Capát ez nem érdekelte, és felfogásához híven megpróbált minél közelebbről tudósítani. Aznap azonban túlságosan közel került az eseményekhez.
