A zöldítési programot komolyan gondolta a Románia területének egyhatodát kitevő, majdnem 3 milliós népességű balti köztársaság, hiszen két éve távfűtési rendszerének 80%-át már biomasszából nyert energiával tartotta fenn. A teljesítmény a tudatos kormányzati program végrehajtásának eredménye, de nem tekinthetünk el a kellemetlen előzményektől sem; 1990-ben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Litvánia ki akar válni a Szovjetunióból, Moszkva válaszként leállította az olajszállítást, 2014-ben pedig a Gazprommal volt vita, amiért drágábban számlázták a földgázt, mint Németországnak.
Tervek szerint a balti állam középtávon egyre inkább önállóvá válik: jelenleg 25%-os a szél- és napenergia-részesedés az ágazatban, ezt szeretnék 2035-ben 93%-ra növelni. Addig is a lengyelekkel közös gázvezetéken, illetve norvég és amerikai importokkal fedezik az igényeket. A függetlenedés éllovasa ugyan Litvánia, de két másik balti szomszédja, Lettország és Észtország is tartja a ritmust, mihelyt április elsejétől ők sem használnak orosz földgázt. Az Unió többi tagállama sem tétlenkedik, igyekeznek szinte rohamléptekben felzárkózni a trendhez: a németek Katarral tárgyalnak, Romániában megszavazzák a tengeri talapzat kitermelését szavatoló törvényt, Magyarországon is több jel utal arra, hogy agyalnak az alternatívákon a szakemberek (miközben Budapest hivatalosan rendre vétót hangoztat az orosz energiahordozók uniós piacról való kivezetését célzó szankciócsomag miatt). Valószínűleg még számos további egyeztetés zajlik kontinens-szerte, amelyekről most – érthető okokból – nincs megerősített értesülésünk.
Majd ha lezárul ennek a folyamatnak az első szakasza szintén megszívlelendő konzekvenciákat kínál: a minél diverzifikáltabb honi energiaforrás- háttért lehetőleg többpilléres, kiegyensúlyozott importrendszernek kell kiegészítenie; ezzel lehet majd hatékonyan reagálni egy az oroszországi „üzemzavarhoz” fogható krízishelyzetre.
Hogy ennek a leválásnak ára van, és nem kicsi, azt alapos kalkulusok igazolják, bár a szakma több vitás részletkérdésben még itt sem jutott dűlőre. (A Stanfordi Egyetem bioetika professzora, Peter Singer például beismeri, hogy egy brutális, majdnem azonnali kőolaj- és földgázstop fizetéseink vásárlóerejének komoly, átlagosan mintegy 40%-os csökkenésével járna. Ennek dacára úgy véli, erkölcsi imperatívusz ezzel a meredek manőverrel kifárasztani a birodalmi agressziós célokat fenntartó orosz hadigépezetet.) Az unió tagállamai sem tudnak egyelőre közös nevezőre jutni a kérdésben, nem könnyű a „közteherviselés” elvét mechanikusan ráerőltetni a nemzetközi közösségre. Az árnyalt, kompromisszumos, és mégis életszerű konstrukció kidolgozása egyelőre komoly feladványnak bizonyul, ezért is fontolgatják a brüsszeli tárgyalótermekben (meg folyosókon), hogy a hatodik szankciócsomag után fogják újból elővenni a témát. A tapasztalatot viszont, mint ezt a litván példát, már most át lehet venni, az bizonyára majdnem ingyen van, esetleg jelképes áron adná Vilnius, az európai, az uniós szolidaritás jeleként.
