Egy transatlanti repülőút eléggé stresszes és összetett folyamat, ami ezer ponton siklódhat félre. Időben kell becsekkolni, a csomagok mérete és súlya megfelelő kell hogy legyen, nem szabad lekésni az összeköttetéseknél a következő járatot, és persze el kell igazodni az óriási reptereken (a dallasi reptéren például külön vonattal lehet a terminálok közt haladni). Ha ehhez az önmagában is bonyolult művelethez még hozzáadunk egy világjárványt is, elég nehéz vállalkozás „egy darabban” hazaérni, vagyis csomagokkal együtt. Nekem sem sikerült, a csomagjaim még mindig a párizsi reptéren kuksolnak.

Bár a jelenlegi amerikai elnök Mexikóval kapcsolatos elképzelései meglehetősen ellenségesek, érdekes látni, hogy a határszigorítás ellenére a közösség továbbra is igyekszik a mexikói hagyományokat, kultúrát megőrizni. A február végi Charro days (Charro Napok) ilyen alkalom, amikor a határ két oldala összeruccan egy közös ünneplésre. Minden sombreróval és cowboy kalappal le a két náció barátsága előtt!

Az amerikai-mexikói határ, amelynek közelében immár hatodik hónapja élek, az elmúlt évek talán legvitatottabb, legtöbb botránynak és hangzatos kijelentésnek témát adó területe. Sokunknak vannak feltételezései, véleménye az itteni bevándorlásról, ezeket azonban többnyire a hozzánk eljutó Narco-telenovellák és különböző politikai nyilatkozatok formálják.

Amikor az amerikai életstílusra gondol az ember, elsősorban rengeteg, filmekből és médiából átszivárgott közhely jut eszünkbe. Például az, hogy mindenki ijesztően túlsúlyos, hatalmas autókat vezet és kizárólag gyorséttermekben eszik. A valóság viszont jóval összetettebb és árnyaltabb. Ami azonban biztos: Amerikában egy dolog beszél, mondjam, inkább üvölt, és az a pénz!

Valljuk be őszintén, mindegyikünket elvarázsolt az amerikai karácsony, legalábbis az a változata, amit a filmekben mutatnak. A plafonig érő karácsonyfa, a kicicomázott kert, a ház előtt felállított mű hóember és természetesen Santa Claus, akit magyarra Télapónak fordítanék (Semmikép sem Mikulásnak). De karácsony előtt van még egy nagy ünnepe a késő-őszi/téli szezonnak, az a Thanksgiving, más néven hálaadás.

Bizonyára minden fiatalban legalább egyszer felmerül: „Milyen lenne Amerikában iskolába járni? Kiválasztani a tantárgyakat, iskolabuszon ülni, egyórás ebédszünetben hamburgert majszolni és minden órán más osztálytársakkal tanulni?” A sors úgy hozta, hogy én ezt a teljesen más tanügyi rendszert, minden pozitívumával és negatívumával együtt ténylegesen is megtapasztalhatom. (Kolozsváron elsős korom óta a Báthory István Elméleti Líceumba jártam és nyugodt szívvel állíthatom, hogy kiváló oktatásban részesültem. Ebben a cikkben viszonyítási alapom általában a román tanügyi rendszer.)

Mit szólnának, ha azt mondom, ezt a cikket akkor írtam, miközben egész Kolozsvár aludt. Hogyan lehetséges ez? Be kell vallanom, hogy a közém és szeretett szülővárosom közé szoruló nyolc órás időeltolódás a segítségemre volt. Jelenleg Brownsville-ben (Texas, Amerikai Egyesült Államok) tartózkodom és egy évig itt is fogok maradni. A Báthory líceum tizenegyedikes tanulója vagyok, tavaly cserediákprogramra jelentkeztem és ennek segítségével idén kijutottam az Egyesült Államokba. Mégpedig egészen le a mexikói határhoz, egy körülbelül Nagyvárad nagyságú városba, Brownsville-be. Egy amerikai családnál lakom, amerikai iskolába járok és reggeltől estig angolul kell kommunikálnom, mindezt egy egész tanéven keresztül.