Szögek a pacifizmus koporsójába

Szögek a pacifizmus koporsójába
Kvázigyerekkoromban – a líceum első éveiben – Petőfi hatása alatt még arról álmodoztam, hogy – immár a kommunista világszabadság védelmében – „ott essem el én a harc mezején…” Egyetemista koromra már meggyőződéses liberálissá és pacifistává vedlettem át. Igaz, még volt egy rövid mozzanat az életemben, amikor a koszovói függetlenség érdekében (mellesleg az amerikai agresszió ellen tiltakozó Konrád György ellenében is) a bombázók mellett foglaltam állást. Igaz, a sajtó bennünket alig tájékoztatott a bombázások részleteiről. Nemigen volt, ami elrettentsen. Ebben a témában fantáziám is alig. (Annak ellenére is, hogy Gyóni Géza ragyogó költeménye, a „Csak egy északára küldjétek el őket, a pártoskodókat, a vitézkedőket…” a kedvenc verseim közé tartozott.)

Nem az amerikai militarizmust láttam elrettentőnek, hanem a nemzetközi közösség képtelenségét arra, hogy egyöntetű nemzetközi összefogással már az államhatárokon belül megfékezze a nyelvi-kulturális közösségek állami hovatartozástól független egyenjogúságának és szabadságjogainak elutasítását. (A „képtelenség” helyett, hiszen az legalább valami próbálkozást is implikál, helyesebb lett volna érdektelenséget írnom…)

Sajnos egyhamar kiderült, hogy az amerikaiak szerbiai agressziója sem a kisebbségek többséggel való egyenjogúságát teremtette meg, hanem a többség kisebbségek fölötti megkérdőjelezhetetlen uralmát betonozta be. A hivatalossá emelt nacionalizmust. Koszovóban is.

Ettől kezdve szilárd meggyőződésemmé, s ekként minden egyes írásom vezérgondolatává vált, hogy a kisebbségi kérdéseket kizárólag az egyes államokon belül kellene megalapozni. De nem az egyes államok „szuverenitására” (azaz egyfajta nagynemzeti önkényre) „támaszkodva”, hanem szigorú nemzetközi ellenőrzéssel, a kisebbségek és a többség közti szoros kontaktus ösztönzésével. Azt is elkerülhetetlennek láttam, s ezt magyarul (Budapesten is), románul (Bukarestben is), sőt németül is (főkét ausztriai konferenciákon és kiadványokban) számos esetben megfogalmaztam: a közvetlenül együttélő közösségek – országos számaránytól független és a manapság csupán a kisebbségek számára is kötelezőnek tekintett –  hivatalos kétnyelvűség mintájára – a helyi többség számára is elérhető, de immár a kisebbségek számára sem kötelező – két vagy többnyelvűségig elmenő folyamatos (a szó szoros értelmében vett) párbeszéd és a nemzetközi közösség képviselőivel folytatott konzultációk révén.

Bármennyire elrettentő folyamatok zajlanak is a világban – Japántól Ausztráliáig és Kínától Kelet-Európáig, sőt az általuk behívott és „befogadott” bevándorlókat integrálni (értsd minden vonatkozásban beolvasztani szándékozó) Nyugat-Európáig –, ma is minden erőmből hinni próbálok ebben a lehetőségben.

Csakhogy a sikerhez ez esetben nem hadseregek kellenek, hanem valóban demokratikus államok. A világ államainak demokratizálására, a liberális demokrácia világszintű „meghonosítására” történt is nagyszabású kísérlet, csakhogy kiderült, hogy egyrészt az amerikai típusú liberális demokrácia is csak látszólag a népakaratra alapozott társadalmi konstrukció.Mindinkább egy önmagát a középkor főuraihoz hasonlóan reprodukáló hatalmi elit manipulatív praktikáinak elképesztően hatékony eszköze. S a „liberális demokrácia” terjesztésére tett erőfeszítések is ennek a hatalmi elitneka politikai-gazdasági érdekeit szolgálták és szolgálják. Még akkor is, ha látszatra – és bizonyos vonatkozásokban – valóban kitör a határtalan szabadság és „egyenjogúság”forradalma is.

Ilyen körülmények közt a nyelvi-kulturális közösségek határon belüli és határon túli egyenjogúsága gyakorlatilag megvalósíthatatlan, s mivel az államok túlnyomó többségében leplezetlen, és „békés” etnocídium (egészen pontosan a nem-többségi identitások viszonylag rövid idő alatt kivitelezhető kiirtása) zajlik, egy adott ponton túl politikailag a sokáig békésnek tűnő együttélés is lehetetlenné válik. Már pedig köztudott: a háború a lehetetlenné vált politika folytatása más eszközökkel.

A háború tehát elkerülhetetlen. S mert az erőszak kivitelezői az emberi történelem kezdetei óta a szabad rablás különböző alakzatait tekintették ki nem mondott céljuknak, az összecsapásokat általában gazdasági érdekekkel szokás magyarázni.

Pedig az igazi cél saját – világról alkotott – nézeteinknek másokra való ráerőltetése. Azaz minden háború voltaképpen identitások körül folyik. Alapvető emberi törekvés az önérvényesítés, azaz az arra irányuló szándék, hogy nézeteimet mások is elfogadják, helyeseljék, sőt magukévá tegyék. Legyenek ​olyanok, mint én, hiszen nem csak én, ők is akkor lehetnek igazán boldogok. Ez a törekvés azonban minél hevesebb, mások törekvéseivel annál összeférhetetlenebb.

A pacifizmus csak akkor értelmes emberi magatartás, ha egyáltalán érvényesíthető az a – manipulátorok által folyton hangoztatott – elv, hogy mindannyian egyenlők vagyunk. Éppen csak azt nem mondja ki senki, hogy ez az egyenlőség csak másságok egyenlősége gyanánt lehet békességes. Manapság az egyenlőség szinte kizárólag azonosságok egyenlőségét akarja jelenteni. Abban a kérdésben, hogy Ukrajnát újabb és újabb fegyverekkel kell támogatni – Orbán Viktor és a pápa kivételével – minden európai politikus azonos nézeteket vall: akadálytalanul kicserélhetőek lennének egymással. Újabban még az – egyébként kvázi fasiszta múltat maga mögött tudó – jobboldali olasz miniszterelnöknő Giorgia Meloni is. Pedig a Németországot kormányzó zöldek és vörösök korábban egytől egyig zajos pacifisták voltak. Ma már csupán a korábban szélsőjobboldalinak, azaz nemzeti militaristának tekintett AfD (Alternatíva Németországnak) című pártalakulat képviselői pacifisták. Élükön a pártelnökkel,Tino Chrupallával. Sőt, pacifizmusuk miatt még az olyan – eredetileg baloldali – gondolkodók, mint a Linke (Baloldal) korábbi elnöknője, Sahra Wagenknecht vagy Alice Schwarzer, az „Emma” című feminista lap főszerkesztőnője is nacionálpacifistának (azaz kurtán: nacionalistának) minősülnek.

A pacifizmus valóban a másság elismerésének és tiszteletének elvén alapul. A pacifista tudatában van annak, hogy minden szemben álló félnek van igazsága. Ha ezt a – bármily parányi – igazságot elismerem, a konfliktusok feloldása lehetségesnek bizonyulhat. Akik a mai Nyugat oroszellenes felbuzdulását az egyetlen etikus magatartásnak minősítik, arra hivatkoznak, hogy a pacifizmus a Hitler-ellenes szövetség elutasításával volna egyenértékű. Azt azonban elfelejtik, hogy ha az első világháborút követő békék tisztességesek lettek volna, ha a békekonferencia asztalánál mindenki egyenlő félként képviselhette volna országa érdekeit, s a békecsinálók kölcsönösen tiszteletben tartották volna minden másik jogát a tisztességes (azaz, ha nehezen is, de a másik által is elfogadtatható) kompromisszumhoz, Hitler soha a hatalom közelébe sem kerülhetett volna.

Sajnos nem ez történt.

S ha a Nyugat az oroszok félelmeit és jogos igényeit idejében tekintetbe veszi, és a Normandiai Négyek: Angela Merkel, François Hollande és a két érintett fél által is aláírt – az orosz többségű népköztársaságok Ukrajnán belüli tagköztársasági státusát és Ukrajna semlegességét is elismerő – dokumentumot tiszteletben tartják, Oroszország aligha rohanhatta volna le Ukrajnát. Csakhogy az ukránok nem tartották be a megegyezést. És korántsem meggondolatlanságból. Mint utólag (Merkel és Hollande egybehangzó nyilatkozatai alapján) nyilvánosságra jutott, a dokumentum csak arra szolgált, hogy a Nyugat időt nyerhessen Ukrajna felfegyverzésére és katonáinak Nyugat általi kiképzésére. Az ukránok ráadásul anélkül vegzálhatták tovább kisebbségeiket, hogy agresszivitásuk ellen Nyugaton bárki is egyetlen egy szót ejthetett volna…

Ilyen körülmények között a pacifizmus azt jelentené, hogy az orosz és az ukrán-amerikai sérelmeket is figyelembe vesszük. Ha nem ezt tesszük, nem lehetünk pacifisták.Vagy Putyint tekintjük az orosz birodalom visszaállítására törekvő agresszornak, vagy Amerikát a„birodalom” befolyási zónáját – az ukrán nacionalizmus meglovaglásával – tovább növelő felbújtónak.

Vagy-vagy. Aki nem helyesli a Nyugatnak az Ukrán háborúban való (közvetett) részvételét, az Putyin-pincsi, aki indokolt szószegésnek az amerikai terjeszkedést, az Amerika-bérenc. Tertium non datur.

Amiből szervesen következik, hogy a pacifisták is a másik tábor bérencei közé soroltatnak, mert az ellenséget és nem őket segítik a végső győzelemben. De mert a jelek szerint végső győzelemre (legalábbis záros határidőn belül) egyik fél sem lehet képes, a pacifizmus koporsóját akár le is lehetne szegezni.

Továbbra is gyönyörködhetünk a tévéadók „izgalmas” híreiben. Az „izgalmas”kifejezés szó szerinti idézet. Észre sem vesszük, hogy lassan a gladiátorviadalokban gyönyörködő római plebs szintjére embertelenedünk.

A nyugati progresszió nevében. Lásd az emberi jogoknak és a haladásnak oly mélyen elkötelezett amerikai és brüsszeli „progresszíveket”.

 

 

 

A rovat cikkei