Adott egy város: Brüsszel a neve / Ellene süt-dől kampánynak heve / Zsánklód, vagy Urszula – nekünk mindegy / Jövőnket elveszi, lopja mintegy.

Ősszel Budapesten a világ női államfői találkoznak és a glóbusz jövőjét fenyegető kérdéseket listázzák, válságkezelésről, kibontakozásról, konfliktusok feloldásáról cserélnek véleményt – ez az infó még január közepén került a hírfluxusokba… Azóta a kezdeményező már csak exelnök, mint ahogyan további két ország éléről is távozott időközben a tisztséget betöltő nő. Ezért egy fokkal csökkent az egyébként is masszívan alulreprezentált nem aránya a politikai elit e rétegében. De a nők közéleti-politikai-gazdasági súlya ennél azért többrétűbb – és valamivel kilátástalanabb.

Padlón a politika iránti érdeklődés és főleg a bizalom a hazai fiatalok körében – derült ki a napokban közzétett IRES-felmérésből. Alapos feladvány ez a kampányra gyúró pártoknak, mikor –ahogy egy már leparkolt közéleti frontember mondta: „minden szavazat számít, még egy szavazat is számít, ha összegyűl”. A 18–35-ös korcsoport részéről kimondottan enyhe érdeklődésre számíthatunk a júniusi első voksmenetkor, amennyiben a felmérés hibaszázalékostul visszaigazolódik: mintegy 70 százalékuk gondolja úgy, hogy az ország rossz irányba halad, az esztendő négy választása közül pedig éppen a helyhatósági, meg az uniós mandátumokért szervezett választásokat övezi a legcsekélyebb figyelem: a lekérdezett társadalmi szegmens 20, illetve 8 százaléka véli fontosnak a lokális és a kontinentális ügyeket.

A celziuszok valóban alábbhagytak az évszak eddigi átlagához képest, szélviharok miatt a valós hőimpaktus, pontosabban a hidegérzet pár fokkal nagyobb a hivatalos értékeknél … de azért mégiscsak túlzás mindezt apokaliptikus, jégkorszaki csapásnak feltüntetni. Január közepén meg pláné. Márpedig ezt művelte a honi sajtó az utóbbi napokban. Az egyetlen valóban tragikus vetület, a négy-öt fagyhalálos eset diszkréten, majdnem szégyenlősen húzódott meg a harsány vészharangkongatás mögött.

A dolog reggeli tízkor startolt, de már hajnalosan futottunk néhány kört: kitartó mokányos esőadag dobolt fel álmomból, s az egyenszürke felhőlepel semmi jót nem ígért. Kupanap, gondolom, kutyakötelesség elmenni a gyerekkel a suli sportrendezvényére, hogy méltó zárása legyen a tanévnek, amely legutóbb is méltatlan intermezzókkal „gazdagodott”.

Pedig ott hever az utcán, fegyelmezetten, ahogy a (forgató)könyvben meg van az írva; toljam arrébb kíméletesen a cipőm orrával, kerüljem ki, mert akadály, miközben céltudatosan haladok merrefelé…

avagy glazúros aquastukker, vagy éppen édes permetflinta – ilyen szereléssel indultunk legalábbis a húsvéti vers szerint locsolókörútra. Most nem illik ennyire harcias lendülettel fogalmazni, annyi az agresszió 2023 tavaszán. Akkoriban, mikoron ezt a puskás versikét hadartuk, egyik kezünkben kölnis üvegcsét, a másikban a piros (neonzöld, hupi, okkersárga) tojásos szatyrot szorongatva, nem az foglalkoztatott, hogy vajon a víz cukros, vagy a „fegyver” van csupakristályból.

Túl a 400 napon, a tőlünk keletre zajló borzadályra tekintve ott munkál – és nem csupán sajtóbeli reflex ez – a mértékek és arányok iránti fogékonyság: valahogyan körülírni, érzékelhetőbbé tenni, s ezáltal értelmezhetőbbé mindazt, amit hivatalosan tavaly február 24-től úgy jegyzünk, hogy Oroszország ukrajnai háborúja. Mert megérteni a pusztításnak ezt a nagyipari léptékét mennyiségi fogódzók nélkül, bonyolult művelet – legalábbis úgy véljük.

Nullánál jóval több, egynél sokkal kevesebb – ha szavakban fukarkodó mondatban kellene jellemezni az éppen divatba jött oktatási törvénytervezeteket, leginkább így oldanám meg a feladványt. És ezzel nem a szándékot állítom pellengérre, nem a reformnak akarását kérdőjelezem meg: mindössze mértékét sejtetem a sikerélménynek – de tervezetről lévén szó, ott bujkál a remény, hogy a szövegek vélhetően szakmai vitája enyhít majd a mostani hiányérzeteken.

Itt van a bon, s itt a részt – mondja magyarul a pénztárnál a mosolygós, enyhén dundi eladólány. Valahogy így állunk most, hogy kiderült (talán többeknek is, mint gondolnánk), mennyire „jófej” polgármesterünk van. Vitrinbe való. Páratlan portéka. Exportminőség. Legfrissebb teljesítménye is ezt igazolja. Kiderült ugyanis, hogy egy nyertes, tehát elfogadott városrendezési pályázat szerint válik gyalogos övezetté a Farkas utca és szűken vett környéke. A projekt része az Erdélyi iskola szoborcsoport járdaszintre való hozatala, vagyis a művet leléptették addigi talapzatáról. Közelebb kerül így a járókelőkhöz, más világítást kap, és egyéb térképző elemek révén közvetlen környéke kis gócpontjává válhat.

Biztosan nem ritka, hogy a léptek ritmusára valaki jobban tud gondolkodni, ötletelni, tervezni. Ezt a „képességemet” magam is menet közben fedeztem fel, és jó ideje egyfajta félig külső megfigyelőként követem a fejleményeket. Nem skizoid állapot, bár elsőre valóban furán hangzik. Szakmai és magánéleti témák egyaránt sorjáznak ilyenkor. Van úgy, hogy keverten: nem tudni, hol zárul le az újságírás, a műfordítás, és mikor kezdődik az egyéb. Nem épp szerencsés mezsgye-állapot – mondják erre a szakemberek. Tudnak valamit… és meg is hagyom őket ebbéli szigorkodásukban.

A hagyomány kritikai olvasatát a leglátványosabban az anatevkai közösség adja elő, méghozzá a téma musical-szerű feldolgozásának ideillő jelenetében. Van ebben a kórus–szóló kettősben valami többlet, a dialógus feszességét meghaladó gúnyos kikacsintás. A megtartó és mégis szorongató hagyomány, a normákba kapaszkodó, de egyben azoktól elrugaszkodó lendület kettőssége időtlenségbe vetíti ki, s mint ilyen, klasszicizálja a kérdésfelvetést. Mely több is, kevesebb is makacs, kollektív dilemmánál.