Manapság szinte minden „menekült” iratok nélkül érkezik Európába. Ez a tény bármely jogállam jogrendjével alapjaiban összeegyeztethetetlen. Az ugyanis, hogy az embernek menekülés közben arra se jusson ideje, hogy magához vegye az iratait, a gyakorlatban olyannyira ritkán eshet meg, hogy akár el is tekinthetnénk tőle. Annál is inkább, mert a személyazonossági igazolványt minden állam jogrendje szerint – ahogyan ki tettem a lábam a lakásból – kötelező módon magamnál kellene tartanom. Ha azt a kivételesnél is kivételesebb esetet, amikor elveszítem, vagy nem vehetem magamhoz egy – önmagát jogállamként aposztrofáló – államszervezet bürokratái szabállyá léptetik elő, voltaképpen az illegalitást legalizálják. Az államnak ez esetben ugyanis nem lehetnek semmiféle információi az – önmagát természetesen menekültnek nyilvánító – személyről. Személyazonosságának kiderítése pedig – mivel az érintett „természetszerűen” olyan országot vall hazájának, ahol a háborús viszonyok miatt összeomlott az adminisztráció, s az államközi kapcsolatok is akadoznak – gyakorlatilag lehetetlen. (Milliós nagyságrendben meg végképpen az…)
De nem csak a migránsok szeghetik meg a törvényeket, ezt – a migránsok megsegítésére vagy a klímaválság elleni küzdelemre hivatkozva – a befogadó országok polgárai is megtehetik. Sőt, az Európai Parlament – jogállamiság védelmében hadrendbe sorakozott – képviselői a törvényszegőket egyenesen hősökké avathatják. Ahogyan az Carola Racketével, az egyik NGO-hajó kapitányával is történt, aki nem csak Olaszország (akkor még érvényes) jogszabályait sértette meg, és elszántan nekihajtott az olasz parti őrség – behatolását megfékezni szándékozó – hajójának.
S ugyanez a helyzet Greta Thumberggel és követőivel is, akik az iskolakötelezettség szabályát megsértve a pénteki napot önkényesen a klímaválság elleni tiltakozás napjává nyilvánították.
S a Friday for Future mozgalomnak időközben „érettebb támogatója” is született. A zöldek által életre hívott „Extinction Rebellion” (béna magyar fordításban „kihalási lázadás”) nevű mozgalom tételesen is az állampolgári engedetlenség álláspontjára helyezkedik. Sőt – ezen is túllépve – lázadás gyanánt jeleníti meg önmagát.
Ilyen körülmények közt az sem lehet meglepő, hogy az Európai Parlement bizottságai saját jogi normáiknak, például a szavazatszámlálási előírásoknak, a politikai elfogulatlanság és részrehajlás elvének, s nem utolsósorban a kompromisszum követelményének fittyet hányva hoznak döntéseket.
Ha mindezt csak én állapítanám meg, bárki a rasszisták, a klímatagadók, az antidemokrata populisták szemétdombjára söpörhetne. Csakhogy nem csak én teszem. A legrangosabb német liberális napilap, a Die Welt főszerkesztője Ulf Poschardt és munkatásai is gyakorta megteszik. Poschardt például éles hangnemben kifogásolja, hogy „Az erkölcsi kiválóság reklámarca, Carola Rackete még a német szövetségi kormányt is teljes magabiztossággal emberöléssel vádolja.” (Pedig ha a vád jogosult volna is, legfeljebb gondatlanságból elkövetetett emberölésről lehetne szó.) Poschardt még Thumberg követőinek petpalackokból barkácsolt pillangók alatti tüntetéseit is a tárgyilagos reálpolitika maradékainak – egyfajta szektarianizmus érdekében való – elárulásának minősíti. Nem beszélve az Extinction Rebellion híveiről. „A klímatüntetések radikalizácója – írja – olyan töréseket és hidakat kezdeményez, melyek csakis a tiltakozások haszonélvezőinek kedvezhetnek. (…) De minden racionális zöldnek tudnia kell, hogy a törvénysértések egy olyan radikalizálódás kezdeteit jelenthetik, melyek soha nem vezethettek jóra. Az őrület radikalizációja ennek a szektarianizmusnak az intoleráns lényegét jeleníti meg. A helyzet kiélezőinek érveit, akik közül számosan polgári lapok szerkesztőségeiben ülnek, higgadt érvekkel kell leszerelni. Ehhez azonban Németországnak (s tegyem hozzá Európának – B.B.) már nincs sok ideje. Mert miközben legokosabb fiataljaink pet-pillangóikat lebegtetik, az amerikai és kínai ipar arra törekszik, hogy gazdaságilag vegye át az irányítást az ő szemükben égbekiáltóan dekadenssé vált nyílt társadalom fölött.” Olyan új technológiákkal, melyek e társadalmakat gazdasági szempontból is túlélőkké tehetik.
Poschardt végkövetkeztetése is az, hogy a folyamat csakis a lemondás gesztusain át vezethet. Át kell alakítanunk életformánkat. De nem valamiféle felülről vezérelt erőszakkal, a vitapartner iránti tolerancia, a párbeszéd elutasításával. Hamis tolerancia lenne ugyanis az, mely egyik legfontosabb európai értékünket tenné viszonylagossá. A lemondás a szabadság gesztusa. Nem tiltani kell, hanem indulatmentes, világos érvekkel megértetni, hogy egyrészt a lemondás, másrészt az átgondolt cselekvés lehet az egyetlen értelmes eljárás. Csak az lehet képes felmérni, hogy mit jelent önmaga és a világ számára a lemondás, aki radikálisan liberális. Azaz: képes ellenállni az „elmebajok radikalizálódásának”.
Az ugyanis, aki a jogállam alapelveit engedi relativizálni, maga is társadalmaink alapjait ássa alá.
