Interjúnkban Sipos Ferenc mesél a rendszerváltás előtti kezdetekről, a néptánccsoport jó harminc évvel ezelőtti létrejöttéről, az évek során elért szakmai sikerekről, a tábor gyarapodásáról oktatók, résztvevők, helyszín szempontjából. A huszonötödik alakalommal megszervezett tábor egyben a generációváltás ünnepe is volt, a szervezést továbbviszi a fiatalabb generáció.
– Nemrégiben jelent meg és mutatták be a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által kiadott, Fehér megyéről szóló riportkötet, amelynek címe egy tőled származó idézet: „Mi nem érezzük úgy, hogy elszórtan élünk”. Úgy vélem, a néptánctábor megszervezése is alátámasztja ezt a gondolatot azáltal, hogy évente nagyon sok környékbeli, erdélyi és magyarországi résztvevő érkezik Magyarlapádra. Jól sejtem?
– Így van, a tábor kiváló alkalmat nyújt a kapcsolatépítésre. A vendégek számára fontos, hogy autentikus környezetben ismerkedhetnek meg a népi kultúrával, a helybeliek számára pedig nagyon sokat jelent az anyaországi magyar testvérekkel való kapcsolatépítés. Rengeteg barátunk van, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot Enyeddel és a környező magyar falvakkal, valamint a Kárpát-medencei barátainkkal.
– A riportkötetben tejesgazda minőségedben szerepelsz, hiszen te vagy a lapádi Biomilk, újabban Sipmilk tejfeldolgozó üzem tulajdonosa, és mint ilyen, a helyi közösségi élet egyik fő anyagi támogatója öcséddel, Sipos Árpáddal együtt, aki a farmot vezeti. Ugyanakkor te vagy a helyi Pirospántlikás Népi Zenekar alapítótagja, a néptánctábort, a szórványkollégiumot és az új rendezvénycsűrt illetve kulturális- és sportparkot működtető Ethnika Kulturális Alapítvány elnöke, a Magyarlapádi Református Egyházközség főgondnoka … hogy csak a fontosabbakat soroljam. Mivel régóta ismerlek, tudom, hogy mindez szervesen összefügg és láncszerűen alakult ki, egyik tevékenység, egyik cél hozta magával a másikat. Mikor és hol kezdődött a történet?
– Minden a Pirospántlikás Népi Zenekar megalapításával kezdődött 1985-ben, ez a csírája ennek a mozgalomnak. Egyetemista voltam, utolsó éves a villamosmérnök szakon, amikor felkerült Kolozsvárra egy falubeli jó barátom, Szilágyi András, akiből később kiváló matektanár lett. Bandival gyakran eljártunk a táncházba, ahol megismerkedtünk Kallós Zoli bácsival, az ő szellemisége és rámenőssége kellett ahhoz, hogy elkezdjünk komolyabban foglalkozni a népzenével. A bentlakás 515-ös szobájában kezdtünk el szakszerűen muzsikálni. Volt egy barátunk, Szabó Zoltán, akinek szülei torockószentgyörgyi származásúak voltak, de Zoli már Kolozsváron született és zenei középiskolát végzett, majd orvostanhallgató lett. Ő volt a táncház egyik mindenese, a prímások – köztük én is – hozzá jártunk tanulni. Neki köszönhetően raktuk le a zeneelméleti alapokat és arról is felvilágosított, hogyan kell a gyűjtéseket rendszerezni.
Az egyetem elvégzése után, mivel jó jegyeim voltak, választhattam, hol akarok állást elfoglalni: Bukarestben vagy Nagyenyeden? Egyetemi tanáraim nagy meglepetésére én az utóbbit fogadtam el, és az enyedi fémipari vállalatban kezdtem el dolgozni kutatómérnökként. A mai napig sem bánom ezt a döntést, mert így szülőfalumban, Magyarlapádon maradhattam és Kolozsvár sem volt messze. Öt évig dolgoztam ott, majd a forradalom után kerültem a tövisi cukorgyárba.
Közben mellém és Szilágyi András brácsás mellé csatlakozott Turzai András hegedűs, aki a nagyapjától tanult hegedülni és a tőle örökölt hegedűvel muzsikál még most is, ugyanakkor gyönyörűen énekel. Ő, Szilágyi Andrással és feleségével, Hajnikával, hárman a zenekar énekesei. Molnár Feri Márton (Zöldi) bőgős helyébe, miután polgármester lett, Oniga András került.
Megalakult tehát a zenekar magva, ez 1985-ben történt. Közben a muzsikálás mellett a helyi színjátszó körnek is tagjai voltunk, amelyet az Enyedről ingázó Szakács Ida tanítónő vezetett. Élményekben gazdag évek voltak ezek, fellépésekre jártunk Magyarbecébe, Magyarózdra, Magyarpéterfalvára – ide jártunk a leggyakrabban, és alkalmunk nyílt jól megismerni a vidékünket, találkozni más magyarokkal, ez nagyon sokat jelentett a kommunizmus idején. Az együttes neve is egy ilyen kiszállás alkalmával született meg. Az első népzenei fellépésünkre egy színdarab kiegészítéseként került sor, és amikor Ida tanító néni megkérdezte, milyen nevet írjon a plakátra, mi nem tudtunk válaszolni. Ő észrevette, hogy a hagyományhoz híven, piros pántlikát kötünk a hegedűre, erről nevezett el bennünket Pirospántlikásnak és ezt a nevet sosem cseréltük le azóta. Zenekarunk a forradalom után vált felkapottá, sokan hívtak benünket lakodalmakba muzsikálni.
– Hogyan alakult meg a néptánccsoport, a Rapó Néptáncegyüttes és mit jelent ez a tájszó?
– A jó muzsika hallatán táncra perdülne az ember, nemde? Persze tudtuk, milyen szépek és értékesek a táncaink és azt akartuk, hogy a fiatalok közül is minél többen megtanulják, ne felejtődjenek el. Felkértük a faluból Szabó Sándort, aki egy évvel volt fiatalabb nálam és a Bethlen Gábor Kollégiumban tanított, hogy indítsa el a néptáncoktatást Lapádon. Ketten elkezdtünk esténként mi is táncot tanulni nagyapámtól, id. Sipos Mártontól, először pontozót tanultunk, felénk így nevezik a legényest. A nagyapám, azaz apó, ahogyan Lapádon mondják, engem külön tanított muzsikálni is, aztán bekapcsolódott édesapám is, akit szintén Mártonnak hívtak. Egy adott pillanatban be kellett osszam, mikor kihez megyek tanulni. A hegedülést lopva tanultam hol édesapámtól, hol nagyapámtól, közöttük nagy volt a rivalizálás, amit és soha nem tudtam megérteni, mert sok éven át együtt muzsikáltak.
Időközben nagy érdeklődés mutatkozott a néptánc iránt, az első próbákon több mint hatvanan voltak, még szelektálni is kellett, például Kiss Csongor, a Csegely Zenekar mostani vezetője gyakran emlegeti, hogy akkor őt is hazakergették, mert azt mondták, még túl kicsi a tánchoz.
A Rapó elnevezéshez is fűződik egy történet. Szilágyi Andrást megkérték, hogy készítsen egy szórólapot, és nyilván az első dolog, amit rá kellett írni, az a csoport neve volt. Hát nekünk nevünk még nem volt. Magyarlapádon a tájszólásra az a betű használata jellemző. Így Lapádon azt mondatot, hogy ,,Ropja a táncot” úgy mondják, hogy ,,Rapja a táncat”. Továbbá Rapó nevet viseli Magyarlapádon egy forduló (határrész) is, ez is ihletként szolgált. Így lett a csoport neve: Rapó Néptáncegyüttes. Azóta a tánccsoport tagjainak gyerekei, unokái is megtanulták a helyi táncokat és már a negyedik generációs tánccsoport működik nálunk. Mi 1991-et tartjuk a néptánccsoport megalakulása évének.
– Milyen út vezetett a sikerhez, milyen lehetőségek adódtak?
– A tanulással, gyakorlással gyors ütemben haladtunk, mert nagy volt az akarat és az érdeklődés. Első nagyobb fellépésünk eldöntötte további sorsunk. Történt ugyanis, hogy 1994-ben meghívtak Gyomaendrődre, az ottani városnapokra. A Bethlen-kollégium küldöttségével mentünk, amelynek testvériskolai kapcsolata volt az ottani iskolával, hogy színesítsük a delegációt. Gyulán éppen akkor zajlott egy magasrangú néptáncfesztivál, ahol a néptánccsoportok minősítést kaphattak a híres szakemberekből álló zsűritől. Minket kuriózumként léptettek fel, nem tudtuk, hogy Kovács Károly magyartanár, a gyomaendrődi iskola aligazgatója kérte számunkra a minősítést is. Amikor a színpadon be kellett mutatkozni, csak annyit tudtam mondani izgalmamban: Magyarlapádról jöttünk, Gyomaendrődre megyünk és megálltunk Gyulán. Mert eszembe jutott egy vicces adoma a szomszédos Magyarbecéből, amelyik arról szól, hogy egyszer megjelent egy sündisznó a faluban, ahol elidőzött egy kicsit, és az emberek tanakodtak, mi lehet a szándéka, mire egy bölcs öreg megállapította: Ez a sündisznó valahonnan jött, valahova megy és most itt megállt egy darabig...
A fellépés után, mit sem sejtve, visszamentünk Gyomaendrődre bulizni, de Kovács tanár úr ott maradt megvárni az eredményt. Kiderült, hogy a produkciónk nagyon meglepte a zsűrit, értékelték az autentikusságunk, az ősi táncmotívumokat, a dallamok és a tánc tisztaságát és egyből megadták az arany minősítést, ami a néptáncosok körében a legmagasabb díjnak számít. Tehát nem kellett kivárnunk sorra az ezüst- és egyéb alacsonyabb fokozatokat. Természetesen ez nagy önbizalmat adott nekünk, jól belendítette a társaságot.
– Milyen egyéb szakmai sikerek születtek az évek során?
– Nos, erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. A Gyulai Népzene-és Néptáncfesztiválon elnyert arany minősítés után a Magyarok Világszövetségének Kongresszusán reprezentatív erdélyi zenekarként való fellépés jut eszembe. Azt is számon tartjuk, hogy jelen voltunk az Erdélyi Táncházmozgalom Kolozsváron megrendezett 20, 25 és 30 éves jubileumán, és tíznél több fellépésünk volt az Erdélyi Prímások Találkozóján, illetve az Erdélyi magyar népzenészek találkozóján. Budapesten többször is megfordultunk már, például „Magtól a kenyérig” és ”Szüreti szokások” címmel a Magyar Kultúra Alapítvány székházában mutatkoztunk be, 2014 őszén a Polgárok Háza fogadott vendégül minket, amikor az anyaországi média is felfigyelt az eseményre. Egyébként a Pirospántlikás Zenekar tevékenységéről több dokumentumfilmet is sugárzott a DUNA TV és a Kolozsvári Televízió, a tánctáborról pedig a budapesti Folk Rádió, a kolozsvári és a marosvásárhelyi rádió sugárzott riportokat. A magyar fővárosban többször felléptünk már az augusztus 20-i ünnepségeken is, ami mindig feledhetetlen élményt jelentett, de ugyanolyan fontosnak tartom az erdélyi bemutatkozásokat is. Adatközlő zenekarként jelentünk meg Válaszúton és Kalotaszentkirályon, rengeteg turnén vettünk részt és számos falunapon való fellépési meghívásnak tettünk eleget. Én legjobban a környező településeken szeretek muzsikálni. A Rapó Néptáncegyüttesnek a negyedszázad alatt kétszáznál több fellépése volt. A Pirospántlikás Zenekar 1994 és 2015 között három CD-t jelentetett meg ”Énekelni énekeltünk”, ”Muzsikálni muzsikáltunk” és „Temető dombjára szállott a rigó” (katonaénekek) címmel. Értékmegőrző tevékenységünk fontos elemének tekintem azt a mintegy 200, eredeti forrásból összegyűjtött és rögzített lapádi vagy itteni változatban énekelt népdalt. Nem utolsó sorban kiváltképp büszke vagyok arra, hogy szűkebb hazám, a Maros- és Kis-Küküllő Mente adta a magyar kultúrának a legtöbb Népművészeti Mestert a néptáncban. Öt személy vehette át eddig a Magyar Kormány e rangos kitüntetését: a lőrincrévi Karsai Zsigmond (1992-ben, ő nagymester is), a magyarózdi Jakab József (2000-ben), a szentbenedeki Vincze Árpád (2001-ben), a nagyvesszősi Szabó Ferenc (2005-ben) és a magyarbecei Szántó Ferenc (2016-ban).
– Hogyan született meg a néptánctábor ötlete?
– 1997-ben Németh Ildikó tanácsára hoztuk létre a tábort, őt még a kolozsvári táncházból ismertem, lánykori neve neki is Sipos volt. Az első évben még csak három napos volt a tábor, egyhetesre csak a következő évben tértünk át, így jön ki a huszonöt év. A kezdeti időszak igazán sikeres volt. Akkor még nagyon sok adatközlő élt Lapádon, ugyanakkor minden évben jöttek Magyarországról neves szakemberek, akik anyagilag is támogatták a tábort. Köztük volt például Fügedi János professzor, aki jól ismerte a környéket és az adatközlőket (Magyarózd, Bükkös, Istvánháza, Csekelaka, Magyarsüllye, Nagymedvés, Magyarszentbenedek) és a Vízmelléket is (Szászcsávás, Ádámos, Királyfalva, Sövényfalva, Dombó), onnan hoztunk adatközlőket és zenekart is. Ebben az időszakban kijárt hozzánk oktatni Könczey Árpád és Csongor, és ekkor került ki a lapádi tehetségek soraiból Kis István a Háromszékhez táncolni. Idekerültek a kitűnő muzsikusok is, akik oktatták a fiatalokat, például Vízeli Balázs, a Téka Zenekar prímása, brácsát oktatott Sinkó András, a dicsőszentmártoni Bárdosi Ildikó pedig az énektanítást vezette ... és a sor korántsem teljes. Ekkor vettek részt a táborban azok a hagyományőrzők, akik később megkapták a Magyar Népművészet Mestere címet, az előbb említettem őket. Ekkor hoztuk létre az Ethnika Kulturális Alapítványt is, hogy a tevékenységnek legyen meg a jogi kerete, lehessen pályázatokat benyújtani.
– Mit tartasz a tábor legnagyobb megvalósításának?
– A legfontosabb szerintem az, hogy sikerült megértetni a lapádiakkal, milyen értékes örökséget tudhatnak magukénak. Az 1990-es évek közepén az idősek még tudtak, a fiatalok már nem tudtak táncolni, mert a kommunizmus idején megszűntek a vasárnapi táncok, a nagyobb ünnepekkor tartott bálok és az iskolában sem tanítottak néptáncot. A tábor tehát azért fontos számunkra, mert sikerült átmenteni a táncainkat, sőt – a népszerűsítésnek köszönhetően – más néptánccsoportok alakultak meg a környéken, a Rapó mintájára. A lapádiakkal sikerült ily módon megértetni, mennyire értékesek a táncaik, máshol is őrzik és továbbadják ezeket, mert ezek a Kárpát-medence közkincsei. Mára már nagyon sokan tudnak táncolni a faluban és nagyon sokan játszanak hangszeren.
Az idei táborban sokan érdeklődtek a hangszeroktatás iránt
A tábor másik nagy hozadéka az, hogy erre az időszakra, amely általában július első vagy második hete, hazajönnek nagyon sokan a Lapádról elszármazottak közül, hozzák a gyerekeiket is, így élő kapcsolatot tartanak fenn az itteni közösséggel, rokonsággal, barátokkal – visszatérnek a gyökereikhez.
– Egy ekkora nagyságú tábor, mint a lapádi, nagyon költséges. Hogyan sikerül fedezni a kiadásokat?
– Az első táborokat részben támogatta pár évig a helyi tanács és a megyei kulturális központ, de amint nőtt a tábor, ezek már messze nem voltak elégségesek. Ekkor kezdtünk el pályázati forrásokra alapozni és a támogatók köre szép lassan kibővült a Bethlen Gábor Alap, a Communitas Alapítvány és a MOL Románia után a nemzeti Kulturális Alap is támogatott, aztán beszállt a viseletek készíttetésébe és az oktatási költségek fedezésébe a Csoóri Sándor Alap, újabban pedig az Erdélyi Hagyományok Háza és a Szerencsejáték ZRT is segíti programjainkat.Természetesen az ügy mellé állnak a helyi vállalkozók is.
– Hogyan kapcsolódik be a tábor történetébe Bánffy Farkas?
– Ő először mint résztvevő volt jelen, olyan 16-17 éves lehetett, amikor az édesapja elhozta ide. És mint mindenkit, aki egyszer a lapádi táborba betette a lábát, őt is megfertőztük a jó muzsikával, a szép táncokkal. Később, miután több ideig tartózkodott a szomszédos fugadi kastélyukban, átvette a tábor szervezését is egy darabig. Ez lett a tábor történetének második virágkora, amikor a bárónak köszönhetően, már csoportosan jöttek a magyarországi résztvevők, de voltak még távolabbi vendégek is. Ugyanúgy, általa bővült azoknak a szakembereknek a köre, akivel kapcsolatba léptünk, például Berecz Andrással és családjával, akikkel szintén jó barátságba keveredtünk.
– Milyen táncokat tanítanak a táborban?
– Elsősorban természetesen a lapádit, ami nem egy különösen nehéz tánc, de jó ritmusos, nagyon jó ezzel kezdeni a néptáncoktatást, mert hamar kialakul a sikerélmény. Tanítjuk továbbá a küküllőmenti táncokat is, kutatásokat is végzünk, bemutatjuk, milyenek az adott tájegység román és cigány táncai is, mert óhatatlanul ezek kölcsönösen hatottak egymásra, főleg a cigány muzsikusok révén, akiket annak idején felfogadtak muzsikálni, ők voltak a zenei kiszolgálók. Az apró gyerekeknek népi gyermekjátékokat tanítunk, ezeket a legkülönbözőbb vidékekről válogatják ki az oktatók, ezekkel szerettetjük meg a népzenét és a néptáncot. Az oktatást több csoportra osztva valósítjuk meg, kicsiknek és nagyoknak, kezdőknek és haladóknak egyaránt.
– Milyen más tevékenységek zajlanak a népzene- és néptáncoktatás mellett?
– A hangsúlyt a néptáncra, a hangszeroktatásra és az énektanításra helyezzük mindig, de minden évben volt sajt- és borkóstolás, kirándulás a Várhegyen levő Hétágtere nevű tisztásra vagy a Kiserdőbe, és időnként vendég zenekarok fellépése színesítette a programot. Oktatóink változtak az idők folyamán, most nem szeretnék senkit külön kiemelni, nehogy kifelejtsek és ezáltal megsértsek valakit, de azt elmondhatom, mi volt az idei táborban. A haladó táncosokkal Kis István és Kis Demeter Erika, a gyerekekkel Hajdara Tamás és Hajdara-Herczeg Hajnalka, a kezdőkkel pedig Tóth Bence és Tóth-Bóna Boglárka Luca Petőfi-programos ösztöndíjasok foglalkoztak. Soha nem volt ennyi érdeklődő a hangszeroktatás iránt, őket Nyitrai Tamás és neje, Danhauser Lilla tanították, és idén is itt volt, mint minden évben, a Szászcsávási Cigány Zenekar prímása, Csányi Sándor.
Természetesen megtartottuk az elmaradhatatlan kézműves tevékenységeket is, amelyeket a huszonöt éve fáradhatatlanul végző lapádi pedagógusok, Szilágyi-Székely Melinda tanítónő és Székely-Bányai Andrea óvónő irányításával valósítottak meg. A kézművességről jut eszembe: az Ethnikának nagyon jó a kapcsolata az egyházzal is, például az egyik néptánctábor idején faragott kapukat készítettünk az egyházközség számára a népi fafaragás tanítása kapcsán.
– A tábor történetének érdekessége az is, ahogyan a falun belül váltakoztak a helyszínek.
– Valóban. Először a kultúrotthon volt a tábor fő helyszíne, ott több terem van, étkezni is lehetett, megoldottuk. A szállást az iskolában matracokon, sátrakban vagy magánházaknál oldottuk meg, mindenki nagyon jól érezte magát. Ha nem volt elég hely, az egyik kocsma udvarán is gyakoroltak a muzsikusok, majd amikor a kultúrotthont az önkormányzat elkezdte felújítani, akkor a focipályára mentünk ki, támogatásból vettünk egy hatalmas rendezvénysátrat és ott tevékenykedtünk. Közben már épült és 2016-ra befejeződött a szórványkollégium, ami már megfelelő helyszínt biztosított, van ott egy kisebb csűr is, amit nagyon jól ki tudtunk használni. Ezzel párhuzamosan láttuk, hogy a kultúrotthon felújítása vontatottan ment, ezért elhatároztuk, hogy építünk egy nagyobb szabadidős komplexumot.
– És a terv jónak bizonyult, mert a kultúrházat több mint öt éven át javították, még most sincs kész, a konyhája használhatatlan. Gyakorlatilag teljesen kiűzték belőle a lapádiakat, alig adják ki rendezvényekre, nehogy megrongálódjon a giccsesre sikeredett kultúrház.
– Nekünk sikerült felépítenünk egy gyönyörűszép rendezvénycsűrt, amelyik a helyi és küküllőmenti népi építészet stílusjegyeit viseli magán, Szilágyi András kollégám „a népzene templomának” nevezte el. Nagyon szép az épület, az udvar, játszótér és egy kisebb sportpálya is tartozik hozzá, jó nagy családbarát rendezvényeket lehet itt szervezni. Ez a tábor fő helyszíne napjainkban.
– Ezzel lassan a jelenhez érkeztünk: hogyan tovább?
– A huszonötödik alakalommal megszervezett táborunk egyben a generációváltás ünnepe is, amikor a szervezést továbbviszi a fiatalabb generáció, élen Bánffy Farkassal, Kiss Csongorral és Kis Attilával.
– Szerinted meddig sikerül tovább éltetni ebben a tiszta formában a tábort, olyan körülmények között, amikor egyre több az olyan rendezvény, ahol a népi hagyományokat felhígított, szórakoztatóbb formában próbálják bemutatni, netán eladni?
– Mi nem szeretjük az össze-vissza keveredéseket, mi tiszta beszédet akarunk, mind az emberek között, mind a zenében és a táncban. Addig, ameddig zaj és mutatvány helyett tiszta zenét tudunk az embereknek kínálni, addig ezt a huszonöt éves szenvedélyt életben tudjuk tartani. Amikor befertőződik ez a fajta megszólaltatás, akkor megszűnik a tábor is.
