Ezekre „húzásokra”, bár nyilvánvalóan szemben állnak az unió alapszerződésével, jobbára már hozzászoktunk. Ahogyan ahhoz is, hogy a baloldal következetesen ráerőszakolja akaratát a jobboldalra. A méltányosság és a szolidaritás nevében az európai törvénykezés kezdettől létező, vagy – aprónak látszó csúsztatások egész sorával – a későbbiekben kiügyeskedett kiskapuin átjárva készek rákényszeríteni az unió minden államát, hogy – tetszik, nem tetszik – illegális migránsokat fogadjanak be, s ha erre nem hajlandók, a nyugateurópai bérszínvonalnak megfelelő (keleten horribilisnek számító) összegekkel finanszírozzák az úgynevezett menekültek ellátását. (A tényleges menekültek nem jöhetnek szóba, hiszen azok jobbára átmeneti befogadásának kötelezettségét egyetlen európai állam sem vitathatja. Ez a kötelezettség a nemzetközi jogrendszer szerves és megkérdőjelezhetetlen részét képezi.)
Ami azonban még megdöbbentőbb: a környezetvédelem iránti (jobbára egyoldalú, mert a világszintű környezetrombolás csupán egy – nem túlságosan jelentős – szegmensére kiterjedő) elkötelezettség és a szó közvetlen értelmében is környezetpusztító orosz-ukrán háború finanszírozása és (végső konzekvenciáiban atomháborúval fenyegető) eszkalációjának lelkes helyeslése közti szinte már égbekiáltó ellentmondás.
Igaz ugyan, hogy a konfliktusban az agresszor szerepét Oroszország játssza, legalábbis a nemzetközi jogi vonatkozásban. Az agressziót magát azonban a NATO sorozatos – Oroszország biztonságát kétségtelenül fenyegető – terjeszkedése és az ukrán állam bizonyos csoportjainak kisebbségek elleni, a kormányzat által eltűrt, sőt számos esetben egyenesen támogatott nyelvi-kulturális agressziója. Mely szélső esetben fizikai atrocitásokba is torkollott. S mindez nem titokban zajlott. A sajtónyilvánosság is tudott róla, még ha az ezekre vonatkozó információkat nem verte is nagy dobra. Miközben a kínai ujgur genocídium, azaz az ujgurok tényleg „példásan” agresszív nyelvi-kulturális asszimilációjának ügyében – mely a szó szigorú értelmében vett tömeggyilkosságnak azért mégsem nevezhető – az amerikai elnök is szót emelt.
Az orosz agresszió megelőzésének a fentiekből következően lehettek volna eszközei. A Nyugat azonban még csak nem is törekedett arra, hogy békés megoldásokat találjon. A Normandiai négyek diplomáciai akciójáról utólag Angela Merkel és Francoise Hollande szájából tudhattuk meg, hogy annak voltaképpeni funkciója az Oroszországgal vívandó háború előkészítéséhez szükséges puszta időhúzás volt.
A háborút megelőzően Európa és annak vezető állama, Németország a klímavédelemtől volt hangos. A zöldek és a vörösök (az SPD) környezetvédelmi jelszavakkal nyerték meg a választásokat, s egész Európára példátlanul szigorú környezetvédelmi intézkedéseket próbáltak ráerőltetni.
Hogy aztán szinte egyik napról a másikra a háború (egészen pontosan az ukrán győzelem) fanatikus híveivé váljanak. Megszavaztak, sőt kezdeményeztek minden Oroszország-ellenes embargót, lelkesen tömték a pénzt és a fegyvereket Ukrajnába, miközben a környezetvédelmi célokról nem csupán lemondtak, de még a háború előttinél is kedvezőtlenebb helyzetet hoztak létre. (Lásd a szénbányászat visszavezetése, az orosz gáznál szennyezőbb amerikai palagázra való átállás, az önmagukban is környezetszennyező hadiipari fejlesztések stb.)
De ami a legrettenetesebb, a Dnyeper Kahovka nevű duzzasztógátjának minapi felrobbantása. Az akcióval az ukránok az oroszokat vádolják, az oroszok az ukránokat. Az igazságot soha nem fogjuk megtudni. Abban azonban mindkettőjükkel egyetérthetünk, hogy a gát lerombolása valóságos ökocídiummal (azaz környezetgyilkossággal) egyenértékű. A balatonnyi víztömeg ugyanis egyik pillanatról a másikra nem csak településeket, lakások százait és ezreit árasztotta el, de a rendkívüli termékenységű mezőgazdasági területek mellett egyedülálló természetvédelmi területeket beláthatatlan időre tönkretett. A mindent elsodró víztömeggel együtt ugyanis nem csak emberi életek semmisültek meg és egzisztenciák vesztek el, de az ár hatalmas a gáttól a Dnyeszter- és a Bug Fekete-tengeri deltájáig terjedő hatalmas területet öntött el olajjal, gyomirtószerekkel és sóval.
Mindezek a talajvízig terjedően átitatják a földet, ember és állat számára ihatatlanná teszik a vizeket, elpusztítják az élővilágot. Az elöntött terület Ukrajnán kívül is jelentős ökológiai fontossággal bír. Az áradat nem csak a Fekete-tenger vizét károsíthatja.
A két folyó (a Dnyeszter és a Bug) deltája – amint azt Oleg Dudkin környezetvédő, a Sapektrum.de tudományos szaklapnak adott interjújában elmondja – az Európából Afrikába vándorló madárfajok megszokott pihenőhelye. Itt frissülnek fel, szednek fel táplálékot, hogy útjukat folytathassák oda és vissza. Ősztől zömmel halálra vannak ítélve…
A Cherson körüli harcok a hidak tönkretételével már korábban is hatalmas ökológiai károkat okoztak, de ami most folyik, az példátlan. S nem csak az ország déli részét sújtják katasztrófák. Északon tudatosan (hadászati céllal) fellobbantott tűzvészek tizedelik az erdőket, a lápok és a sztyeppék növényzetét.
Mindez annál is szomorúbb, hogy amint azt szintén Dudkin mondja el, korábban Fehéroroszország, Oroszország és Ukrajna közt szoros környezetvédelmi együttműködés állt fenn. A megkezdett projektek félbeszakadtak, s remény is alig van újrakezdésükre.
S történik mindez nem csak az európai zöldek és vörösök tudtával, de egyenesen közreműködésével. Hogy ki robbantotta fel vagy lőtte szét a gátat, vitatott, talán soha nem fogjuk megtudni. De nincs az a nemzetbiztonság és kisebbségvédelem, nincs az a demokrácia és diktatúra, melynek védelme a fentiekhez fogható gazemberségeket igazolhatna.
Ez a háború mindkét részről emberiség ellenes bűntett, a főbűnösök azonban azok, akik világhatalmi céljaik érdekében ilyen mérvű katasztrófákat idéznek elő vagy engednek előidézni. Félő, hogy akik ilyesmikre képesek, azok saját egyetlen, oszthatatlan és örökérvényű igazságuk „védelmében” már az atomháborútól sem fognak visszariadni…
