Amikor az orosz vezetés – látva, hogy Ukrajna ügyében a nemzetközi biztonság garantálásával kapcsolatban kifejezett igényei a Nyugat politikusainál süket fülekre találnak – ez év februárjában megindította ukrajnai „különleges hadműveleteit”, ezt jegyeztem le: „A jelenlegi orosz– ukrán háború megítélése nézőpont kérdése. Nem hiszem, hogy a résztvevők, illetve az érdekelt felek közül valaki pozitív szerepet játszik. Felelőtlenség minden oldalon, ártatlan áldozatokkal.” Nos, az azóta történtek felfedték előttem, hogy ebben a háborúban a mindkét részen elkerülhetetlen emberáldozatokon túl mégiscsak van pozitívnak és felelősnek tekinthető szereplő: az, aki létében fenyegetett lévén a saját biztonságáért cselekszik. Ukrajnáról ez nem mondható, hiszen önként mondott le függetlenségéről és vált a Nyugat befolyási övezetévé, az Oroszországot fenyegető, kelet felé való katonai terjeszkedés eszközévé. Mindebben a legszörnyűbb, hogy az értelmi-erkölcsi hanyatlás aggasztó tüneteit mutató nyugati „vezérkar” (annak ellenére, hogy az orosz fél többször is kinyilvánította tárgyalókészségét) hallani sem akar a békéről, még az atomháborútól sem riad vissza, sőt kihívóan készülődik rá, válaszul az orosz vezetés által a pszichológiai hadviselés részeként hangoztatott mindenre elszántságra.
Eközben a hivatalos román háborús propaganda is szedi áldozatait. Lásd az ukrajnai háború vonatkozásában másképpen vélekedő Andrei Marga (volt tanügyminiszter) és Vasile Dîncu (lemondott védelmi miniszter) esetét. Bűnük csak annyi, hogy a béke elérésére tettek javaslatot, vázoltak fel megoldásokat, és utaltak arra, hogy az ukrajnai háború tulajdonképpeni főszereplői az érdekelt nagyhatalmak, tehát nekik kellene asztalhoz ülni a béke érdekében. Akkor most Európa felelőseinek és óceánon túli „Nagy Vezérének” mi a fontosabb: a háború vagy a béke? Legyen ez retorikai kérdés. A válasz, gondolom, a fentiekből kiderül.
