Interjú Garda Dezső történésszel
KIRÁLY BÉLA
– Könyve Garda József élete és munkássága alcímet viseli, és úgy állít emléket az utolsó rektorprofesszornak, hogy részletesen bemutatja a kiváló tanáregyéniség küzdelmeit, amelyeket a kollégium főiskolai jellegének megtartása érdekében folytatott.
– Garda József a dédnagyapám volt. 15-16 évesen végigharcolta az 1848–1849-es szabadságharcot, és csak utána fejezte be a tanulmányait a marosvásárhelyi kollégiumban. 1855-ben a kolozsvári teológiai intézetbe került, ahol később papi szigorlatot tett, majd 1857 elején osztálytanító lett ugyanott. A következő években a marburgi és a bázeli egyetemeken folytatta tanulmányait. 1859 után a nagyenyedi főiskolán előbb segédtanár volt, majd 1862-től 1895-ig teológiai professzorként keresztény erkölcstant és gyakorlati teológiát tanított. 1873 és 1878 között pedig a kollégium rektorprofesszora volt. A fia, vagyis a nagyapám – Garda Kálmán – 1905-től 1918 végéig Alsó-Fehér vármegye főügyésze, illetve 1908 és 1933 között a Bethlen Gábor kollégium gondnoka, majd főgondnoka lett. 1923–1933 között az Országos Magyar Párt Alsó-Fehér vármegyei szervezetének meghatározó embere, 1920-tól a romániai Hangya szövetkezetek nagyenyedi központjának igazgatósági tagja és alelnöke. 1931-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a Hangya szövetkezetek igazgatósági elnöke volt. Édesapámat, ifjú Garda Kálmánt pedig kétszer börtönözték be kommunistaellenes magatartásáért.
– A könyvét a kollégium megalakulásával indítja, bemutatja leghíresebb tanárait, majd részletezi, hogyan helyezték át e tanügyi intézményt a török által feldúlt Gyulafehérvárról Nagyenyedre. Meglepett, és számomra kellemetlen újdonság volt: I. Rákóczi György fejedelem vagyonszerzési hajlama nem kímélte a kollégium jószágait.
A gyulafehérvári iskola a Gyergyószárhegyről a gyulafehérvári udvarba költöztetett ifjú Bethlen Gábor kedvenc oktatási intézménye volt, ezért fejedelemsége idején ezt az iskolát szerette volna Erdély legfontosabb oktatási egységévé emelni. 1622. május 23-án, a kolozsvári országgyűlésen a rendek elfogadták az oktatási intézmény létrehozását. 1629-ben, Bethlen halálának évében a kollégium három karral működött: teológiai, filozófiai és filológiai fakultással. Az őt követő I. Rákóczi György a főiskola vagyonának egy részét valóban kisajátította a maga számára, de azt itt nem részletezném. Szívesebben említem Apafi Mihály fejedelem nevét, aki emberséges, jóindulatú és tudománykedvelő férfiú volt. A főiskolának Nagyenyedre való áthelyezése a Bethlen János nevű kancellárjának tanácsára történt.
– II. Rákóczi György fejedelem szertelen nagyravágyásával a virágzó Erdélyt pusztává változtatta. Gyulafehérvárt is feldúlták a büntető céllal megérkező török seregek. Ilyen körülmények között mikor élte első virágkorát a tanoda?
– Természetesen Apafi idején. A kisváros kezdetben rossz szemmel tekintett az intézményre, de később a polgárok, például a tűzvészek alkalmával többször is megköszönhették vagyonuk megmentését a segédkező bátor kollégistáknak. Később az erdélyi fejedelemség megszűnését a nagyenyedi tanoda is megszenvedte. A Habsburg hatóságok is igyekeztek rátenni a kezüket a vagyon elemeire. A kuruc–labanc háború rettenetesen megviselte a várost és a kollégiumot, miközben olyan kiváló tanárai voltak akkor, mint Pápai-Páriz Ferenc.
– Épületesek a 18. századi, illetve a 19. század eleji tanáregyéniségekről írt portréi. Nem csoda, hiszen ön vérbeli gimnáziumi, majd egyetemi tanár volt, sőt iskolákat szerzett vissza, segített életre 1989 után Székelyföldön. Ezt az eredményes tevékenységét is feledés homálya takarja.
– A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc veresége utáni időszaktól, azaz 1711-től az 1848-as szabadságharcig a Bethlen-kollégium a korabeli Erdély legfontosabb felsőoktatási intézménye volt, amit a tanárai szakmai tudásának és mintaszerű erkölcsi tartásának köszönhetett. A teljesség igénye nélkül említeném Szigeti-Gyula Istvánt, Szilágyi Pétert, Pápai-Páriz Imrét, Tőke-Vásárhelyi Istvánt, aki elsőnek tanított Erdélyben kísérleti fizikát, Ajtai Abod Mihályt, I. Kovács Józsefet, aki hatalmas vagyont hagyott a kollégiumra, Bodola Jánost, az enciklopédikus műveltségű Herepei Ádámot, Hegedűs Sámuelt, az enyedi nyomda felállítóját, Köteles Sámuelt, aki elsőként tanított magyar nyelven filozófiát, Zeyk Miklóst, a kiváló természettudóst és pedagógust, Szász Károlyt, a kiemelkedő politikust és tanáregyéniséget. Állítása második feléről itt nem nyilatkoznék.
– Külön fejezetet szentel a diákközösség működésének, a diákság társadalmi összetételének és származási helyének. Hogyan foglalná össze ez irányú kutatásait?
– A külföldi tanulmányútról hazatért tanítók olyan diák-életközösségek kialakítására törekedtek, amilyeneknek a peregrinációik éveiben maguk is tagjai voltak. És itt mindjárt le kell szögeznem, hogy a diákok „társaságának” fegyelmező ereje nélkül nem lehetett volna felnevelni az ország számára nélkülözhetetlen tudós embereket. Annál is inkább, mert a háborúk, vagy az 1849. januári, az enyediek ellen elkövetett népirtási kísérlet tovább mélyítették az anyagi-társadalmi nyomorúságot, és fokozták a közerkölcsök elvadulását. A kollégium kiváltságai és törvényei zárt életkeretben működtek. A diákszervezet azért nem vált a felülről irányított önkény eszközévé, mert a vezetőiket a diákok választották.
Az erdélyi református arisztokrácia és a székely főemberek társadalmi státuszukból kifolyó elvárások szellemében a gyermekeiket itt taníttatták. Nagyenyeden tanultak szintén mindazoknak a polgároknak, értelmiségieknek, kis- és középnemeseknek a gyermekei, akik tudományos, politikai, egyházi karrier betöltésére törekedtek. A kollégium ugródeszka volt a nyugati egyetemeken történő továbbtanuláshoz. A nagyenyedi abban különbözött a marosvásárhelyi, kolozsvári és székelyudvarhelyi kollégiumtól, hogy nemcsak középiskolai, hanem felsőoktatási intézmény is volt.
A 18. század harmadik évtizedéig a kálvinista Erdély egész területéről jöttek tanulni vágyó fiatalok, de a Habsburg-hatalom berendezkedése után a kollégium fokozatosan megszűnt a magyar reformátusok központi iskolája lenni, a partiumi diákok száma például megcsappant. A román és a szász tanulók már korábban elmaradoztak. Érdemes tudni, hogy az erdélyi fejedelem a negyven ösztöndíjas tanuló helyére a protestáns szolidaritás ápolása céljából legalább kettőt szász lutheránusoknak, és szintén kettőt kálvinista román növendékeknek tartott fent. Az 1848–49-es forradalmi események több vezetője is a kollégiumban tanuló román ifjak közül került ki.
– Kik alkották akkor a nagyenyedi diákság legállandóbb és legnépesebb csoportját?
– Egyértelműen a székelyek. A kuruc idők után például a számuk kivételesen az 51 százalékot is elérte, de harminc százalék alá sose süllyedt. A székelyföldi diákságon belül a háromszékiek a többszörösét tették ki az összes többi székből érkezetteknek. A hét erdélyi vármegye falvaiból összeverődött diákok alkották a kollégiumi közösség második legfontosabb elemét.
– Nem rejtette véka alá a felmerülő gondokat sem, de ezeket ellensúlyozza a Garda József igazgatósága alatt tevékenykedő kiváló tanárok portréinak szemléletes felelevenítése…
– A helyszűke miatt Szabó Ferenc számvevő visszaéléseit említeném a kollégium vagyonával, vagy az igazgatótanács részéről történő támadásokat az intézmény vagyoni helyzete miatt, de beszélhetnék a Garda József igazgató munkássága elleni áskálódásokról is. Nagyon szomorú fejezet volt a kollégium történetében a teológiai akadémia megszüntetése és Kolozsvárra költözése a millennium évében. Történészként, levéltári kutatóként nekem mindenképpen nagy öröm volt olyan tanárszemélyiségekről írni, mint Vajna Antal, Mihályi Károly, Hegedűs János, Décsey Károly, dr. Kovács Ödön, Herepei Károly, Makkai Domokos, Elekes Károly, Székely Ferenc vagy Lőte Lajos kiváló oktatók. Ők mind-mind Garda József (1833–1899) kollégái voltak, akinek a távozásával a főiskola egyik dicsőséges korszaka záródott le.
Borítókép: Fortepan
