Kedden zajlott az amerikai szövetségi feljebbviteli bíróság előtt az a tárgyalás, amelyen Donald Trump volt elnök ügyvédei azzal érveltek, hogy védencük nem vonható felelősségre a 2020. január hatodikai washingtoni zendüléssel kapcsolatos cselekedeteiért, mert elnökként abszolút immunitást élvez. Bűnügyi eljárás csak akkor indítható ellene, ha előzőleg a kongresszus két háza közjogilag felelősségre vonta (az amerikai politikai rendszerben „impeachment” néven ismert eljárás) során.

A címben megnevezett tulajdonság legtöbbünkben megvan - normális körülmények között. Részint neveltetés, részint társadalmi elvárás hatására bizonyos dolgokat a legtöbben - és normális esetben - helyesen csinálunk.

Allahu akbar! – kiáltja egy férfi Brüsszelben, majd vaktában lövöldözni kezd. Kiáltja ugyanazt évtizedek óta sok-sok ember, majd felrobbantja magát s másokat, vagy késelni kezd, vagy tüzet nyit ártatlan emberekre. Kiáltják ugyanazt a gázai övezetből betörő tömeggyilkosok.

Rájár a rúd az országra és nem is kicsit. Az utóbbi pár hét tragikus hírei mintha sorozatba rendeződnének egy olyan disztopikus szappanopera kereteiben, amilyent egyetlen forgatókönyvíró sem merne papírra vetni, mert kinevetnék érte. Kórház lépcsőin szülő anya, kórházban kínok közt elpusztuló fiatal nő, aggmenházakban kínozott emberek, bekábítószerezett kölyök gépkocsis ámokfutása, levegőbe repülő LPG töltőállomás, halottak, több tucat sebesült, hatalmas anyagi kár... és valahogy mindfegyik ugyanarra a jelenségre vezethető vissza: a kegyetlenség szintjét elérő közöny, a meztelen embertelenségig vetkőző bunkóság.

Ha nem lenne szomorú, kimondottan szórakoztatna minden olyan botrány, mint amilyent a Gheboasă művésznevű előadó Untold fesztiválon való fellépése okozott.

Fura helyzetbe került az Egyesült Államok 1973 őszén. A hivatalban levő elnök, Richard Nixon feje felett sötét felhők tornyosultak, a Watergate-botrány csak úgy hullámzott, és mindenki tudta, hogy idő kérdése, mikor mond le, mikor emelnek vádat ellene. Amennyiben erre sor kerül, a hivatalban levő alelnök automatikusan elnökké lép elő.

Szeretteim, tudom, hogy nagyon zavaros az a világ, amelybe beleballagni készültök, és nyugodtan tudomásul vehetitek, hogy ez a mi hibánk. Azoké a generációké, amelyeknek egyes tagjai folyton kioktatnak titeket arról a nagybetűsről, amelynek soha se ugrották meg a lécét, inkább szégyellni való módon átbújtak alatta, katasztrofális következményekkel. A klímaváltozás s az óceánokat ellepő szeméthegyek szekerét odébb lökdöstük a lejtőn. Majd ti boldogultok vele, s ha nem, hát nem a mi bajunk.

Mindenképpen gratulálnom kell azoknak, akik szent konzervatív érzületben megborzongtak, amikor egy floridai iskolában a gyerekeknek megmutatták Michelangelo Dávidját. Sikerült maradibbnak, prűdebbnek és álszentebbnek lenni, mint amilyen Firenze lakossága volt 1504-ben. Az utóbbiak ugyanis úgy döntöttek, hogy az öt méternél magasabb márványszobrot amúgy sem tudják felemelni a templom karzatára, ahova eredetileg készült, és hát úgyis olyan gyönyörű, tehát köztéren a helye a maga teljes meztelenségében.

Az új tanügyi törvény tartalmaz néhány olyan előírást, amely mindenképpen jó irányba mutat. Ezek közé sorolom azt, hogy a tervezett új megmérettetéseket nem vezetik be azonnal, csak négy év múlva. Ez így igazságos, eddig is sokszor sérelmeztem azt, hogy játszma közben változtatták a szabályokat, kész tények elé állítva a rendszer valamennyi szereplőjét, de főleg a tanulókat.

Bármilyen zűrzavaros is légyen körülöttem a világ, bármilyen hegyek tornyosulnak is előttem, mind személyes, mind tágabb síkon, ilyenkor, karácsonyra készülve mindig megilletődöm kicsit.

Több olyan könyv létezik, amelyről úgy gondolom, hogy mindenki el kellene, hogy olvassa. Nem tenném kötelező iskolai olvasmánnyá, főleg azért nem, mert akkor még kevesebben olvasnák el, s akik mégis, azoknak jó része megutálná. Az egyik ilyen könyv Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportja, aminek lélekrengető ereje, zsenialitása és elképesztő őszintesége mellett van két gondja.

Vannak dolgok, amiket a gyermekek fizikai és szexuális bántalmazása kapcsán sajnos a társadalom egésze soha nem fog megtanulni. Az egyetlen reményünk realista szemlélettel csak az lehet, hogy azért mégis egyre többen értik meg, mi történik ilyenkor, mi a teendő, hogyan védhetjük meg azokat, akik önmagukat nem tudják megvédeni.