Keszüi Szimona – még a tehenek is érzékenyek az égi változásra

Keszüi Szimona – még a tehenek is érzékenyek az égi változásra
Ilyen idő tájt, télvégen szórta meg 1882-ben az ég fekete kövekkel ezt a völgyet, itt, Mócs és Mezőkeszü között – és odébb, egészen Magyarpalatkáig –, keltve riadalommal vegyes izgalmat, hiszen az égből pottyanó fekete meteoritkavicsok úgy fedték be foltokban a Mezőségnek ezt a részét, mint ahogyan a világvége-fonóból kiszaladt, megcsalt kislányok tennék, amikor rádöbbennek arra, hogy bizony kővel és bőven kell visszadobni azt, aki nem kenyérrel közeledik az úton – a szívek vagy távoli, sáros tanyák felé.

Fények játéka volt ez a javából, félbeszakított orgona-fesztivál, hiszen a mesés hullócsillag szomorú pusztulása emberi léptéket nyert, amint gyászos pokróccal fedi be ritkás lendülettel Erdély ezen parányi szegletét.

A lovakat ijesztette talán meg legjobban a kavicshullás – végigügették a kőeső-vert nyolc település határát. Egykoron meséltek is erről az unokáknak: „annyit ügettek, mint a csillaghulláskor, a Mezőségen”.

Megszórni egy tájzugot képpel, emlékkel – ez is férfimunka itt, a Mezőségen, ahol kétféle követ pattint örökösen a szegényes világ: feketére sült égi tüzeset, illetve porladó, olvadó és sárba fordulót.

                                                                      *

Harmadik télvégen történik immár meg velem, hogy itt, Mócs környékén – a hullócsillag-szórt, erdőtlen dombok között csavarogva – bosszúsan kell megállapítanom: hiába a koradélutáni megközelítés, négy és öt óra között a Nap eltűnik hirtelen, és a fénye – mint a felvert vad, mi tudja, hogy az ember tud újratölteni – úgy bújik undorítóan szín- és jellegtelen felhőcafatok mögé, hogy az embernek szinte kedve lenne odacsapni a fényképezőgépet, perelni az éggel, hogy miért pont most kellett az anyánk tavaszi kabátjára emlékeztető lágy fényeket elvenni, kioltani?

Csak egy-két percre bukkanna ki, csak egy két percre adna fényt, hogy ezt a riportot képekkel tudjam illusztrálni! Mert egy-két perc alatt születnek a hosszú riportok. A lágy fények öt óra után zárórát hirdetnek. Mert ugye, azért ők is emberek, ügetnek, ők is fények. Kis falvakban menedéket kérnek.

Igen! El van rejtve az útszél margóján túlra: „Mező-Keszű”, és „Isten hozta kis falunkba”

                                                                      *

– Csaba, ne haragudj, most válogattuk a vetőmagot, megyünk ki a mezőre... Ne haragudj, nagyon sok a dolgunk, csinálj pár fotót és majd gyere vissza jövő héten. Nem haragszol, ugye? A kedvedért ugortunk még le ide az istállóhoz, hogy lássad, nem arról van szó, hogy nem fogadunk...

–  Jaj, dehogy haragszom. Nincs harag. Én is sietek – hazudok. – De az a baj, hogy a fények megint magamra hagynak... Illetve, hát látjátok, hogy a gyenge télvégi nap éppen most bújik meg. Nem beszélve arról, hogy a felhőfolt széle olyan, mint a koszos kötöző géz. Így nem lehet fotózni...

–  Ne keseregj, majd előbújik – mondja Szimona, akit a mócsi tejesüzletben Keszüi Szimonának hívnak és sajtjai hírét messze viszik. – De hát te már jártál itt, tudod a történetünket. Miért tartod fontosnak azt, hogy írjál rólunk?

–  Igen, de elfelejtettem megkérdezni a múltkor valami fontosat – mondom titokzatosan, húzva az időt, hátha előbújik a Nap néhány másodpercre. – Azt akartam megkérdezni, hogy... miképpen reagálnak a tehenek az időváltozásra. Azaz: „Keszüi Szimona” 40 tehene meteoszenzitív-e...

Szimona kikerekedett szemekkel néz rám, majd megsimogatja Csinost.

–  Tudod Csaba, hogy mind a 40 tehenünknek van neve? Bizony! Én csak néhánynak tudom a nevét, de a fiam  mindegyikét, még a bocikét is. És hát tudd meg, bármennyire is furcsa, de még a tehenek is bizony érzékenyek az égi változásra! Nyugtalanok, még verekednek is, ha változik az idő. Olyanok, mint az emberek: szeretik a biztonságot. A változásokat mindenki megsínyli a maga módján...

                                                                 *

Szimonáék egy-két tehénkével kezdték, tejből próbáltak megélni. Befektettek: újabb teheneket vettek. Három ide, három a rokonokhoz, három amoda... Kellett aztán egy istálló, a falu határában, hogy a tehenek együtt legyenek. Hogy végre arcot kapjon a farm... És akkor jött a sikeres pályázat, a munkagép... A trágyakihúzó... A tehenek megszokták, hogy egyszer csak beindul a „rakléta” a lábuk alatt: ügyesen átlépik...

–  Tejből akartatok megélni? Manapság?

–  Igen, tévedés volt a tejes jövő… Illetve nem volt tévedés, csak előkészítése annak, ami most már pontot tett a vállalkozásunkra, mármint abból a szempontból, hogy most már... nem panaszkodunk, amikor kérdezik „na szegény fejetek, hogy megy a dolog?” Boltot nyitottunk Mócson... Odaszoktak az emberek... És lassan én lettem „Keszüi Szimona” azaz „Simona din Chesău”. És hát... bizony büszkék vagyunk a tejtermékeinkre.

Nézzük a teheneket. Mintha egyszerre hajolnának le mind a negyvenen. Ropog lágyan a széna – meleg fényben a kedves tehénszemek.

–  Mióta nem voltak kinn a mezőn? – kérdem, miközben remegve figyelem az istálló kapuját: mintha hálóingét keresné a fény, s még egyszer felgyújtja az éjjeliszekrényen a kisvillanyt. És igen, odakinn fénybe borul pontosan az az ablak a mocskos géz-felhőn, ahonnan közénk zuhanhat annyi fény, amennyi három-négy kattintásra elég.

Még a tehenek is megmerevednek egy pillanatra, amikor meglátják a nap utolsó felvonását: egy kis visszaverődés, ügető fények a cafatok között, aztán függöny. De vastaps helyett a trágyakihúzó fémlemezének ütemes karcolását halljuk... A „rakléta”.

– Fussunk ki a traktor elé, csináljunk egy képet, amíg lehet! – mászok át ügyetlenül a jászolkerítésen. – Ügessünk, mint a mesében...

– Fussunk! – veszi a lapot Szimona. – Na, kijött vajon? Vagy futás közben kaptál le...

                                                                *

Sötétedik, mire kijutunk az országútra és betájoljuk magunkat. A bonchidai betérőnél előrebukik a fejem, és a Solaris-on járok, lelkiismeret-furdalásaimat kútból húzott vízzel hűtik fiatal menyecskék: Magyarszovát, Tolvajkötke...  

– Csabaaa... Ébredj... Bonchida... Azt mondtad erre jöjjünk haza. Valójában mit akarsz itt Bonchidán?

Hunyorgok egy darabig, majd kiadom az utasítást barátomnak, aki sohasem haragszik meg rám: „Hajts, fusson a hintó”!

És amíg fut a hátsókerék-meghajtású velünk,  Koch Antal tanár úrra gondolok, aki az 1882. évi meteorhullás másnapján kirohant diákjaival üstökös-darabokat gyűjteni, hiszen a környék már úgy szedegette-gyűjtögette a fekete záporköveket, mint a gombát. „Nekem már van, neked nincs? Én már vittem az udvarházba, te vittél a tiszteletesnek? A kereskedőnek eladtam kettőt már! Nálatok mekkorák vannak? Képzeld el, nálunk éppen a falu közepén hullott egy asszony lába elé… Ami nálunk esett le, az nyolc kiló volt, a megtalálója fejszével verte szét apróbb morzsalékokra…”

Jutott belőle minden nevesebb udvarházba: „Mike Lajos zsoboki ref. lelkész birtokában 2 drb, összesen 13 000 g… Gr. Bethlennénél Vajda-Kamaráson 3 drb, összesen 1500 g… A Keszünél talált példány 4600 gr. súllyal a British Múzeum tulajdona. Nagyjában koczkás alakkal bír, egy meglehetős sima alap- és 5 egyenetlen oldal- és tetőlappal.”2

Szegény Koch tanár úr a tudományos világ számára oly nagy kincset érő meteoritdaraboknak csak az elenyésző hányadát tudta begyűjteni… Sokan megsajnálták”, és felajánlották neki az általuk már beszerzett” égi csodát.

A legkellemesebb meglepetés itt, Bonchidán érte a tanár urat, hiszen Báró Bánffy Ádám 10 darab mócsi meteoritdarabot” adott át Koch tanár úr által az Erdélyi Múzeumnak – az üstökösdarabkák összesen fél kilót (!) nyomtak...

                                                              *

A lágy fények könnyen váltanak ritmust – így ügetünk együtt a sötétben,   mindenki szeme láttára, boldogan, égből hulló éjszakapelyhek leple alatt.

1 Dr.Koch Antal geológus; 1872 és 1895 között volt a kolozsvári tudomományegyetem ásványtani és földtani tanszékének  vezetője.

2 Pótjelentés a folyó év febr. 3-ki mócsi meteorkő-hullásról; Dr.Koch Antal egyet. Tanártól; ORVOS-TERMÉSZETTUDOMÁNYI ÉRTESÍTŐ, 1882.