In the European Union

In the European Union
Romániában – mellesleg akárcsak Magyarországon – sajtószabadság van. (Németországtól például némileg eltérően…) A magyar HVG véleményrovata (és nem csak) elképesztő érvekkel gyalázhatja a magyar kormányt. (Ez persze Németországban is megesik, de az érvek kevésbé elképesztőek.) Ahogyan Romániában az AUR és gáskája is gátlástalanul gyalázhatja a magyarokat.

A szólásszabadság számunkra, magyarok számára is szinte már maradéktalanul rendelkezésre áll. A Szabadság és más magyar lapok is megengedhetik maguknak, hogy – ez esetben gyalázkodások nélkül – megírhassák a véleményüket. Tárgyilagosan és szájkosár nélkül. A Szabadság esetében (ez korántsem hízelgés) fel kellene sorolnom gyakorlatilag a teljes szerkesztőséget. A szó szoros értelmében élvezet olvasni a lapot. „Satisfacție”, ahogy a román mondaná.

Csakhogy mit sem számít, hogy mit ír a kolozsvári magyar lap. Nem csak a hivatal nem vesz tudomást róla, de a kolozsvári magyarok jelenetős része sem olvassa a magyar lapot. (Nem akartam túlnyomót írni, bár tehettem volna.) Feltehetően semmilyen lapot nem olvas, sem magyart, sem románt. (Ha csak nem az interneten.)

Hogy miért nem?

Bármennyire is szomorú leírnom, azért, mert félnek. Hogy mitől? Ma már nincs Ceaușescu, nincs Szekuritáté. Csak mindennapok vannak. Nem szeretném, ha bárki is félreértene. A román közember a mindennapok kommunikatív helyzeteiben ma már korántsem agresszív. A feleségemmel és a fiaimmal is gyakran járunk bevásárolni. Soha, még egyetlen egyszer sem esett meg – hogy a közismert magyar narratíva szóhasználatával – bárki is ránk szólt volna: „să nu vorbiți ungurește”, azaz „ne beszéljetek magyarul!” Ez persze nem valami világraszóló vívmány. A világ legtermészetesebb dolga lenne.

Csakhogy mégsem egészen az.

Merthogy a hétköznapok igazi mélységeibe nekünk, egyfajta magyar buborékban élő értelmiségieknek sem mindig lehet rálátásunk. Fodrásznőnk meséli, hogy kolozsvári főnöknője, ha magyar ügyfeleivel magyarul talál beszélni, rászól: Romániában él. Persze az is lehet, hogy ez csak kivétel. A mai magáncégek főnökei és főnöknői nem egyszer alapozhatták vállalkozásukat a kommunista nacionalizmus hatalmasságaihoz fűződő nexusaikra. Nem lehetnek kevesen, de manapság már ritkábban találkozni velük.

Mindenesetre sokakban tovább él valamiféle félsz…

Mert mindenki megtapasztalhat ezt-azt. Ha kórházba kerülünk, és a mi nyolcvanhoz közeli életkorunkban ez bizony megesik, ilyen vagy olyan okból gyakorta pszichológusoknál fogunk kikötni. (Magyar vagy magyarul is beszélő pszichológus a nagyobb kórházakban nincs. Az egy-két magánpraxis persze kivétel. De ott már nem érvényes a betegbiztosítás.) Sógornőmnek – magam is átéltem a sokkot, hiszen a két család néhány év után ismét összetelepült - nemrég agyérgörcse volt. Sorozatos ájulások, mentő, ideggyógyászat. A csodával ​határos módon (a csoda nem a román egészségügy dicsérete, a fordulatot a szakorvos is tanácstalanul könyvelte el) minden tünete elmaradt. De a pszichológiai vizsgálaton neki is át kellett esnie. Nagyváradról származik. Valamikor egy predeali színromán iskolába is bekerült. Fiatalon is szinte már anyanyelven beszélt románul. A pszichológiai teszt azonban kissé „megroggyantotta” az önérzetét ilyen téren.

Közel öt évtizeden át – az öcsém feleségeként – az (amúgy nem is létező) Székelyföldön volt kezdetben francia- majd magyartanárnő. Megkopott a romántudása. A pszichológiai tesztben azonban nem csak sajátosan román szavakra kellett sajátosan román szinonimákat sorakoztatnia, de elemi számtani műveletekre is kapásból és gondolkodás nélkül is rá kellett volna vágnia a végeredményt. Ez, magyarul, agyérgörcs után is kapásból ment volna. Ötven év „magyarvilág” után románul kellett volna kapásból kivágnia a rezet. Kicsit később sikerült. Neki ugyanis már magyarra kellett fordítania a feladatot. Az agya rendben hazakerült, de – mint mondottam - az önérzetén súlyos csorba esett. Mert amikor megismerkedtünk, ő volt az, aki hibátlanul beszélt románul.

Én, a székelyföldi, csak a tanárnő által a román nyelv- és irodalom tankönyvben aláhúzogatott mondatokat tudtam hibátlanul reprodukálni. Romántudásomat öcsém – akkor még csak leendő – felesége kedélyesen, szeretetteljes sajnálkozással vette tudomásul. Ő megismerkedésünkkor már magyar-franciára felvételizett, én azonban csodálatos, Heidelbergben is megfordult némettanáromnak köszönhetően német-magyarra szerettem volna. Csakhogy akkor a szászok még hiánytalanul köztünk éltek, és a felvételire való felkészülés napjaiban rá kellett jönnöm, hogy belőlük gondolkodás ​nélkül ömlik a Deutsch, nekem meg alanyból, állítmányból, jelzőből, tárgyból​ és egyebekből kellett összefércelnem a német mondatokat.

Mit tagadjam, berezeltem. A német-magyarra németből, magyarból, románból és történelemből (az utóbbi természetesen Románia történelme volt) kellett volna felvételiznem.  „Jettemben” – ahogyan odahaza mondtuk – ejtettem a németet. És maradt a román, a ​magyar és a történelem. Azaz a román-magyar szak. (Hadd dicsekedjek is valamit: elsőnek sikerült a felvételim.) Azóta sem bántam meg. Németül mindenképpen megtanultam (ma már alig kell szótárhoz nyúlnom), de románul soha nem tanultam volna meg úgy, ahogyan ott megtanulhattam. De mert a román nekem is csak félig-meddig végszükségből jött, romántanár soha nem lettem, bár a román irodalmat és kultúrát szinte már sajátomként sajátítottam el. A Bukaresti Egyetem Hungarológia szakán tanítottam több mint fél évtizedig, itt, no meg a katonaság alatt a román tudásom megszilárdult.  

De új lakhelyemen az én román „tökéletességem” sem tarthatott sokáig.​ Negyven év szinte színmagyar környezetben lehúzott magyar újságírás után (az elején még román lapokban is közöltem) a románnyelv gyönyöreit az én agyamból is úgy kezdte szétfújni életem ősze, mint a sárguló leveleket a szél.

Sőt (máig sem egészen értett okokból) nekem is voltak múló​ szédüléseim. Jóllehet ugyanúgy kihevertem őket, mint a sógornőm, én is egy bájos kis pszichológusnő kezébe kerültem. A szomorú eredményt nem kell részleteznem. A verdiktum: „Pacientul atinge nivelul cognitiv mediu ai cetățenilor români”. (Magyarán: a páciens megüti a román átlagember értelmi színvonalát.) Nesze neked, professzor emeritus!

A sógornővel a látlelet láttán röhögve borultunk egymás kebelére. Végül is visszaállhatott a rokoni „egyensúly”…

Aztán örömünk rögtön el is szállt. Bár ő nem Magyarvistán él, a szomszédban csupán, mindkettőnknek ugyanarra kellett gondolnunk.​ Falvaink ugyan egyre kevésbé szolgálnak rá eredeti magyar nevükre (egyébként a mi magyar Magyarvistánk is románul csupán a Viștea nevet volt képes kiérdemelni), pedig zömmel ma is magyarok lakják. Az idősebb generáció kínnal-keservvel töri a románt, ahogy a szomszéd település idősebb, jobbára földműves magyarjai is.

Egy pszichológus mércéjén még mindannyian tök idiótának számítanának? Bizonyosan igen. Hogy a még mindig csaknem színmagyar környezetben élő köpeci, miklósvári, középajtai magyarokról (gyerekkorom magyarjairól) ne is beszéljek…

In the European Union…

 

 

 

 

promedtudo2Hirdetés