Az 1848–49-es forradalom leverését követően Nagyenyeden, akárcsak Magyarország többi részén, rendkívül szomorú állapotok uralkodtak. A tribunok, vagyis a román népvezérek által felhergelt tömegek pusztításai mély nyomokat hagytak a városban, a visszaszállingózó lakosokat mindenütt üszkös, romos falak fogadták. Viszont, mint ahogyan a Közérdek 1883. június 22. – július 13. közötti számaiban Mikor mi egy este a beamterek ínye szerint hazafiaskodtunk című, aláírás nélküli visszaemlékezés is bizonyítja, az enyedi cívisek a zordon körülmények ellenére sem veszítették el kedélyüket és leleményességüket. Az emlékirat ugyanakkor szellemesen rávilágít az Alexander Bach belügyminiszter nevével fémjelzett önkényuralmi rendszerben alkalmazott túlélési stratégiákra is.

A négy évig tartó világháború okozta pusztításokat, emberi és anyagi veszteségeket csak tetőzte az 1918-as év utolsó hónapjaiban bekövetkezett tomboló spanyolnátha, amely nem kevés áldozatot követelt magának Enyeden is. Fiatalok és öregek, nők és férfiak lettek e járvány áldozatai ebben az időszakban. A korabeli helyi sajtó, valamint a kollégium az évi értesítője, a zajló politikai eseményekkel párhuzamosan a lakosságra zúduló betegségről, ennek hatásairól, kimeneteléről, áldozatairól is részletesen tájékoztatta a közvéleményt.

Az 1848-as forradalom évfordulóján Petőfi Sándor és neje hűséges istápolójának, gróf Teleki Sándornak néhány fontos jellemvonását szeretném fölidézni az egykori enyedi sajtóban föllelhető megemlékezések alapján.

Torockót valószínűleg nem kell bemutatnom kedves olvasóinknak, az utóbbi évtizedekben ugyanis valóságos búcsújárás helyszíne ez a falu. Látogatók ezrei lepik el a települést szinte naponta, hetente, különösen a nyári hónapokban, hogy rövidebb vagy hosszabb időt töltsenek itt, ellátogatva a közfogalommá vállt Székelykő impozáns szikláihoz is.

Napilapunk rendszeres olvasói számtalan alkalommal szerezhettek tudomást irásaimból a Nagyenyeden zajló egykori tudományos, irodalmi, közművelődési, történelmi, társadalmi, egyházi jellegű rendezvények igen gazdag tartalmáról. Nos, az alábbiak során egy újabb eseménnyel gyarapítanám az enyedi múlt sokszínűségét, a mához szóló üzenetét.

A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét.

A Reformáció 500 rendezvénysorozat keretében Kolozsváron lezajlott nagyszabású ünnepség alkalmával Erdélyi Református Múzeumot is avattak, amelynek kiállítótermében Berde Mária írói és költői, valamint D. Berde Amál festészeti alkotásaiból nyílt időszaki kiállítás. A Szabadság szerkesztője részleteiben ismertette e fontos eseményt, a cikkben többek között ez olvasható: „A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat”. Nos, pontosan azért, hogy ne menjen méltatlan feledésbe a Berde-testvérek gazdag életútja, álljon itt néhány vallomás amely szervesen járul hozzá a szellemi arcképük gazdagításához. Jelen kiegészítés hitelesíti a tárlat megnyitásakor a szervezők részéről elhangzott méltatásokat, értékeléseket. A Bethlen Könyvtár kézirattárában található Berde Mária Enyed az én városom című, sajátkezüleg, gyönyörű betűkkel megszerkesztett írása, amelyet a maga teljességében hozom az olvasó elé.

Kettős évfordulóra emlékeztünk augusztus hónap folyamán. Ötven évvel ezelőtt Áprily Lajost kísérték utolsó útjára a visegrádi temetőben, tíz évvel később pedig, 1977-ben Kós Károlyt helyezték nyugovóra a Házsongárdban. E kettős emlékezés kapcsán álljon itt azon két válaszlevél, amelyet Kós Károly intézett 1968-ban Vita Zsigmond érdeklődő kérdéseire reagálva, aki annak idején Áprilyval kapcsolatos monográfiájához gyűjtőgette az eredeti, hiteles forrásanyagot.

Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.

P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.

„Mint néprajzi gyűjtő – írta Harmath Lujza, közismert néprajzos az Erdélyi Kárpát-Egyesület által Kolozsváron kiadott Erdély című szaklapjában 1904-ben – nagy érdeklődéssel kísérem a nép még fennálló szokásait és mindig örömmel jegyzem fel, ha itt-ott a századokat átélt ősi szokásokra bukkanok.

Az I. világháborút követően Nagyenyeden 1926-ban került sor elsőízben az erdélyi református lelkészek értekezletére, az eseményről az elmúlt évben számoltam be napilapunk olvasóinak. Nos, 10 évvel később, 1936 szeptemberében ismételten Nagyenyeden gyűltek össze Erdély református lelkipásztorai.