Legális jogtalanságok

A kölcsönös megértést román részről egyrészt a történelmi megkésettség, s az ebből fakadó múltbéli traumák, másrészt, akárcsak a mi esetünkben,

egyfajta rejtett bűntudat

bénítja meg. Hiszen azokat a sérelmeket, amelyeket mások követtek el ellenünk, még hajlamosak lehetünk megbocsátani, de azokat, amelyeket mi követtünk el mások ellen, soha. Ezt a tételt egyéb irányú tapasztalataim is maradéktalanul igazolják. Természetesen vannak árnyalatok… Átmenetek azonban alig. Aki az első alternatíva mellett dönt, az – az alapattitűd természetéből következően – előbb-utóbb

az asszimiláció lápvidékén találja magát,

aki a második mellett, egy ideig még a magyar közösség kemény magját „erősíti” ugyan, végül azonban jobbára Magyarországon köt ki.

Aki marad – és magyar is marad –, annak fokozatosan beszűkülnek a lehetőségei, hiszen az előbbi két alternatíva csakis az értelmiségi réteg, s végső fokon a magyar kisebbség elsorvadásához vezethet.

A kiúttalanság azonban nem kizárólag a mi problémánk. Bizonyos értelemben épp megfordítva. A kölcsönösség, s ezzel a féligazságok és a sokszor „kölcsönösen” figyelmen kívül hagyott hazugságok nem csupán, sőt nem is elsősorban azokat teszik erkölcsi és politikai értelemben is szerencsétlenné, akiket sújtanak, jóval többet ártanak azoknak, akik szeretik önmagukat „kedvezményezetteknek” tekinteni. Hazugságokra, ellenszenvekre, sőt elvakult gyűlölködésre ugyanis lehetetlenség működőképes társadalmakat felépíteni.

Márpedig hazugságokkal, sőt nyilvánvaló

történelemhamisításokkal ma is tele a padlás.

Egyetlen – de szerfelett beszédes – példa. A román nyilvánosság ma is kitart a mellett a képtelenség mellett, hogy a Dózsa György féle „parasztfelkelés” – mivelhogy Erdély lakosságának már a XVI. században több mint fele román – csakis román felkelés lehetett. Iorga és társai a történelmi igazság – jó, ha legalább hozzávetőleges – ismeretében a székely Dózsa Györgyöt is a magyar nemesség ellen fellázadt „getbeget” románná léptették elő. Hazánk ma is dugig van George Dojáról elnevezett településekkel, utcákkal, a magyar nemesség istentelenségéről szóló mitologémákkal, sőt nemzeti büszkeséggel. „Sajnos” azonban, nem csak Dózsa György volt székely, de kivégzett társai közt sem akadt egyetlen román paraszt sem. Sőt, mi több, magyar sem igen. A magyar történettudomány (marxista hamisításoktól megtisztított) kutatásai szerint a felkelők (akik eredetileg keresztesek gyanánt – Krisztus sírjának felszabadításáért – indultak volna hadba) csaknem kizárólag a magyar főnemesség által kvázi paraszti sorba kényszerített magyar kisnemesekből álltak. Egyébként maga Dózsa is nemesnek számított, hiszen a középkori felfogás szerint a határőri feladatkört betöltő székelyek a nemesség egyik alacsonyabb rangú rétegének számítottak. A korabeli Magyarországon valaki

paraszti származással lehetett az ország pápaságra törekvő vallási főméltósága, de hadvezér aligha.

Magyarán: a Gheorghe Doja által vezetett román parasztfelkelésben szemernyi igazság sincs. A magyar nemesség kegyetlensége ettől függetlenül tény. De hasonló szadista megtorlásokra a kor francia vagy angol királyságaiban is számolatlan példát lehetne felkutatni.

Az ehhez hasonló történelemhamisítások a XIX. században, sőt még a XX. század elején is érthetőek (ami nem jelenti azt, hogy tisztességesek is) voltak. Az első világháború előtti román nyilvánosság – a nyugat-európai közvélemény francia–német gyűlölködésben gyökerező – mítoszainak ismeretében joggal vélhette úgy, hogy a Beöthy Zsolt volgai lovasára vonatkozó vadromantikus zagyvaságokat csak történelemhamisításokkal überelheti. Hiszen Magyarország az osztrák–magyar státus birtokában

az ezeréves magyar állam mítoszára alapozva

(a magyar állam mint tudjuk, 1526-ban szétesett) Magyarországot a francia és az angol nemzetállam mintájára szerette volna színmagyar államalakulattá átvarázsolni. És – legalábbis elvben – nem teljesen esélytelenül. A Nagy Francia Forradalom Franciaországa ugyanis nyelvi-kulturális vonatkozásban még az 1848-as forradalmak idején is „színesebb” társadalom volt, mint az akkori Magyarország. Aki nem hiszi, annak ajánlom Eugen Weber: Peasants into frenchmen (azaz Parasztból francia) című – a nemzetközi történésztársadalom által is számon tartott – munkáját. Ma Franciaország nyelvi kulturális vonatkozásban színtiszta francia. (A „színtiszta” ez esetben a szó szoros értelmében értendő.)

Csakhogy Nagyrománia meg­­teremtése az etnikai elvet tiszteletben tartó „új világrend” wilsoni elvei alapján, azaz tisztességes népszavazásokkal is megvalósítható lett volna. Ennek a megoldásnak az elvi létjogosultságát (küszöbön Trianon 100. évfordulója) – a kisebbségi kérdés valóban méltányos megoldásának magyar elutasítását követően – még a francia nemzetállam olyannyira „lenyűgöző” példájának ismeretében sem lehetséges letagadni. Erdély nagyobbik része – maradéktalanul tisztességes népszavazással – is Romániához kerülhetett volna. Csakhogy ez esetben a román állam keretei közé került magyar, német, zsidó és egyéb közösségek helyzetét is ugyanezek szerint a demokratikus – az úgynevezett belső önrendelkezést is tiszteletben tartó – elvek szerint kellett volna rendezni. A világháborút követő nyakló nélküli bosszúállás légkörében, amely már a második világháború katasztrófáját is előrevetítette, erre már nem nyílt lehetőség.

Átgondoltabb és tisztességesebb, azaz valóban demokratikus békecsinálás esetén azonban kétségtelenül lehetett volna. Erdély lakosságának nyelvi-kulturális összetétele akkor még szinte tökéletesen azonos volt Svájcéval. A svájci demokrácia (megírtam már e hasábokon) a kényszerasszimilációt a kényszerasszimiláció legitimálásával tette lehetetlenné. Svájcban az „elsöprő” német többség a kisebbségeket
évszázadok alatt sem söpörte el, mert az etnikai tömbök fellazításának elvét –  ha nem is ezen a néven – törvényben garantálta.

Aki egy német kantonból franciába vagy olaszba telepedett át, annak vállalnia kellett az asszimilációt.