Könyvek, ha elégnek

Könyvek, ha elégnek
Hány kéz érintette ezeket a könyveket, amelyek most Nagyenyedre utaztak! Mennyi gondolat, emlék kelt szárnyra mialatt annyian kezükbe vették! Sóhaj, vágy, titkos remény.

Egyszer valaki megvásárolta. Száz éve, ötven éve. Magának, gyermekeinek, netán ajándékba. Megvette, mert arra vágyott. Megvette, mert valakinek szánta. Vagy mert azon a héten, abban a hónapban, azon a nyáron éppen ezt a magyar könyvet hozták a boltba. És vinni kell, mindegy, ki írta, mindegy, miről szól, a sorok között olvasni buta cenzúrán is átjutottak gyöngyszemek.

Vágyott sikerre jutó vagy elmaradt beteljesülések. Hogy ez lesz a kedvenc könyve, hogy ugyanolyan lélekhúrokat pendít a megajándékozottban, mint benned, hogy észrevesz tőle, s a szerelmed is ajándékotok lehet, vagy csak mert jobb ötleted nem volt, hát mit is vihettél volna neki. A legjobb barátnőnek a legjobb barátnőtől boldog születésnapot, 1960, ’70, karácsonyra 1980.

Most pont főzni kéne, és Manyika is meglátogat délután, a tiszta ruhát össze kell még kapkodnod, sütni is jó lenne, nem vallhatsz szégyent pont Manyika előtt, de könyveket gyűjtenek, hát te is. Nézegeted a könyveidet, és összeáll belőlük az élet. Az életed.

Emlékszel, ezt M.-től kaptad, három gyermeket szült a messzi tengerentúlon, aztán az egyik mégis hazajött. Azon a születésnapon mindenki Álarcosbált hozott, háromszor is megvolt, drága kincs, hányszor bújtál vele lecke helyett a lépcső alatti sufniba, most az utolsót odaadom, ugye nem bánod? Szeretni fogják ezek a gyerekek. Talán nekik is van sufnijuk. Vagy lombházikójuk, ahol összebújhatnak vele. Anya, apa, nevelő, tanár, könyvtáros, aki kezükbe adja, leglegebb barinő, akivel összesustorogva borzongva olvassák a kalandokat. Hát elviszem őket, el én, odaadom, az újság közelebb van, nem megyek ki a rádióig. Megígérték, hogy biztos gyerekekhez kerül, nem dobják ki. A nevemet is felírták, pedig mondtam, hogy nem fontos. Egy fiatalember a könyveket lajstromozta. Jól gondját viselik.

Az alagsori könyvtárban egymásnak adták a kilincset, zsákokkal jöttek, nagy bevásárlószatyrokkal, banánosdobozokkal vagy mosószeres barna kartonokkal, jó napot kívánok, ide kell hozni a könyveket, és már rakták is le, a történeteikkel együtt, a könyvfogadók kíváncsi mosolya felfakasztotta bennük. Még a kezével, szemével végigsimogat a borítón, az ezer kilométerekre élő vágyott gyermek, a jobb létre szenderült örök társ emlékén, és ma biztosan felhívja Erzsit, aki a könyvbe írt. Meg újraolvassa, újra bizony, most, hogy kezébe került. Azt nem hozta, attól nem tudott megválni.

Még a nagyüzletek keze is benne van a dologban, a kitett dobozokat gyűjtöttük onnan, és a sarki román zöldséges, akitől a műanyag- és kartonládákat elkértük, adták jószívvel, még bepakolni is segítettek. Aztán azokba kerültek a könyvek, és minden a rádióhoz. Aztán itt ezek a hang-sajtósok – hajnalban, éjszaka, mikor minden vágást megcsináltak és minden élő műsoruk lejárt is, egészen a következőig adódott szünetben… – újra megfogtak, megnéztek minden egyes könyvet, a szülinapost, a ballagásra kapottat, az angyalhozta meséket, és úgy osztották, hogy Kommandóra a leégettek helyett, Nagyenyedre a rongyosra olvasott háziolvasmányok helyett, Magyarlapádra az alig néhány tucatnyi könyv mellé, Zsobokra a gyermekotthonba, Temesvárra az új iskolába is jusson majd. Külön ládák, külön stószok, címkével feliratozva.

Aztán autóba, utánfutóba hordtuk, a ládák tetején levőkön megakadt a szemünk, betűztük a címet, fejjel lefelé, oldalvást. Nicsak, Nemtudomka Napvárosban nekünk is megvolt, emlékszel, Enikő, ez volt a kedvenc könyved, szétolvastuk, még sehol másnál nem láttam! A srácokkal olvastátok-e már? Pál utcai fiúk! Szétsírtuk a lelkünket, hogy írhatott ilyen kegyetlen gyönyörűséget ez a Molnár Ferenc, sose halt meg senkink addig, csak akkor nemecsekernőnk. És újraolvastuk, hátha most, hátha harmadszor, hátha tizedszer másképp lesz, pedig tudtuk, hogy dehogyis.

A kollégiumban egész osztálynyi enyedi diák hordja a dobozokat. És az a szőke copfos lány már ki is kapott egy könyvet az egyik kartonból, már lapoz, már olvas. Nagyon sokan nem fognak. A kötelezőket sem, vagy azokat pláné nem. A kortársakat is alig, hiszen ezekből nincs is: vásárlásra nem futja, az adományokból meg inkább klasszikusok kerülnek. Mégis, ha csak egyetlen egy gyermek esne újfent a könyvek boldog rabjává, általa is már oly sokan fogják felfedezni bennük a maguk égigérőfáját, hétfejűsárkányait, nemecsekernőit. Pont abban a könyvben, amit 1950-ben Rozál adott Mártikának, szeretettel. S azóta még olyan sokan szeretettel továbbadtak. És annyi örömet fakasztottak. Bennünk is, akik csak kapcsok, átadók vagyunk, és ezért is köszönet minden adományozónak.

Hát erre képes egy szörnyű tűz, valahol az isten háta mögötti faluban. Egyet, kettőt, aztán százakat, ezreket indít, ébreszt. Magyarokat is. Összefogás, közös cél, pedig ebben most nincs is ellenség, ami mindeneket összetartana mindenekfelett. Bárcsak így lehetnénk a békességek, a nemnagy szükségek, a láthatatlanul kis szelíd lángocskák perpatvaros, hej de sokszor csak holmi fülemülefüttyös hétköznapjain is…