A Weltben Daniel-Dylan Böhmer és Clemens Virgin számol be a Müncheni Biztonsági Konferenciáról, melynek feladata a harmadik világháborúval fenyegető orosz-ukrán háború jellegének és esélyeinek megvitatása volt, s melyre a szervezők gyakorlatilag mindenkit meghívtak. Az amerikaiak mellett még az oroszokat és a kínaiakat is. A helyszín megválasztásával valószínűleg Putyin ukrajnai vállalkozásának elkerülhetetlen csődjét próbálták sugallni.
Az oroszok nem is jelentek meg, Kína azonban – mely az utóbbi időben Ukrajnának is tett gesztusokat és a béke hívének hirdeti magát – Wang Yi nemzetközi kapcsolatokért felelős politbüró tag személyében jelen volt a kongresszuson.
Kezdetben úgy tűnt, hézagmentes lesz az egyetértés. Mindenki kifejezésre juttatta, hogy az ukránoknak meg kell nyerniük a háborút, s ennek érdekében a Nyugatnak mindent meg kell tennie, amit csak tehet. A tanácskozást bevezető Zelenszkij hurrá-optimista felszólalása már eleve reményteli és a magabiztos alaphangot ütött meg: Oroszország nem fogja megnyerni ezt a háborút! Putyin „birodalmi vállalkozására”, akárcsak Hitler ezeréves birodalmának megteremtésére elkerülhetetlen kudarc vár…
Így aztán a konferencia felszólalásainak előterében hosszú időn át az oroszok háborús bűneinek taglalása és ezek megtorlásának majdani lehetőségei álltak. A NATO-főtitkár Jens Stoltenberg kiemelte, hogy az oroszok nem hajlandók semmiféle kompromisszumra:
„Ez idő szerint tehát csakis az ágyúké lehet a szó. A konfliktusnak a harctéren kell eldőlnie.” S ha eldőlt, a Putyinnal való leszámolás sem elkerülhető…
„Elszámoltatást csak megfélemlítés árán tudunk elérni, de elszámoltatás nélkül nincs megfélemlítés” – hangzott el már kezdetben. S az amerikai külügyminiszterrel kvaterkázó német külügyminiszterasszony, Annalena Baerbock nemzetközi bíróság felállítását is követelte. Hogy a történelem, mármint a nácizmus története ne ismételhesse meg önmagát, az agressziót büntetőjogilag is üldözni kell. A dühös eltökéltség a konferencia alaphangjának tűnt. A jelenlévő nyugati résztvevők diplomatikus megnyilatkozásai és az ukránok fájdalmas dühkitörései közt mindazonáltal éles ellentét mutatkozott. Mind nyomasztóbbá vált a tudat, hogy – amint azt a lengyel miniszterelnök, Mateusz Moraviecki megfogalmazta – „a történelem fordulópontján állunk.”
Kamala Harris amerikai alelnök is egyértelműen kijelentette, hogy ennek a háborúnak a végkimenetele nem csupán Európa sorsát pecsételheti meg, hanem az egész földgolyóét is. Egyetlen nemzet (a nálunk szokásos terminológiával: ország – B.B.) sem érezheti magát biztonságban egy olyan világban, melyben a határok erőszakosan megváltoztathatók, s melyben az emberiségellenes bűntettek mindennaposak, és amelyben az imperialista szándékokat a nemzetközi közösség nem fékezi meg.” Harris attól is óvott, hogy „Putyin példája, ha sikerrel jár, könnyen követőkre találhat.”
A hozzászólók azt is hangsúlyozták, hogy az, ami Európában történik, Ázsiát is fenyegetheti.
Ekkor emelkedett szólásra Wang Yi, a kínai polütbüró tagja, a kínai hatalmi hierarchia egyik erős embere, aki egyben a nemzetközi kapcsolatokért is felel. Első szavaira a jelenlévők úgy érezték, mintha hájjal kenegették volna őket. „A világjárvány bizonyította, hogy győzedelmeskedhetünk, ha a nemzetközi közösség tagjai gyanánt szolidárisak vagyunk egymással” – indította beszédét Wang. „Egy biztonságos világban mindenkinek tiszteletben kell tartania a nemzeti szuverenitást és integritást. A nagyhatalmi politika az instabilitás receptje… A nemzetközi normák megsértése ellentmond a nemzetközi rendszer alapszabályainak” – mondta. A folytatás azonban gyorsan lelohasztotta a lelkesedést: „Mindez érvényes azokra a politikai törekvésekre is, melyek az Egy Kína elvet szeretnék megsérteni.” Ez ugyanolyan tiszta beszéd volt, mint az amerikai. Nyilvánvalóvá vált, hogy az előbbi mondatok nem az ukrajnai konfliktusra, hanem Tajvanra vonatkoztak.
Döbbenetes pillanat. Mert ha Kínára érvényes az „Egy Kína elv”, akkor az oroszok is vindikálhatják önmaguk számára az Egy Oroszország elvet. Elvégre Ukrajna évszázadokon át Oroszország része volt, és a Donbász lakossága túlnyomó részben ma is orosz.
Wang szerint az Európaiaknak is meg kell fontolniuk a szemben álló tömbök kialakulásának veszélyeit. Inkább arra kellene törekedniük, hogy stratégiai szuverenitásukat visszanyerjék. A Nyugat „kompromisszumjavaslatára” Kína „ellenkompromisszummal” válaszol. Rövidesen az orosz-ukrajnai konfliktus békés rendezésének tervével áll majd elő. Ennek értelmében Európának le kell válnia Amerikáról. Wang tehát abban a témában szólalt meg, melyről Európában szó sem lehet… A szervezők keservesen megbánhatták, hogy Kínát is meginvitálták a konferenciára, még akkor is, ha csak a látszat kedvéért tették, abban a reményben, hogy Kína is távol marad, ahogy az oroszok tették...
Kamala Harris később – Wang szövegét némileg át is értelmezve – éles hangú üzenetet intézett Kínához: „Ha Kína gyilkos fegyvereket szállít Oroszországnak, azzal nem csak a gyilkolást hosszabbítja meg, hanem a szabályokra alapozott világrendet is segíti felbomlasztani.” (Gyilkos fegyverek szállításáról ugyanis Wang egyetlen szót sem ejtett…)
A befejezésre azonban helyreállt az euro-atlanti magabiztosság. Kamala Harris Wang beszédét akkor még figyelmen kívül hagyva azzal zárta a tanácskozást, hogy „ha a kései nemzedékek erre a pillanatra visszaemlékeznek, azt fogják látni: mi itt és most megértettük az előttünk álló feladatokat, és hűek maradtunk a helyzet követelményeihez.” Zelenszkij „az utolsó szó jogán” a tőle megszokott derűlátással búcsúzott a konferenciától: „Egy év múlva gyűljünk össze újra itt egy újabb müncheni utótalálkozóra, hogy az új, szabadabb Európa és egy szabadabb világ körvonalait rögzíthessük!”
Igaz, az első és a második világháború is hasonlóan euforikus mondatokkal indult. Hogy mi lett belőlük, tudjuk. Ami aggasztó, az az, hogy ha a világháborút mégiscsak sikerülne elkerülni, a mai harcias hangulat akkor is újabb több százezer fiatal életébe kerülhet.
Ez a perspektíva a résztvevőket sajnos ezúttal sem látszott különösebben megrendíteni…
