Klímaabszolutizmus
Vissza

Klímaabszolutizmus

A klímaválság a nyugati államokban már jó ideje a politika küzdelmek egyik leghatékonyabb eszközévé lépett elő. Olyannyira, hogy a lelkiismeretes klímakutatók lassan kínos helyzetbe kerülnek. Félévszázados figyelmeztetéseik, hiszen az ismert amerikai biológus, Rachel Carson Süket tavasz című – a tudományos esszé és a sci-fi határán egyensúlyozó – könyve 57, a Római Klub kutatóinak A növekedés határai című klíma-jelentése 47 évvel ezelőtt jelent meg. De mindkettő jobbára süket fülekre talált. Pedig akkor sem voltak kevésbé meggyőzőek, mint manapság.

Mi az oka annak, hogy éppen ma váltak a Natalie Mekelburger által klímaabszolutizmusnak nevezett jelenség alapjává? A választ nem is olyan nehéz megtalálni. Két alapvető okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy a közvélemény, amíg a következményeket az átlagember nem kezdte érezni a saját bőrén is, nem volt hajlandó figyelembe venni a tudósok aggodalmait. Sőt, csak megjelenésüket követően indult be igazából a profitmaximalizáló törekvések szolgálatába állított neoliberalizmus máig tartó diadalútja. Az újabb keletű – lassacskán össznépivé váló – szorongások azonban kitűnő alkalmat teremtettek arra, hogy a hatalomból világszerte kiszorulni látszó baloldali pártok, a szociáldemokraták és a liberálisok egyfajta klímahisztériával próbálják visszaszerezni támogatóikat. A baloldal újabb nemzedékei a vörös trikókat zöldre cserélve indítottak újabb tömegmozgalmakat. Nagyjából ugyanazzal a gátlástalansággal, mint amellyel egykor a kommunisták álltak ki az eszmei barikádokra.

A tervgazdaság egyfajta megújított változatával: súlyos környezetvédelmi adókkal, állami beavatkozásokkal próbálják befolyásolni a gazdasági folyamatokat. A német zöldeknél már a masszív államosítások gondolata is felmerült. Igaz, ez ellen leghevesebben a liberálisok tiltakoznak. (A német liberálisok azonban jóval konzervatívabbak, mint a többi nyugat-európai liberális, ők még a klasszikus liberalizmus értékrendjét védelmezik.) A zöldek azonban, akik szintén liberálisoknak tekintik önmagukat, már a neoliberalizmus minden kötöttséget feloldó értékrendjén, az úgynevezett dereguláción is túllépnek. Újabban már nem a gazdaság minden kötöttségtől (régies szóval: régulától) való feloldására, mint inkább a politika deregulációra esküsznek. A politika által birtokolt államhatalom korlátlanságának „visszaállítását” tekintik fő feladatuknak.

Nem minden alap nélkül. Hiszen nyilvánvaló, hogy a klímaválság elmélyülését csupán a fogyasztói társadalom profitmaximalizáló törekvéseinek megfékezésével lehetne mérsékelni. A választók lelkesen sereglenek zöld zászlók alá, hiszen a zöldek, akárcsak egykor a vörösök, a legnagyszerűbb politikai célokért, az emberi faj megmentéséért indulnak harcba. Ismét a szabadság,  egyenlőség, testvériség fennkölt eszméinek szolgálatában. Ők is, akárcsak a marxisták az egyetlen és oszthatatlan igazság birtokosai, akik egyfajta történelmi szükségszerűséget  teljesítenek be.

És ők sincsenek tekintettel radikális követeléseik gazdasági következményeire. A „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszavát a „Szabad emberek, egyesüljetek!” jelszavával helyettesítik. Nagyjából ugyanazzal a könyörtelenséggel. És a megfoghatatlan emberiségen kívül ők is elutasítanak minden más közösséget. Hogy minő hévvel, azt mi sem bizonyíthatná világosabban, mint Robert Habecknek, a zöldek társelnökének, s talán Németország eljövendő kancellárjának – az egyik szászországi választási nagygyűlésen – büszkén kivágott vallomása: „A hazaszeretet én visszataszítónak (zum Klotzen) tartom. Németországgal soha nem tudtam mit kezdeni, s ma sem tudok.” Amit egy másik – eredetileg Kohn-Bendittől származó, de ma is sűrűn hangoztatott – célkitűzés tehet teljessé. Eszerint: „Nekünk, zöldeknek arról kell gondoskodnunk, hogy annyi külföldit csábítsunk Németországba, amennyit csak lehet.”

A zöldek alaptétele: a kapitalizmus által végveszélybe sodort emberiség végső katasztrófától való megmentése érdekében olyan globális politikai hatalomra kell berendezkednünk, mely korlátozás nélkül érvényesítheti az „ökológiai” célokat. Csakhogy a legnagyobb széndioxid-kibocsátó államok, az USA, Kína és India nem hogy nem állítják le a környezetszennyezést, de az amerikaiak kilépnek még a Párizsi Egyezményből is, Kína és India pedig – mint fejlődő országok – mentesülnek a Párizsban lefektetett klímavédelmi megszorítások betartásától. Így aztán az európai erőfeszítések alig érnek többet, mint egy felhevült kőre hulló vízcsepp, azaz gyakorlatilag semmit. Kína és India az eddigi 3 700 szénerőmű mellé újabb 600 felépítését tervezi. Voltaképpen Németország is azért kényszerült szénerőműveket építeni, mert az időközben megzöldült Angela Merkel a zöldek vitorlájából nemrégen azzal próbálta kifogni a tiszta szelet, hogy követeléseiket kisajátítva bezáratta az atomerőműveket. (Akkor még az atomenergia-ellenesség volt a zöldek slágere.) Az atomerőművek azonban Franciaországban azótais tiszta energiával látják el a gazdaságot és a háztartásokat is. Sőt, hogy újra üzembe állított szénerőműveinek széndioxid-kibocsátását visszafogja, még Németországnak is tőlük kell kétszeres áron „atomenergiát” vásárolnia.

A zöldek által újabban követelt büntető-adók, melyek a gazdaság versenyképességét áshatják alá, éppen azoktól a fejlesztésektől (a környezetkímélő technológiáktól és a digitalizációtól) vonhatják el az alapokat, melyek a probléma hosszabb távú kezelését jelenthetnék. Eközben az új technológiák kifejlesztésén fáradozó amerikai és kínai cégek dúskálnak a pénzben. Így aztán többet áldozhatnak a tényleges megoldások keresésére is, arról nem beszélve, hogy ezzel hatalmas versenyelőnyre tehetnek szert. A zöldek mintha országaik egyfajta ipartalanítására törekednének. Tudatosan. (A marxisták számára még az iparosítás szolgálta nagyvonalakban ugyanazokat a célokat.) A fejlesztési know-how és a megfelelő beruházások hiánya, miközben az átgondolatlan klíma-intézkedések a földi légkör állapotát gyakorlatilag alig befolyásolják, az emberiség megmentéséért ügyködő zöld államok perifériára szorulását okozhatják.

Német közgazdászok joggal érvelnek úgy, hogy nem attól fog az ökoszisztéma összeomlani,hogy Európa államai 10-15 évnyi haladékot adnak önmaguknak. Hogy valóban megteremthessék az átgondolt, s következésként hatékony intézkedések lehetőségfeltételeit. Az új ökoszocializmus, mely Kevin Kühnertnek, a fiatal szocialisták (a Jusok) vezetőjének megdöbbentő államosítási ötleit is elfogadhatóvá teszi, s a bevándorlók gáttalan befogadásával a német gazdaságot erején felül megterheli, végső fokon ugyanazt a célt szolgálja, mint a proletariátus hírhedt „önuralmának” intézményesítése: a hatalom megszerzését.

Félő, hogy a már megszerzett zöld hatalom valóban ugyanannyiba fog kerülni, mint az egykori vörös. A zöldek ugyanis alig kifogásolják a természetet sterilizáló agrárpolitikát, a halállomány létalapjainak vízierőművek általi felszámolását, az erdőirtásokat, a legális és illegális vadászatot, a biodiverzitás pusztulását, a szélerőművekokozta zavarokat, az emberi faj nyelvi-kulturális sokszínűségének eltökélt felszámolását. Ezekről alig esik szó, pedig meghatározó összetevői a pusztulásnak. Kevesen figyelnek föl rá, hogy a klímaválság és a környezeti válság nem ugyanaz a dolog. Ahogyan azt Jonathan Franzen, a jeles német származású amerikai regény és esszéíró megállapítja: közvetlen környezetünk állapotát befolyásolhatjuk, a klímát, melynek alakulását kozmikus és földi folyamatok egyarántalakítják, már jóval nehezebb. Hogy sikerülhessen, egész sor egyéb problémát is meg kellene oldanunk. Mindenekelőtt az Egyesült Nemzetek intézményrendszerének hatékonyabbá tételét, a szegény és a gazdag államok közti viszálykodások felszámolását, a széndioxidkibocsátás tényleges szerepének tárgyilagos tisztázását, a jövő nemzedékek iránti felelősség etikai kérdéseit. Ezek közül egy is elegendő lenne. Mindannyit – kölcsönhatásaikat is tekintetbe véve – aligha lehetünk képesek egyik-napról a másikra megoldani. De hát az emberiség évezredek óta megoldhatatlan problémákkal: háborúkkal, elnyomással, járványokkal, természeti csapásokkal kénytelen együttélni. A megoldhatatlan problémák, melyek legnyomasztóbbika a halál, az emberi állapot, aconditio humana „elidegeníthetetlen” összetevői.

A klimatikus- és környezeti válság aggasztóan leszűkítette az ember cselekvési lehetőségeit. Szkhülla és Kharübdisz közt kell átvergődnünk, hogy egy elviselhetőbb világig eljuthassunk. Óvnunk kell a környezetet, de nem szabad valamiféle klíma-hisztériába esnünk, hiszen azzal éppen a válságból való kilábalás gazdasági-társadalmi feltételeinek kialakítását tesszük kockára. A zöldek fantáziavilágában a „csodálatos, altruista tömegnek” fel kell lázadnia, s egyfajta zöld forradalomban kell magához ragadnia a minden problémát megoldani képes hatalmat. Egy, az érettségin alig túlvergődött svéd kislány, Greta Thunberg profetikus kinyilatkoztatásait követve…

Hogy mennyire átgondolt ez a koncepció, azt egyetlen példán is szemléltetni lehet. A német zöldek követelik a belföldi repülőjáratok felfüggesztését és a belföldi szállításnak a vasúti-, illetve az autóbusz forgalomba való átirányítását. Javaslatukat a Bundestag elé terjesztették. Az önmagát konzervatívnak aposztrofáló többség politikusai azzal reagáltak, hogy gyorsan kimutatták, a legtöbb belföldi repülőút éppen a zöld aktivistákhoz, illetve a rájuk szavazó állampolgárokhoz köthető. S valószínűleg a gépkocsihasználatban sem ők a legutolsók…

Az indulatok mérséklődését követően aztán a szakemberek a valóságos problémára is rávilágíthattak. A zöldek egyszerűen a valós helyzettel sincsenek tisztában. A német széndioxidkibocsátás 44 százalékáért ugyanis az áramszolgáltatás és a fűtés kárhoztatható, az áru- és személyszállítás 22, az ipar 13, a háztartások 12, a szolgáltatások 6 százalékkal növelik a légkör megterhelését. A légi szállítás ezen belül mindössze 0,3 százalékkal „járul hozzá” a válság elmélyítéséhez. Következésként a zöldek által követelt kerozin-adó, melynek el kellene riasztania az utasokat a légitársaságok szolgálatainak igénybevételétől, nem csupánlégitársaságokat juttatna csődbe, demegoldani gyakorlatilag semmit sem oldana meg. További problémákat azonban bizonyosan okozna. Mindenekelőtt megnövelné a vállalati alkalmazottak kiszállásainak időtartamát, az alkalmazottaknak ugyanis a munkaidő jelentős részét úton kellene tölteniük. Növelné a kiszállási költségeket. Szállodai ellátást tenne szükségessé. Rontaná a szóban forgó vállalatok globális versenyképességét…

Magyarán: a követelt intézkedéseknek – még ha a zöldek kétszínűségétől eltekintenénk – sem lennesemmi értelme, legfeljebb csak annyi, hogy a választókata kieszelőknek aklímacélok iránti rettenthetetlen elkötelezettségére figyelmeztesse. A jelek szerint átütő sikerrel.

Ez a siker azonban maga is részévé válhat az – ez idő szerint megoldhatatlannak tűnő – problémának.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Ludovic Orban: december 31-éig ...
Ma lép érvénybe az új vasúti menetrend
Mit mondott a román külügyminiszter az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ