Isonzó Expressz 2017: Kimentünk a doberdói harctérre…

BENKŐ LEVENTE, PAPP ANNAMÁRIA

Vértől piroslott egykor az olasz nyelven közismert Isonzó, szlovén nevén pedig Soča meseszép, egyedülálló smaragdzöld vize. A Júlia-Alpokból eredő, Olaszországon és Szlovénián keresztül haladó, majd az Adriai-tengerbe ömlő kristálytiszta folyó mentén ugyanis az első világháború idején véres harcot vívtak az Osztrák–Magyar Monarchia és az olasz hadsereg katonái. Ugyanilyen mély nyomot hagyott a kollektív emlékezetben, valósággal fogalommá vált Doberdó neve is, hiszen a Karszt-hegység nyugati részén található fennsík úgyszintén egyik fontos színtere volt az Isonzó menti csatáknak.

Az Isonzó Expressz 2017 elnevezésű különjárat mintegy ötszáz utasának – köztük az anyaország határain kívül élő magyaroknak is – idén júliusban lehetősége nyílt arra, hogy több napon keresztül járja be a Nagy Háború szóban forgó szlovéniai és olaszországi hadszíntereit. Az első világháború centenáriuma alkalmával először 2015-ben, majd 2016-ban, illetve 2017-ben útjára indított emlékvonat az Indóház Közlekedési Lap- és Könyvkiadó, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, a Honvédelmi Minisztérium, valamint a MÁV Nosztalgia Kft. közreműködésével valósulhatott meg.

Az életben és a halálban egyesültek. Osztrák–magyar katonai temető bejárata Foglianoban

Az út igazi történelmi időutazásnak bizonyult, ugyanis mindazok az események és történések, amelyeket eddig olvasmányainkban megismerhettünk az Isonzó menti harcokról, most mindez szinte a maga valóságában elevenedett meg előttünk. Hisz ott járhattunk, azon az egykori hadszíntéren, ahol száz évvel ezelőtt, 1915. június 23. és 1917. november 10. között tizenkét véres és kegyetlen csatát vívtak a szembenálló felek. Ezek közül kiemelkedik az idén századik évfordulójához érkezett, 1917. október 24-én megindított caporettói (tizenkettedik)  csata, amelyet az első világháború egyik legvéresebb, az Osztrák–Magyar Monarchia történetének pedig az egyik leggyőzedelmesebb csatájaként tartanak számon. A történtek előzménye, hogy az Antant biztatására, az Osztrák–Magyar Monarchia addigi szövetségese, Olaszország területszerzés reményében hadat üzent, és 1915. június 23-án megtámadta a monarchiát, s ezzel elkezdődött az isonzói csaták sorozata.

A katonai temető Foglianoban

Saját szemünkkel láthattuk és bejárhattuk az egykori lövészárkokat, az ütközetek tárgyi emlékeit gondosan őrző múzeumokban láthattuk, és kézzelfoghatóan megtapinthattuk magát a történelmet, nem utolsósorban pedig felkerestük az elesett ismert és ismeretlen katonák emlékét ápoló temetőket, sírköveket, kopjafákat, ezáltal leróva kegyeletünket a hősök előtt.

Megemlékezés a modrejcei temetőben

A Kelenföldi pályaudvarról­ az ­Isonzó Expresszt a vitéz Szur­may Sándor Budapest Hely­őrség Dandár Központi Zenekara alkalomhoz illő katonadalai indították útjára Ausztria, onnan pedig a célállomás: a nagyon hangulatos szlovéniai városka, Nova Gorica (a monarchia idején Görz, a háború után Olaszországhoz szakadt részen Goricia, a szlovéniai részen Nova Gorica) felé. Út közben egyetlen percig sem lehetett unatkozni, hiszen bármerre néztünk, bőven volt látnivaló: a szerelvény az 1990-ben UNESCO világörökségi listára felkerült Semmering-hágón „vágtatott” a világ első, 1854-ben átadott magashegyi vasútvonalán, alagutakon, viaduktokon és a szépséges alpesi vidéken keresztül.

Az olasz és a magyar hősök tiszteletére 1916-ban az olaszok által állított emlékmű a Monte San Michelen

Alig futott ki Kelenföldről a vonat, a mindvégig az utasok rendelkezésére álló hadtörténészek, a téma jeles szakértői (Bartók Béla, Pintér Tamás, Négyesi Lajos, Rózsafi János, Stencinger Norbert) azonnal „munkába” lendültek: a szerelvény egyik, külön e célra kialakított kocsijában szinte folyamatosan tartották az érdekfeszítő, a legújabb kutatásokra alapozott vetített képes ismeretterjesztő előadásokat az egykor történtekről. Egy másik kocsiban a Magyar Tartalékosok Szövetsége Hagyományőrző Tagozatának tagjai első világháborús egyenruhákat és felszereléseket mutatták be – mindezt a háborús helyszíneken még hitelesebben ismertették, de erről egy kicsit később –, beleértve a korabeli fegyverek, ágyúk működését, a különböző harcászati fogásokat. A szervezők egy korabeli fényképeket bemutató kiállítást is berendeztek a szerelvényen, Csík János, Kossuth-díjas zenész és barátai pedig mindehhez megfelelő zenei aláfestést biztosítottak, mindenekelőtt katonadalokat adva elő.

A legkisebbek helyeznek el emlékszalagot

Egy szó mint száz, a nagyon korai ébredés és a korai kelenföldi indulás dacára alig-alig bóbiskoltunk valamicskét, hiszen nemcsak a szerelvényen zajló bőséges műsor, illetve a kínálat, hanem a festői tájak pazar látványa is ébren tartott. Amerre csak jártunk – a csanálosi–vállaji határátkelőtől Budapestig tartó kocsiutat is beleszámítva –, le az Adriáig, mindenütt tiszta patakokat és tavakat, réteket és földeket, hegyeket és völgyeket, takaros helységeket és házakat láttunk, egyszóval látszott, hogy milyen ember a gazda. Július 16-án kora délután volt, amikor a völgyben megpillantottuk az Isonzó, vagyis ahogyan a szlovének nevezik: a Soča csillogó, kristálytiszta vizét, aminek a színe fokozatosan váltott csodálatos smaragdzöldre.

Szerelvényünk végül befutott a szlovéniai végállomására, Most Na Soči-ba, régi olasz nevén Santa Luciába. A Nagy Háború idején itt volt, a tolmeini (olaszul: Tolmein, szlovénül: Tolmin) osztrák–magyar hídfő egyik legfontosabb utánpótlási vasútállomása. A régi állomásépülettől nem messze az Isonzó partján fekvő parányi, 120 lelket sem számláló kis faluban, Modrejcében található az a katonai temető, amelynek sírkertjében közel ezerhatszáz osztrák–magyar katona nyugszik. Már a temetőkapu felirata jelzi, hogy a kegyelet minden nemzet hőseinek kijár: „A Santa Lucia-i hősök nyugvóhelye”.

Lövészárok a doberdói fennsíkon

A minden hősnek kijáró tisztelet szellemében zajlott az a rövid megemlékezés, amelyen a szlovén országgyűlés elnöke, Milan Brglez azt hangsúlyozta: az Osztrák−Magyar Monarchiát elsősorban magyar katonák védték, akik számos szlovén és más nemzet katonáival együtt éppen ezeken a csatatereken vesztették életüket, maguk mögött pedig ürességet és szomorúságot hagytak. Magyar kollégája, Kövér László arról beszélt, hogy „a megemlékezésnek milliónyi oka és egy közös célja van, éspedig megemlékezni az első világháborúban meghalt 37 millió emberről, köztük több mint hatszázezer magyar katonáról, akik közül negyvenezren a mai Szlovénia területén estek el, és akik közül több mint kétszázan a modrejcei temetőben leltek végső nyugalomra.”

A szlovén és magyar katonai tiszteletadással lezajlott koszorúzást követően Kövér László és Milan Brglez együtt keresték fel a temető északnyugati sarkában található, névvel ellátott egyedüli magyar sírkövet is, amely Hollósi Károly hadnagynak, a császári és királyi 86. szabadkai gyalogezred tisztjének állít emléket. A hősök emlékművét pillanatok alatt ellepték a zarándokok virágai, az erdélyiek nevében pedig mi is elhelyeztünk egy kis koszorút.

A Béke ösvényén

A Nagy Háború déli hadszínterével az igazi találkozás másnap következett. A térség egykori hadműveleti területét magába foglaló, nemzetközi összefogással létrejött Béke ösvénye lövészárkokat, erődöket, múzeumokat, csontkamrákat, katonai temetőket foglal magába, és lényege, hogy emlékeztessen, s egyben arra figyelmeztessen: soha többé ne legyen háború! A tanulságos kezdeményezés minden állomását nem lehet bejárni pár nap alatt, nekünk ebből csak tizenvalahányat sikerült meglátogatni.

Szlovén–magyar megemlékezés a modrejcei temetőben

A modrejcei főhajtáshoz hasonlóan mély nyomot hagyott bennünk az olasz frontszakaszhoz kapcsolódó barátságos hegyvidéki városka is, Kobarid vagy olaszul Caporetto. A ma valamivel több, mint négyezer lakosú városka térségében zajlott 1917 októberében–novemberében a tizenkettedik isonzói csata, közismertebb nevén a caporettói áttörés, amelynek során az osztrák–magyar és a szövetséges német csapatoknak tizenegy védekező összecsapás után végre sikerült áttörniük az olasz harcvonalat, és óriási győzelmet arattak az olasz csapatok fölött.  Az isonzói csatákban Olaszország 981 ezer, az Osztrák–Magyar Monarchia 441 ezer katonát veszített.  Hála Istennek, a környéken ma már csend és béke honol, és csupán a látványos Kobaridi Múzeum idézi fel az isonzói csaták itt lezajlott legvéresebbjét. Különösen érdekes és hasznos a múzeumban elhelyezett Isonzó-frontot felidéző terep makettje, de a kiállított gazdag képi és tárgyi anyag, a rekonstruált kaverna ugyanolyan fontos és értékes adatokat szolgáltat az érdeklődőknek, akárcsak az emberiség történetének egyik legnagyobb hegyi csatájáról itt megtekinthető magyar nyelvű dokumentumfilm is.