Egyszer arról is kellene írni, hogy mi lesz a világ olvadó jégtakarója alatti sárból előkerülő szavak sorsa. Mert a jó állapotban megmaradt csontok és bőrpapucsok a múzeumokba kerülnek, közszemlére. De mi lesz a megfagyott, majd kiengedett szavakkal – hogyan találnak majd egymásra, milyenfajta táncba kezdenek majd kromoszómamódra a kandikáló szavak? Milyen párosokba skatulyázza majd be a posztmodern világ; mit ad majd a szájukba, milyen szöveget és jelentéseket?

A húszas és harmincas szám amolyan mitikus golyókkal felszerelt abakusz rezultumaként értelmezhető a huszárok aranyosszéki életét legendásító történetekben. Ha türelmesen görgetjük ugyanis erre-arra a történelem kicsiny rúdján a szavak korongjait, már maga a huszár szó „húszassága” sem áll meg biztosan a magyarul számvetőnek nevezett abakusz eredménysarkában.

Ha most megkérdezne valaki itt, Torda főterén, hogy ugyanbiza mit művelek négykézláb, krémszínű nadrágban a nemrégiben még Tordai Törvényszéknek nevezett, lelakott épületroncs egyik rozsdás redőnye tövében, egy jó nagy lakatot bizgerálva, akkor bizony zavarba hoznának. Mert azt nem mondhatom, ugye, hogy azért mászok itt, mert fáj a szívem, amikor látom a Kövecsi János által épített városháza, az ikonikus tordai műemléképület betört ablakait, szétvert ajtókereteit és a bent settenkedő patkányok által uralt, szebb napokat is megért szobákat – mert senki nem fogja tudni, ki is az a Kövecsi János.

Ilyen idő tájt, télvégen szórta meg 1882-ben az ég fekete kövekkel ezt a völgyet, itt, Mócs és Mezőkeszü között – és odébb, egészen Magyarpalatkáig –, keltve riadalommal vegyes izgalmat, hiszen az égből pottyanó fekete meteoritkavicsok úgy fedték be foltokban a Mezőségnek ezt a részét, mint ahogyan a világvége-fonóból kiszaladt, megcsalt kislányok tennék, amikor rádöbbennek arra, hogy bizony kővel és bőven kell visszadobni azt, aki nem kenyérrel közeledik az úton – a szívek vagy távoli, sáros tanyák felé.

Az, hogy egy tájzúg posztmodern benyomást kelt-e vagy sem, nem föltétlenül vizuális élmények függvénye. Lehet apró odva egy-egy vizuális térbe szorított tájdarabkának – lehet egy csontjáról lerágott épület kapuja vagy… egy fönséges folyónász-fotó.

– Nincs kire hagyjam a könyveket, bár a szívem szakad meg – mondja Gothard Annamária, aki az erdélyi magyar közélet minden hírét a Szabadságból illetve a Kolozsvári Rádióból tudja meg. Régen sokat olvasott, de most már csak a Szabadság maradt...

Szőcs Gézára emlékeztek a hétvégén a Fehér Holló Médiaklub Román–Magyar küldőkönyvtárának román, magyar és orosz (nyelvű) olvasói.

A magyar irodalmat román nyelvű fordítások által népszerűsítő Fehér Holló Médiaklub Egyesület (Corbii Albi) ún. interliterális párbaj-konferenciára hívta meg azokat, akik Bajor Andort, Karinthy Frigyest, Molnár Ferencet és Gárdonyi Gézát románul olvassák.

Egy olyan tömbházlakásban, amelynek ablakai az egykori Palocsay-kertre nyílnak, egyértelműnek tűnt, hogy a kertről, a dombról, az úgynevezett 4. mikrorajon születéséről fogunk beszélni, már csak azért is, mert az egykori fekete, piros (és ún. állomási), 7-es számot viselő autóbuszhármashoz kötődő világról keveset beszélnek manapság.

A Kétvízköz Mărășești utcáját ma már senki nem emlegeti Krizbai utcaként. Hóstáti házak sorakoztak itt egykoron, az itteni legények híresek voltak erejükről; a káposzta „dobálása” vidám veszélybe sodorta minden ősszel a kétvízközi vidám kalákás fiatalokat.

A Beregszászi 7-es Számú Magyar (Cigány) Iskola egyik pedagógusának sajátos módon sikerült megismertetnie a Kárpát-medence magyarságával a kis tanintézmény sajátos világát, többnyelvűségét és a magyar kultúrához való ragaszkodását. Shrek Tímea beregszászi tanárnő ugyanis egyszerűen megírta – kiírta magából – kisdiákjai apró történeteit, vallomásait, beilleszkedési gondjait, így nemcsak karcolat- illetve novellahősökké avatta a kis cigányosztály diákjait, de az irodalomba is belopva őket a Halott föld ez című elbeszéléskötete által, halhatatlanná is tette őket.

Amikor Pozsonyi Márta, a tordai Slow Food Egyesület elnöke - karöltve a kolozsvári Studcooppal - elhatározta, hogy keresztes hadjáratot indít a gyorsétkezési szokások visszaszorítása érdekében, szélesen megmosolyogták, a női gasztro-Don Quijote szerepét osztva ki rá.