Százegy év Finnország
Vissza

Százegy év Finnország

A finn-magyar nyelvrokonság ideológiai ellenfelei (merthogy aki ellenfele, az ideológiai okokból az) azt szokták állítani: ezt az elméletet azért találták ki, hogy „a magyarságnak ne legyen olyan rokona, amelyre büszke lehet” Ennél nagyobb butaságot keveset hallottam, és a következő sorokban – szíves türelmükkel – egy bővebb történelmi vargabetűvel azt szeretném elmondani, miért lehetnénk büszkék erre a rokonságra – már ha egy ilyen rokonság ténye a két nép között fennállna, hiszen (és ezt a fentemlített ideológusok rendszeresen „elfelejtik”) a nyelvrokonság nem jelenti azt, hogy a két nép genetikailag is rokon. Példa erre a bulgárok esete, akik türk százmazású nép létükre egy szláv nyelvet beszélnek.

A mai Finnország területe a tizenharmadik század közepétől a Svéd Királyság része volt. Lakói elsősorban svédeknek tartották magukat, finnül csak a pórnép beszélt, magára valamit adó ember soha meg nem szólalt volna azon a primitívnek, parasztinak, és emelkedettebb társalgásra alkalmatlannak tartott nyelven. Ennek tulajdonítható az a tény is, hogy a finn nemzeti öntudat tizenkilencedik századvégi letéteményesei, a finnség szimbólumai, mint például a zeneszerző Jean Sibelius, halálukig jobban beszéltek svédül, mint finnül, hiszen gyerekkorukban otthonukban szüleik svédül beszéltek, anyanyelvük funkcionális szempontból a svéd volt.

A svéd trónt az idők során több dinasztia birtokolta, kezdve a legendák világába tartozó Yngve/Munsö háztól, kinek tagjai Odin főisten leszármazottai, a félig legenda-félig valóság királyok során és a harmincéves háború után megszakadt Wasa házon keresztül egészen a mai Bernadotte dinasztiáig. A legtöbb uralkodó síremléke megtekinthető a stockholmi Drottningholm katedrálisban. A tizennyolc-tizenkilencedik századfordulón éppen azon a Holstein-Gottorp uralkodóházon volt a sor, amely egy generációval korábban a zseniális III. Gusztávot ültette a trónra, akinek története ihlette Verdi „Álarcosbál” című operáját. Ha ő nagyszerű, felvilágosult, abszolutista uralkodó volt, fia, IV. Gusztáv Adolf (bizonyos források kétségbevonják apaságát) tökéletes ellentéte: vallásilag fanatikus és értelmileg középszerű ember, de lehet, hogy itt a „középszerű” kifejezés hízelgő rá nézve.

Még gyermekkorában odaígérték neki a cár egyik lányát, de nyakas lutheránusként nem ígért neki szabad vallásgyakorlást, ezért az eljegyzést felbontották.

Aztán a sors, illetve őfelsége fantasztikus butasága úgy hozta, hogy sikerült egyszerre összevesznie Napóleonnal és a cárral is.  Mindez a Tilsit-i béke után történt, amikor a francia császár és az orosz uralkodó megegyeztek abban, hogy létrehozzák az úgynevezett kontinentális rendszert, azaz nem engedik be felségvizeikre az angol hajókat. Oroszországra jutott az a feladat, hogy a vele szövetséges Svédországot felszólítsa a csatlakozásra.

{Tovább olvasható még 723 szó.}
Gusztáv Adolf azonban tette magát, hogy semmiről sem tud és húzta az időt. Erre két oka volt. Az egyik az, hogy Napóleont antikrisztusnak tartotta. A másik az, hogy bizonyos dán területekre fájt a foga, s mivel a dánok a franciák szövetségesei voltak, csakis angol segítségre számíthatott. De egyértelmű nemet nem mondott a cárnak, sőt, arra sem vol
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Sporthírek röviden
Újraválasztották tisztségébe Kató Bélát
Berlinale – Kiválasztották a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ