Vecsei H. Miklós: „Csordultig telt szívvel állok minden este a színpadra”
Interjú Vecsei H. Miklós színművésszel
Interjú Vecsei H. Miklós színművésszel
Vissza

Vecsei H. Miklós: „Csordultig telt szívvel állok minden este a színpadra”

Régi adósságot törlesztünk színházkedvelő olvasóink felé Vecsei H. Miklóssal készült interjúnkkal. A fiatal budapesti színészt Kolozsváron 2018-ban a Vígszínház musicaljében, A Pál utcai fiúk Nemecsekjeként láthattuk, majd József Attila-estjével érkezett városunkba, a Mondjad, Atikám! című előadás a költő halálának 80. évfordulója alkalmából készült. 2021-ben Tompa Gábor rendező őt kérte fel a Hamlet címszerepére, a bemutató tavaly decemberben volt. Másik Kolozsváron játszott előadás is kötődik nevéhez: az Ifjú barbárok Bartók és Kodály életéből ihletődve született Vecsei H. Miklós szövege és az alkotócsapat improvizációja alapján, a rendező ifj. Vidnyánszky Attila. Az erdélyi rajongók is kíváncsian várják a színész bemutatkozását Semmelweis Ignác szerepében, Koltai Lajos filmjének premierjét jövőre ígérik.

Vecsei H. Miklóst az Interferenciák fesztivál nyitóelőadása, a Hamlet előtt kaptuk mikrofonvégre. A szó szoros értelmében, hiszen alig egyetlen óra volt a kezdésig, tán még annyi sem. Udvariasan vállalta a beszélgetést, bár diszkréten jelezte, egy kicsit beteg. (Hogy mennyire, az csak a másnapi szakmai beszélgetésen derült ki, amelyen „igazolt hiányzóként” már nem tudott részt venni.) Kérdések hosszú listájával érkeztem az interjúra, de felmértem, hogy az idő rövidsége miatt nem lesz alkalom mindenre kitérni. Önkéntelenül fakadt ki belőlem: hat óra elmúlt, valószínűleg már rég a sminkasztalnál kellene ülnie és ráhangolódni a világ leghíresebb szerepére, ehelyett ő kedvesen mosolyogva még Poket-könyveket is dedikált kérésemre… hogy lesz ebből előadás? Nevetett, majd türelmesen válaszolt mindenre. Abban a reményben, hogy időben kapcsoltam ki a magnót, megköszöntem az interjút, majd hosszan néztem utána, amint a folyosó végére ér, a kulisszák felé véve az irányt. Jól láttam, nem egy késésben levő színész, hanem Hamlet ment ott. Hamlet, József Attila, Bartók…. Ha valakinek lélekben rá kellett aznap este hangolódni az előadásra, a shakespeare-i gondolatvilágra, azok mi voltunk. Mi valamennyien a színpad innenső, sötétebb oldalán – gondoltam magamban.

– Második évadához érkezett a Hamlet a kolozsvári magyar színházban, tavasszal Budapesten, novemberben pedig Bukarestben is bemutatták a darabot. Hogyan érzi magát a dán királyfi szerepében? Mennyire „testhezálló” ez a szerep?

– Mivel minden szerepet csak magunkból tudunk felépíteni, ezért azt válaszolnám, hogy alapvetően minden szerep „testhezálló” és nem is lehet más, az persze más kérdés, hogy kinek milyen mélyre kell nyúlnia a lelkében, hogy pontos helyeken találkozzon a karakterével. Hamlet a színháztörténet leghíresebb szerepe, és emiatt nagy kíváncsisággal érkeztem Kolozsvárra, amellett, hogy természetesen mindig megtisztelő Tompa Gáborral és Visky Andrással együtt dolgozni. Az érdekelt elsősorban, hogy valójában miben is áll ennek a szerepnek a nagyszerűsége. A két hónap próbafolyamat alatt arra a felismerésre jutottam: valószínűleg az a titka, hogy a Hamlet valójában nem egy szerep. Benne van a teljes ember a maga komplexitásában. Ilyenformán mindenkinek „testhezálló”, hiszen valójában mindenki Hamlet. Ahogy minden fiatal a szerelmes Rómeó vagy Júlia…

A Hamlet kapcsán hosszan lehetne beszélni Shakespeare zsenialitásáról. A színész még így 600 év távlatából is fel-felsikolt próbafolyamat közben, amikor rájön, hogy egy-egy mondat mögött micsoda dimenziók rejlenek. Az ember nagyképűen azt hinné, hogy első vagy második olvasatra át lehet siklani ezeken a sorokon, de nem. Valószínűleg még évszáza­dokkal később is találnak majd olyan dimenziókat Shakespeare anyagaiban, amiket mi ma még nem is sejtünk.

Szerintem a színész csak abból tud dolgozni, ami ő maga. Ami megtörtént vele eddig az életében. A saját történeteiből, vágyaiból, bűneiből. Minél több apró szeletre kell felbontani a darabot és ezeket megfeleltetni a saját életének. Van egy fogalom, az érzelmi emlékezet – nem konkrét történeteket hívunk elő a lelkünkben, hanem a történetekhez kapcsolódó érzelmeket. És ezeket az érzelmeket próbáljuk meg újra meg újra végigélni a színpadon.

– Hogyan készül fel egy szerepre?

– Van úgy, hogy bemegyek a színházba három-négy órával az előadás előtt, és megbeszélem magammal, hogy az illető szerepnek a stációi az életem melyik részének felelnek meg. De van olyan módszerem is, hogy ezeket az érzelmi emlékeket zenékhez kapcsolom. Rendszerint olyan zenékhez, amelyeket akkor hallgattam, amikor ezeket az érzelmeket megéltem. Ilyenkor bedugom a fülhallgatót, és hagyom, hogy a szívem csordultig teljen. Ilyen „csordultig telt szívvel” próbálok minden alkalommal felmenni a színpadra. De hogy ott mi történik, azt már nem én döntöm el, arra úgymond nem tudok felkészülni. Ha a Jóisten úgy akarja, akkor megtörténik velem az este, ha nem, akkor nem. Van egy határ, aminél nem lehet továbbjutni. A kollégák figyelme és az én figyelmem feléjük persze döntő. Hiszen két ember között könnyebben születik meg ez a bizonyos szabálytalan dimenzió, amiről beszélni próbálok. Pont ettől is annyira izgalmas, szép a színészet.

– Milyen volt az előadás visszhangja? Egyáltalán hogyan viseli a kritikát?

– Amiből tudok tanulni, annak örülök. Ami figyelmeztet, helyre tesz dolgokat. Építő jellegű. Hogy jó vagy rossz a kritika, az engem hidegen hagy, hiszen a kritikus vélhetően egyetlen esti előadást látott, arról fogalmazott véleményt – és én minden este más vagyok. Múlt héten Bukarestben voltam valamilyen, ma este az Interferencián egészen más leszek, mert más dolgok vannak a lelkemben. Ha a kritikus azt írja, jó vagy rossz, pontosan tudom, melyik előadást láthatta. Különben mindeddig kevésszer kaptam építő jellegű kritikát. Volt viszont egy kritikus, aki szóvá tette például, hogy a József Attila-estemen rosszul mondtam egy verssort. Azóta ahányszor ahhoz a sorhoz érek, mindig hálával gondolok a szerzőre, hogy erre figyelmeztetett.

– Nem gondolja, hogy túl korán jött Hamlet szerepe?

– Harmincéves vagyok. Shakespeare Hamletje valószínűleg fiatalabb volt nálam a történet idején. De nem is hiszem, hogy van olyasmi, hogy „fiatalon vagy idősen” kap meg egy színész egy szerepet. Sokkal inkább arról van szó, hogy birtokában vagyunk-e már annak az életanyagnak, azoknak az élettapasztalatoknak, amit a szerep feltételez, Szerintem az én esetemben igen, megtörténtek. Ezért nem gondolom, hogy túl korai ez a szerep. Hogy technikailag, színészileg hogyan állok, azt nem tudom eldönteni. Amit tudok, hogy egyetlen estét sem „úszok meg”. Mindenemet odaadom a szerepnek, és rajongok a kolozsvári kollégákért. Remélem, hogy a közönség ezt érzi és hozzáadunk valamit az életükhöz.

– „Nagyon belemásztam a filmszerepbe, és ahhoz, hogy kijöjjek belőle, önmagam építésére, tisztítására és csendre van szükség” – írta nemrég. Ezt persze mi, a sajtó, nem igazán tartjuk tiszteletben… Feltételezem, a Semmelweis-filmről van szó. Mennyire sikerült azonosulnia ezzel a szereppel?

Semmelweis Ignác szerepében – a film bemutatója jövőre várható   (Fotó: Szvacsek Attila/Szupermodern Filmstúdió)

– Öt-hat éve nem járok filmes castingokra, mert az, amit az én arcom üzen a filmrendezőnek, vagyis a kameráknak, egészen más, mint amit én a lelkemből játszani tudok. Másmilyen vagyok, mint amit a kamera sugall, és ez sok félreértésre adott okot filmes pályafutásom során. Sok, általam nem komfortosan eljátszott szerepet. A színházban ez nincs, ott a rendezők tudják, milyen a színésznek a lelke, milyen életanyagból dolgozik, és ennek megfelelően kérik fel egy-egy szerepre. Most kaptam először úgy filmszerepet, mintha színházi szerep lett volna. Koltai Lajos megkeresett, mert azt gondolta, hogy bennem megvan mindaz, amit ő a főszereplőről elképzel. És ha alkatra nincs is nagy hasonlóság köztem és Semmelweis doktor között, ő azért mégis megpróbálná – mondta. Nagyon nagy megtiszteltetés volt ez a bizalom, ez a szerep, amely végül iszonyatosan tragikusnak bizonyult. Három hónapig abban a „tudatban” élni, hogy napi szinten „vesztek el” anyákat, csecsemőket… mindezt átélve nagyon megrázkódtató volt. Két-három órákat aludtam napokig, a végére már teljesen magamon kívül voltam. Nagyon megérintett.

Örültem a szerepnek, megvolt hozzá az élettapasztalatom, mégpedig egészen friss. Pont a forgatás környékén magam is átéltem, milyen valakit váratlanul elveszteni… Érdekes színészi helyzet. A színésszel történik valami tragikus dolog, egy életet meghatározó fájdalom és közben az agyában van valahol egy pont, ahol tudatosul, hogy ez a hivatásom, és ezáltal lehetőség adódik, hogy ezt az érzést majd „kijátsszam” magamból…

Borítókép: Tompa Réka fotója


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Betétdíjas rendszerrel a ...
Könnyített eljárással igényelhető az ...
Béremelést követelnek a tanügyben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ