Nagyenyedi hangulatok a Bach-korszakban
Vissza

Nagyenyedi hangulatok a Bach-korszakban

Az 1848–49-es forradalom leverését követően Nagyenyeden, akárcsak Magyarország többi részén, rendkívül szomorú állapotok uralkodtak. A tribunok, vagyis a román népvezérek által felhergelt tömegek pusztításai mély nyomokat hagytak a városban, a visszaszállingózó lakosokat mindenütt üszkös, romos falak fogadták. Viszont, mint ahogyan a Közérdek 1883. június 22. – július 13. közötti számaiban Mikor mi egy este a beamterek ínye szerint hazafiaskodtunk című, aláírás nélküli visszaemlékezés is bizonyítja, az enyedi cívisek a zordon körülmények ellenére sem veszítették el kedélyüket és leleményességüket. Az emlékirat ugyanakkor szellemesen rávilágít az Alexander Bach belügyminiszter nevével fémjelzett önkényuralmi rendszerben alkalmazott túlélési stratégiákra is.

Borítókép: A nagyenyedi református püspöki lak romjai az 1849-es román dúlás után, Greguss János 1867-ben, fénykép alapján készült metszetén. Forrás: Pethő Csongor/kepeslapok.wordpress.com

„Enyednek az 50-es években elszomorító kinézése volt. Ha ezen években olyan egyén fordult itt meg, ki e hazafias, élénk és elég csinos kis magyar várost az 1849-ik évi pusztulást megelőző időkből ismerte; azon időkből, mikor Enyed ama nagyhírű vándorpatrioták egyik fészke vala, hova Erdély többi megyéiből el-el látogatva, fennkölt hazafias eszméinknek gyújtó tűzét vivén oda magukkal; mely időkben az itt – mint „a vezérmegyének”, Alsó-Fehérnek székhelyén tartott megyegyűlések, melyeken megszokott jelenni teljes számmal nemcsak megyénk jólétének örvendő nagyszámú birtokos nemessége, hanem viszonzásként néha megszoktak jelenni Erdély némely megyéinek leghíresebb vezérszónokai is – csaknem egy kis országgyűléssel értek fel; mely időkben Enyed mint az erdélyi ref. státus püspökségének, valamint a nagyhírű s virágzó állapotnak örvendő Bethlen-főiskolának székhelye, egyik központja volt az erdélyi ref. kormányzásnak s egyszersmind egy kis „Áthénéje” Erdélynek. Aki ismerte Enyedet a 30-as és 40-es évekből, mikor itt a puritán hazafias szellem erőteljesen forrongott s lázas tevékenységet fejtett ki minden irányban, több korszerű intézményeknek: kisdedóvoda, megyei kórház létrehozása, a dézsma helyi megváltása stb. érdekében; melynek polgársága, a kisiparoson kezdve fel a magasabb körökig, virágzó anyagi jólétének örvendhetett s a város építkezése és általános csinosodása, nevelése élénk lendületet vett, aki ismerte az akkori Enyedet és látta azt az ötvenes években, ha a hazafias és emberbaráti érzületből, könnyeinek hullását nem bírta visszatartani.

A magyar szabadságharc előtti és az 50-es évekbeli Enyed valóban nagyban különbözött egymástól. Akkor lelkesült, reményteljes, hazafias érzület a keblekben, ekkor elszomorító csüggetegség. Akkor pezsgő élet a közügyekben, a társadalmi körökben, köztereken, utcákon, ekkor kihaltság, csend mindenfelé. Mindenki saját nyomorúságával volt elfoglalva. Akkor anyagi jólét, ekkor szükség, nyomorúság. Akkor egy gyors fejlődésnek indult csinos város, ekkor egy nagy romhalmaz. Akkor egyöntetű, tiszta, erőteljes hazafias szellem, ekkor ezen szellem erejéből sokat veszítve, erős harcra volt kihívva egy olyan természetű s némi erőre kapott szellemmel, törekvéssel szemben, mely Enyeden a régebbi helyébe egy egészen más, hozzánk egyáltalán nem illő s nekünk sehogy se tetsző szellemet igyekezett meghonosítani. Ilyen különbség volt az 1849 előtti és a közvetlenül azutáni Enyed között.

De Enyed polgárságának egy részénél minden nyomorúsága mellett sem hiányzott a humoros kedély. Igaz, hogy ez nem ritkán igen keserű volt. Egy erdélyi szegény község földmívelő népéről hallottam elbeszélni, hogy határát s azon díszlő s sok reményre jogosító terményeit egy nagy jégvihar teljesen tönkre tette. Az évi kenyértől megfosztott szegény lakosság, midőn azzal a leverő gondolattal vesződött, hogy mostmár mitévő legyen, évi kenyerét honnan vegye, az előbbi jégverés után, néhány nappal a természeti láthatár fejök fölött újolag beborul s a jég a határt elkezdi ujólag keményen paskolni. Ezt látva a falu népe s tudván azt, hogy ezen újabb elemi csapás ellen az előbbi határát annyiban biztosította, amennyiben azon pusztítani valót nem hagyott, minden búbánatát egy percig feledve, élénk nevetésben tört ki, hogy ezt a jégverést a korábbi mennyire lefőzte.

Valami ilyen természetű humor volt észrevehető – közvetlenül a pusztulás utáni időkben Enyed polgársága egy részénél. Egyik panaszkodott, hogy ő már nem tudja mitévő legyen, és a másik, akihez a panasz szavai intéztettek, s akinek helyzete egy mákszemnyivel sem volt különb a panaszkodóénál, elkezdett előbb mosolyogni, majd nevetni annyira, hogy a könny hullott a szemeiből, amire a panaszkodó, látva, hogy a panasz úgysem ér semmit, maga is csatlakozott a nevetőhöz, s együtt nevettek úgy, hogy a nyomorúság ezen embereit mulatság volt nézni.

Az öreg J. bácsi egy ténye is jellemző, megérdemli a feljegyzést. Ugyanis ez a jó öreg úr – ki minket tanulókat rendesen „tolvaj saczé” titulussal szokott megtisztelni, még akkor is ha kereskedésében készpénzre vásároltunk tőle egy sing [60 cm] galandot [keskeny szalag] vagy egy darab 10 krajcáros zsebkendőt –, egyezséget kötött volt az enyedi ref. egyházközség elöljáróságával egy várkerületi romház kiépítésére nézve. Sikerült is nagy nehezen ezen romépületet kissé lakható állapotba hozni. Emelt rá egy kis fedelet. De csakhamar némi félreértés keletkezett közte és az egyház elöljárósága között. A jó öreg J. bácsi szíve a pusztulás alkalmával szenvedett nagymérvű károsodása miatt, keserűséggel különben is tele lévén, ezen félreértés szívének keserűséggel telt poharát a kiloccsanásig töltötte meg. Gondolta, hogy véghez visz ő most egy olyan furcsaságot, mellyel magát megbosszulja s a közönségnek is egy kis mulatságot szerez. Kezébe vesz egy ócska szekerczét, melyet éppen kézügyben talált (kereskedésében ilyen is akadt egy-egy). Ezzel fölmegy a romépület fedelére s elkezdi a fedelet irgalmatlanul vágni, rombolni eme szavak kíséretében: „Én is tudok tribun lenni! Én is tudok tribun lenni!” A piacon ácsorgó publikum természetesen oda gyűl, s a komikus jelenet láttára élénk nevetésre fakad. J. bácsi, látván, hogy a közönséget milyen jó hangulatba sikerült hoznia, nevetni kezd ő is s nevetés és ártatlan szitkozódás között a rombolás munkáját tovább folytatja, közbe-közbe ismételvén: „Én is tudok tribun lenni”. Csak nehezen sikerült néhány komolyabb embernek J. bácsit rávenni, hogy ezen tribuni foglalkozással hagyjon fel. Az öreg később drága pénzen igazíthatta helyre mit humoros elkeseredésében az épület fedelén saját kezeivel rombolt.

A polgárság megfeszített munkássága és gondos takarékossága folytán a viszonyokban lassanként némi javulás következvén, a kedélyhangulat is javulni, élénkülni kezdett. Ott nyugodott ugyan a keblek mélyében a haza és Enyed szomorú sorsa miatt érzett nyomasztó fájdalom súlya, de azért a társadalmi élet, az egészséges kedélyhangulat lassanként felélénkült.

A társas összejövetelek egyiknek vagy másiknak házánál kezdtek gyakoriakká válni. Kinek nem volt olyan lakása, melybe vendégeket fogadhasson, vagy nemigen volt amivel őket tisztességesen elláthassa (ilyenek pedig akkor Enyeden sokan valának) el-el látogatott vendégül ahhoz, kinek jobb lakása s jobbacska módja volt. Az ilyen barátságos összejöveteleket dicséretes egyszerűség, szikrázó humor s őszinte barátságos érzület jellemzék. A férfiak korosabbjai, miután előbb körülnéztek, ha nem leskelődik-e valaki, aki őket a nyomozónak beárulja, elkezdtek szép csendesen politizálni, vagy forradalmi élményeiket, szenvedéseiket beszélték el, az ifjak pedig daloltak, tánczoltak. A nagyenyedi kasino is már 1851. év végén újra megalakult, s a kevés intelligentia és műveltebb polgároknak csakhamar igen kedvenc és nagyon látogatott gyűlhelyévé vált. A nyilvános bálok népesebbek, színházi előadások látogatottabbak aligha voltak valaha Enyeden, mint az ötvenes évek derekától innen. A kiválóbb céhek olyan nyilvános tánczmulatságokat rendeztek, hogy azokban gyönyörűséggel vehetett és vett is részt az intelligensebb osztály is. Voltak dalosaink, mint a néhai jó öreg Bedő bácsi, Mihályi K., Mester K., Nagy K. stb., akik az ének művészetet nálunk nagy divatba hozták, annak lendületet adtak. Voltak poétáink, kiválóbbak és gyengébbek. Ezen férfiaknak a társas összejövetelekbeni megjelenésük azt eredményezte, hogy a kártyázás, a nagyhangú politizálás (ami akkoriban a dutyiba kerülés eshetőségével járt), a szőrszálhasogató okoskodások, vitatkozások, túlmértékbeni poharazás helyett az idő társas éneklés, rímes felköszöntések, költemények elszavalása, stb. ártatlan foglalkozásai között telt el.

Azon időkben készültek Enyeden az El a pohárral, Az estharangok, Lányka áll előttem, Édes angyalom stb. szövegekre írt örökszép dalok. Az akkor készült dalok egy részéhez a szöveget Mihályi Károly tanár írta, ki a szövegek mellett több szép dalt is írt. Ezen dalok nálunk közkedveltekké váltak s nagy mértékben befolyásolták azt, hogy Enyed hazafias érzelmű lakossága lelkében elbírta altatni a haza és saját szomorú állapota miatt érzett emésztő bánatát.

Társas összejöveteleink ilyen jelleggel bírván, igen kedveltekké váltak a vidékiek és a nálunk olykor-olykor megforduló idegenekre nézve is. Emlékszem több esetre, hogy olyan egyének, kik 1849. előtt enyedi lakosok voltak, de a viszonyok kényszerítő hatalmának engedve, a forradalom után megszüntek enyediek lenni; emlékszem, hogy ezek vagy más egészen idegenek, midőn nálunk megfordultak s egy-egy ilyen társas összejövetelünkben részt vettek s látták, hogy Enyed lakossága nem olyan levert, nem olyan elcsüggedt, amilyennek ők képzelték; midőn látták, hogy mily nemes és élvezetes időtöltésekben keresi és találja fel szórakozását, mennyire kellemesen voltak meglepetve s a leverő benyomás mellett, melyet Enyed nyomoruságos külső kinézése reájok tett, igen kellemes emlékkel távoztak tőlünk.

Enyed, az egykori “vezérvármegyének” egykori országos hírű székhelye az 50-es években egy kis “bezirkamst” félének [járási hivatal] volt a székhelye. Csoda, hogy az akkori kormányhatalomtól ennyit is kaptunk. Hisz azelőtt Enyed a “rebel” város hírében állott s inkább azt szerette volna, ha többé fel sem épül. Ezen időkben volt komolyan szó arról is, hogy a Bethlen-Főtanoda tanhelyiségeiben egy pompás katonai laktanya rendeztessék be. Az ide áthelyezett beamterek [osztrák hivatalnokok, kiket a 48-as forradalom leverését követően helyeztek ki Magyarországra] között akadtak viszont tisztességes úriemberek is. Abban ők mindnyájan egyetértettek ugyan, miszerint Enyedből ‒ ha már mindenáron létezni akar ‒ legalább legyen német város, amilyen kezdetben volt, s erre a célra, habár kevés eredménnyel, de szívós kitartással törekedtek is, de ettől eltekintve, legnagyobb részük elég jóindulatú, tisztességes úriember, szorgalmas hivatalnok volt. Hanem akadt közöttük egy-egy olyan adjunkt-féle is [segédhivatalnok], kiknek esetlenségeit ha láttuk, nevetési hajlamunkon alig bírtunk uralkodni.

Az ötvenes évekből az utolsót kezdtük írni, amikor az osztrák-olasz-francia háború kitörő félbe volt. Kik a nemzeti önérzet ébredezésének ama mozgalmas szép korszakát átélték, eleven emlékükben lehet még, hogy mily lázas izgalommal volt leigázott, elsanyargatott nemzetünk testének minden egyes tagja az egész 1859-ik évben. A külháborútól eltekintve, ezen évben folyt a magyarországi protestánsoknak a hírhedt patens elleni szívós, dicső küzdelme. Akkor nyílt meg Kolozsváron az Erdélyi Múzeum, ekkor kezdtünk újra magunkra ölteni a magyar öltönyt, ekkor ülte meg a nemzet leírhatatlan lelkesedéssel a halhatatlan költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc születése napjának századik évfordulóját stb. Szóval tüntető mozgalom mindenütt, reményteljes hangulat minden hazafias érzelmű kebelben. Ezen mozgalom, ezen remény ereje természetesen eljutott hozzánk is. Átélt szenvedéseink keserveit kezdtük feledni s a nagymértéket öltött hazafias mozgalom hullámzásához boldogító reménnyel telt kebellel csatlakoztunk mi is.

De térjünk vissza az 1859-es év elejére, mely időre az osztrák-olasz-francia háború előkészületei esnek. Ekkor történt az is, mikor mi néhányan egy este beamtereink ínye szerint hazafiaskodtunk volt.

Együtt voltunk férfiak ötön egy délután F. S. házánál. Miként akkor a hazában mindenki, úgy mi is a hazai ügyekről, a készülődő háború esélyeiről folytattunk eszmecserét. Képzelni lehet, hogy az eshetőségek serpenyőjét hazafias reményeink mindig a mi részünkre billentették. Hogy a szövetségesek fegyverei, melyekhez tudomásunk szerint a magyar emigratio is csatlakozott, a gyűlölt osztrák hadak felett győzelmet ne arassanak, természetesen nem hittük. Utánam ötünk között legvérmesebb politikus D. J. bátyám volt. Ő betűzte reggeltől délig a lapokat, szedte össze napestig a jó híreket, melyeket a patika előtt s más férfi pletykapadokon összeszedegethetett. Aztán ezeket az ő nemes jó szíve s lángoló hazafias érzülete kissé jó bőven kiszínezve adta nekünk elő, és mivel hírei rendesen nagyon jók voltak, azok nekünk igen-igen tetszettek, s hitelt adtunk nekik. Tudják, hogy a háború császárunknak meg van izenve? Kérdé azon du. D. J. Tudják, hogy maga Napoleon császár fog a francia hadak élén állani? Tudják, hogy a francia császár és a szárd király Kossuthnak és Klapkának 40000 embert bocsátottak rendelkezésök alá azon utasítással, hogy ezen sereggel s a világ minden részéből kibontott lobogóik alá összesereglett és fegyvert fogott magyar emigrációval  Magyarországra törjenek be? Tudják, hogy Magyarországra s a székelyek közé máris teménytelen fegyver csempésztetett be s az első ágyúszóra ezrek és tízezrek fognak az osztrákok ellen fegyvert ragadni? Elszédültünk ennyi jó hír hallatán. F. S. bátyánk igyekezett ugyan ezekből egy keveset levonni, de D. J. és én egy betűt se alkudtunk. Végül azoknak F. S. is hitelt adott, elhittük mind az ötön.

Aztán átengedtük magunkat a hazafias öröm édes, boldogító mámorának. Mintha már hallottuk volna is azt az első ágyúszót, mely jelezte, hogy Kossuth lábaival és seregével Magyarország földjére lépett, ami egyszersmind jeladás lett volna, hogy a piskii, szebeni, branicskai, tapióbicskei, nagysarlói győzők újra fegyvert ragadjanak s maguk mellé véve a fölserdült ifjabb férfi nemzedéket, Kossuth elibe siessenek s kibontott lobogója alatt a leigázott Magyarország függetlenségéért újra kezdjék a harcot.

Mintha már hallottuk volna Kossuth hangját Magyarországon újra megcsendülni s elragadó szónoklata, gyújtó erejével harcra tüzelni a magyar seregeket elnyomóink gyűlölt hadai ellenében. Aztán kis társaságunk idősebbjei, kik látták Kossuthot és hallották szónoklatát, elkezdették őt magasztalni, kifejezést adni azoknak az emlékezetes benyomásoknak, melyeket az ő rendkívül rokonszenves alakja, szónoklatainak varázsa lelkökben kitörölhetetlenül bevésetett. Aztán kikerekítettünk egy nagy és dicső Magyarországot, amilyen az a Mátyás király idejében volt. Megengedtük annak a lehetőségét, hogy ezen független, nagy, dicső Magyarországnak Kossuth lesz a királya. Feledtük minden nyomorúságunkat. Képzeletünkben felépítettük Enyedet, ahogyan Kossuth 1849 január havában a világgá szórt enyedi menekültek küldöttségének ígérte volt. Feledtük a Bach uralmat, a beamtereket és beszéltünk nagy tűzzel, hangosan, szabadon, bátran, óhajtásaink, reményeink szerint, mintha máris azon független, dicső, nagy Magyarország polgárai lettünk volna, melyet D. J. bátyám jó hírei következtében pár óra alatt képzeletünkben megteremténk. Ábrándozásainkat, boldogító reményeinket fűztük tovább, midőn házigazdánk ajtaján kopogást hallunk.

– Szabad, tessék bejönni, mondja F. J. Az ajtó megnyílik s kit látunk bejönni? Egyik helybeli beamterünket s utána egy hozzá mindenekben hasonló urat.

Mikor azt a két urat megláttuk, mintha egy kád jéghideg vízzel öntöttek volna le mindnyájunkat. Azonnal kiábrándultunk. A képzeletünkben megalkotott független Magyarország helyett újra a Bach-féle kormányrendszer által „boldogított” Magyarországot láttuk s a magyar emigratio ágyúszava és Kossuth zengzetes hangja helyett B. ismert beamterünk mély, kissé borízű hangja szólalt meg.

– Ja napad, ja napad urak, hád hogy meg vadnak, mi? – mondja B. úr s nagy kegyesen házigazdánknak és J.-nek, mint ismerősének, barátságosan kezet nyújt s egyszersmind a vele jöttnek személyében bemutatja egyik rokonát, ki valamelyik erdélyi szász városból pár napra látogatóba jött hozzá.

B. úr torzonborz, mogorva kinézésű, kissé rezes orrú egyéniség volt. Maga iránt bizalmat ébreszteni nem tudott ugyan, de azt mondják, hogy nem volt rossz ember. Magyarul keveset tudott, de azért néha magyarul is beszélt, nem mintha nyelvünkbe szerelmes lett volna, hanem tette ezt számításból. Számított ugyanis arra, hogy mint olyan egyénnek, aki a hivatali pályára nem készült ugyan, de azért azzá lett s ezen pályán óhajt élni, hátha erre a nyelvre még szüksége is lehet s akkor nyelvünkbeni jártasságának hasznát fogja venni. A bort szerette, főleg ha ó és jó volt, ha bőven volt s nem adták pénzért. A borral telt poharat nagy elegánciával kezelte. Gyakran ürítette és mindig fenékig. Még látni sem szeretett a bor mellett semmi vízfélét ‒ aki megbántani nem akarta, nem is hozta előtte ajánlatba, hogy borát vízfélével vegyítse. Aki ilyen ajánlattal jött elő, arra képes lett volna megneheztelni. A pohár tartalmának eltemetésében valóságos művész volt; amint a telt poharat szájához emelte, annak tartalma egy szempillantás alatt eltűnt. Az élhetetlen ívó embert ki nem állhatta. Általában nem volt bőbeszédű ember, hanem amit beszélt, annak kevés volt az értelme. A léhaságot nem szerette. Ő maga ami keveset beszélt, azt komolyan adta elő; általában az egész emberen bizonyos komoly magatartás volt felismerhető, mely komolyság nála poharazás közben még növekedett. B. úr rokona annyiban hasonlított hozzá, hogy ő is komoly volt, keveset beszélt s az ó és jó bort ő is szerette. Magyarul semmit sem tudott. B. az öreg F. S.-nek egy s más ügyeit hivatalból el-elintézgette. Ezen a jogon kereste őt fel, nem lehet mondani, hogy nagyon ritkán, mert F. S.-nek tele pincéje szokott lenni, melyből B. eleibe minden látogatása alkalmával ó és jó bor került.

Mint már említém, az öreg F. S. előzékeny, szívélyes házigazda szokott lenni. E tekintetben is magyar ember volt, mégpedig a javából. Mint aféle csendes természetű, otthon ülni szerető ember, ki mások ügyeivel nem szokott vesztődni, de annál nagyobb gondot fordított arra, hogy saját ügyei jó rendben legyenek; mások vendége ritkán volt, de ha valaki csendes magányában őt felkereste, azt igen szívesen látta s öröme telt benne ha egyszerű, de ízletes asztala mellett megvendégelheti. Bort ő keveset fogyasztott, de vendégei részére mindig legjobb boraiból hozott fel s e tekintetben inkább pazarnak, mint takarékosnak bizonyította magát. B. urat hogy szerette volna, hogy egyéniségével rokonszenvezett volna, azt nem lehet mondani. A beamtereket általában nem szerette. Félt tőlük. Mikor velük együtt volt, társalgásában rendkívül óvatos szokott lenni. Gondosan vigyázott, nehogy véletlenül olyan szót találjon előttük elejteni, melyért még kérdőre is vonhassák, mi az akkori viszonyok között igen könnyen megtörténhetett. Általában beamter vendégei előtt igyekezett magáét kissé inkább pecsovicsnak, mint vérmes, daczos magyarnak tüntetni fel, jóllehet nálanál hazafiasabb érzületű magyar embert alig lehetett elképzelni.

Mi, akik házánál gyakran megfordultunk, F. S.-nek óvatos természetét jól ismertük; azt is tudtuk, hogy B. urat, s ha valamelyik hivatalnok kollégáját hozta magával, azt is az öreg előzékenységgel szokta fogadni, de az az előzékenység, mellyel B. urat és rokonát ez alkalommal fogadta, mindnyájunknak feltűnt. Amint B. úr benyitott, az öreg azonnal intett nekünk, hogy semmit se szóljunk. Ő fogadta az újonnan jötteket. Ő kezdett egyedül velük társalogni. Mindenekelőtt örömét fejezte ki, hogy B. urat olyan jó egészségben tisztelheti. Aprajára kikérdezte, hogy az otthonlévők hogy vannak; hogy B. úr rokona családos ember-é? Meddig lesz hozzá szerencsénk? Járt még mostanig Enyeden? Hogy tetszik ez a mi kis szegény városunk? stb. Majd sajnálatát fejezte ki afelett, hogy a művelt német nyelvet nem bírja, s így nem lehet szerencsés B. úrral és rokonával ezen nyelven társalogni. Megkérdezte, hogy kedves rokonának ezt a látogatását szándékozik-e közelebbről viszonozni, bokros hivatali elfoglaltságai megengedik-e hogy ilyen célból pár napra távozhassék? Mindezeket s több ezekhez hasonló kérdéseket F. S. gyors egymásutánban s nagy előzékenységgel intézte B. úrhoz, ki ezek egynémelyikére a nála megszokott rövidséggel, komolysággal s bizonyos leereszkedéssel a feleletet megadogatta, miközben hosszú szárú, kopott pipájából, melyre megérkezése után csakhamar reá gyújtott, jókora füsteket eregetett.

Mi négyen nem vegyültünk a társalgásba. Ültünk és szivarozgattunk. Nem vegyültünk pedig azért, mert tudtuk, hogy B. úr kissé nehézkes társalgású lévén, a vele való társalgás kevés élvezetet nyújt ‒ aztán mert F. S. bátyánk félig-meddig meg is tiltotta, hogy szóljunk. Az öreg úr ugyanis attól tartott, nehogy valami rossz fát tegyünk a tűzre. Amint tőle csakhamar megtudtuk, B. úrék iránt ez alkalommal tanúsított feltűnő előzékenységének az volt indoka, hogy B. a mi előbbeni társalgásunkat Kossuthról, Klapkáról, Napoleonról, az osztrák hadak végromlásáról, Magyarország függetlenségéről stb. kihallgatta, minek az lehet a következménye, hogy mielőtt Kossuth a felszabadító sereggel megérkezhetnék, elsősorban F. S.-et, aztán minket, mint afféle rebellis frátereket eltesznek a hűvösre, hogy hazafias föllángolásunk tüze kissé lecsendesedjék.

A politizálást végül B. úr kezdte meg.

‒ Hallatatok az urak, hodj ha-bo-ru lesz? – kérdé tőlünk fontoskodó képpel, kiveresedett szemeit fürkészőleg jártatván rajtunk végig s tajték pipájából egy nagy adag füstöt szélesztvén el az asztal felett, orrunk alá.

‒ Az istenért, talán nem lesz megint háború – mondá jól tettetett megütődéssel F. S. – Elég volt már nekünk a háborúból, elég keserű levét ittuk már meg a háborúnak. Nekünk békesség kell.

‒ Hiszen már megvolt a háború, az angol és a francia már békét is kötöttek a muszkával – mondá D. J., célozván a rég véget ért keleti háborúra.

‒ Nem áz, magá áztat nem is tud, az már rég volt – felelé magas önérzettel B. úr. – Nem tudnak az urak, hodj most lesz háború?

‒ Nem hallottunk mi erről semmit – feleli F. S. Utána mi is kijelentjük, hogy ilyen dolog felől nem hallottunk, nem tudunk semmit.

‒ Hát nem szaktak áz urak olvasni a zujságot?

‒ Nem, mi nem igen szoktunk újságot olvasni, nekünk egyéb dolgaink vannak, nem érünk erre reá – feleli gyorsan F. S., nehogy mi eltaláljuk magunkat szólani, s esetleg B. úr előtt elrontsunk mindent, amit egy hosszú este építénk.

De már azt, hogy mi újságot ne olvasnánk, minden önmérsékletünk mellett sem bírtuk szó nélkül hagyni s D. J. ki is jelentette, hogy ő biza néha olvas újságot. Ő úgymond újság olvasás nélkül nem is tudna élni.

‒ Ő is inkább csak nézi, mint olvassa az újságot – mondá F. S., sietvén a dolgot helyre hozni.

‒ Aztat jal is tesznek az urak, hodj nem olvasnak a zujságot – mondá B. úr – Azokbán mind hazugságok vannak írva. Hanem az már nem hazugság, hogy ha-bo-runk lesz. Mienk császár az Emmánuel Viktornak megizent a ha-bo-ru. Aztat az Emmanuel egy lump, ein vagabond, aztat mienk vitéz armada hamar megveri, a rongyos taliánt.

‒ Hogy is mer a rongyos talián kikötni velünk. Kikapja ő tőlünk a magáét, csak velünk kössön ki. A Viktor Emmánuel serege a mi hadseregünknek egy frustukra sem lesz elég – jegyeztük meg B. úr nyilatkozatára, mely neki igen tetszett. Látszott rajta, hogy velünk igen meg van elégedve, amit abból is következtetheténk, hogy még pohárkoccintásra is felhívott, ami pedig nem volt szokása.

Házigazdánk aggodalma is hovatovább mind jobban oszlott, látván B. úr bizalmas, leereszkedő magatartását. Már nem bánta, hogy B. úr politizálásába beleszólunk, amit mi növekedő bizalommal s valljuk meg az igazat: egy jókora adag hamiskodással meg is tevénk.

‒ Bár én is szolgálhatnék most a vitéz osztrák seregben, hogy ütnék néhányat annak Viktor Emmánuelnek a hátára, amiért ő velünk mert packázni.

B. úr megelégedett mosollyal fogadá eme óhaj kifejezését, de azért bölcsen ügyelt, nehogy ilyen könnyen győzelmet reméljünk, s ezt tartván szemei előtt, politizálását így folytatta:

‒ Az igen, az igen, az Emmanuel Viktort mi megverünk könnyen, hanem tuggyanak meg az urak, hodj a Nápáleon is segíteni fog az Emmanuel Viktornak.

‒ Elnadrágoljuk mi Napoleont is úgy, a milyent ő még soha sem látott, csak velünk merjen kikötni – mondtuk mi, aztán megtiszteltük a francia császárt a kalandor, minden lében kanál titulusokkal.

B. úr jóízűen mosolygott. Tetszettünk neki nagyon.

‒ Na, hanem – folytatá tovább – megmutatnak most a mádjarak [magyarok], hodj szeretnek miénk császárt. Aztat is, hogy a mádjarakra Ferenc József császár megharagudott volt, csak a Kossuth okozta, ki nem rossz ember, csak igen nadj rebell, szeret, hogy csináljon áz bajt, aztán elfut.

Nem mernék jót állani, hogy minden lojalitásunk mellett is B. urat méltóképpen rendre nem utasítjuk, ha Kossuthot bántja, de mivel megjegyzései elég ártatlanok voltak, nem vettük bántásnak, s megkérdeztük tőle, nem tudná-e megmondani, ha Kossuth életben van-e még?

‒ Nem él, – felelé némi gondolkodás után – meghót, és el is temették, nem volt rossz ember, csak igen nagy rebell.

Jónak láttuk e hírre B. úr előtt kissé sajnálkozni, de már nevető hajlamainkon uralkodni alig bírtunk. Miután tudtuk, hogy Kossuth jó egészségnek örvend, és főleg Angliában a magyar ügy érdekében lázas tevékenységet fejt ki, jól jött nekünk, hogy B. úr minő egyszerűséggel tért napirendre Kossuth felett.

Némi szünet után, mely alatt nevetési hajlamunk fékentartásával birkozánk, a csendet B. úr szakítá meg, hogy voltunk-e mi katonák, tudjuk-e mi az exercirung?

‒ Azért kérdem – folytatá –, mert az unser Majestät fel fog hini a mádjarakat, hodj segítsenek neki megverni az Emmánuel Viktort és a Nápáleont s akkor tudni kell lenni a katona és tudni kell az exercirung.

Na hiszen még csak az kell, hogy B. úr ezen este sorba állítson és kezdjen katonai exercirungban gyakorlatoztatni. De nem állottunk sorban és nem exerciroztunk. Ezen élvezetesnek ígérkező mulatság tehát elmaradt, ám háborús előkészületeink még nem értek véget. Ugyanis vendégünk elmondta, hogy az unsere Majestät, mikor kitör a háború, a magyarokat is fegyverbe fogja szólítani, és reményét fejezte ki, hogy a magyarok ugyanazzal a vitézséggel és önfeláldozással fognak küzdeni a birodalom és a Habsburg dinasztia védelmében, mint ahogyan Mária Terézia idejében tették volt. Megnyugtattuk B. urat, hogy úgy fogunk harcolni, mint az oroszlánok, meg sem állunk Turinig és Párizsig. Elfogjuk Viktor Emmánuelt és Napoleont.

‒ Na, így szeretem én a mádjarakat! – mondta örömtől és a bor mámorától sugárzó arccal B. úr.

Ezután megbeszéltük még azt, hogy miként fogjuk mi Enyeden és vidékén a népet fegyverbe állítani, midőn a [Habsburg] császár kiáltványa megjelenik. Reám, mint akkori enyedi diák, a kollégiumi ifjúság bízatott, hogy lelkesítsem a Viktor Emmánuel, Napoleon és a magyar emigratio elleni háborúra a birodalom épségben maradása és a dinasztia érdekében, s legyen gondom, hogy mihelyt a szükség parancsolja, fegyvert fogjon.

A fenyegetett ősz birodalom megvédése érdekében a szükséges intézkedéseket mi heten B. úr elnöklete alatt megtevén, óránkra néztünk, azaz órájára nézett az, akinek volt (nekem nem volt), s mivel az idő jóval éjfél után járt, illőnek és szükségesnek ítéltük házigazdánktól búcsút venni. Elválásunk előtt azonban biztosítottuk B. urat, hogy a reánk bízottakról nem feledkezünk meg, bennünk nem fog csalódni. Kijelentésünket köszönettel vette, s felkért, hogy mikor ezen háborús ügyben tanácskozásra hív össze, jelenjünk meg, mert ő minket szeret, lojalitásunkban megbízik. Megköszöntük és megígértük, aztán kezet szorítottunk és eltávoztunk.

B. úr nem hívott többé minket. Szervezkedésünk ügye abbamaradt. Lejárt a háború nélkülünk és a békét is megkötötték nálunk nélkül.”

A nagyenyedi Bethlen Könyvtár hűséges őrzője és gazdagítója, Győrfi Dénes szeptember 8-án este hunyt el enyedszentkirályi otthonában. Aznap ezen a cikken dolgozott, melyet, mint megannyi korábbi érdekfeszítő, Nagyenyed történetének egy-egy feledésbe merült mozzanatát feltáró kutatását, cikkét, a Szabadságnak szándékozott elküldeni – ezt ezúttal már fia tette meg helyette. Utolsó cikkével emléke előtt tisztelgünk.

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A közösség szolgálatába állítják a ...
Edi Iordănescu második CFR-kalandja ...
Egy dollárért hozat kőzetmintát a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ