A Covid-19 történetéhez hozzátartozik az a júliusi nap is, amikor a Facebookot elborították a dühös anyukák posztjai, akik cseppet sem akarnak megbarátkozni az online oktatás gondolatával. Kár, hogy a vírusnak nem szóltak erről, így a barom nem tudja, hogy szeptember közepéig sürgősen el kell tűnnie a penészbe, mert az anyukáknak dolgozni kell, a gyerekek zombik lesznek, ha nincs iskola, a minisztérium meg... ááá, a minisztérium monnyon le úgy ahogy van, mert még egy normális járványt se tud levezényelni, hogy az ember rendesen nyaralni tudjon, aztán rendesen visszamehessen dolgozni, gyerekét meg végre elküldhesse az iskolába, hogy ne az ő idegeit rágja.

A nagymenő szállodája a szomszédban elkészült a karantén alatt. Bár fene se érti, minek kell köré kerítés, de megjött az új kerítés-kivitelező. Eddig még nem látta a „sántieren”. Csak szólni akart neki, ne bántsák a régi tégláit, még szüksége van rá. A kivitelező széles vigyorral azonnal lepacsizott volna, de ő tudta, megbeszélte a feleségével, hogy vigyáznia kell magára, azért is, hogy ne vigye haza a fertőzést.

Előbb utóbb mindenkiről leesik a maszk. Így vagy úgy, a legnagyobb önfegyelem és igyekezet ellenére is az elmúlt hetekben mindannyian kiestünk szerepeinkből, és volt, aki nagyon csendesen, volt aki full technikolor harsányan megmutatta magát. Sokfélék vagyunk, így a látvány is vegyes volt, néha jól jött volna a hevenyészett textil helyett egy hegesztőszemüveg.

Van egy terminus, amit mostanában elég sokat hangoztatnak: REZILIENCIA. Na, kérem szépen, így a nyolcadik karanténhétben járva merem állítani: baromi reziliens vagyok. Például azért, mert jóllehet ki nem állhatom a patika tisztaságú lakásokat, a vírussal felvett harcban jeleskedve arra ébredtem, hogy bizony menthetetlenül pedáns kezdek lenni.

Március eleje óta ébredek minden reggel koronás gondolatokkal, durván számítva ez a hetedik hét. A hét felismerése: ezt is meg lehet szokni. Persze, elég kemény és rögös volt az út idáig.

Holnap lesz a hatodik csütörtök T. nélkül. T. a terapeutám. Nagyon hiányzik.

Péntek este kiszállt a rendőrség a Kolozsvári Állami Magyar Színházba, mert egy hozzájuk érkezett feljelentés szerint az előadás szünetében Andriy Zholdak rendező bántalmazta az előadásban szereplő egyik színésznőt. Erről szól röviden a Krónika vasárnap esti cikke*.

Tudom, hogy nem újdonság, de már megint az van, hogy nem tudom, sírjak vagy nevessek... Szóval, úgy kezdődött, hogy néhány napja egyik „kedvenc” civil szervezetem, a Koalíció a Családért feltétlenül csatlakozni akart a maláj filmcsőszökhöz s evickélt kicsit a közösségi oldalakon, hogy nehogy már hazánk kisgyerekeit a Szépség és Szörnyeteg filmadaptációjában a „melegjelenet” végérvényesen és visszavonhatatlanul az eltévelyedés sötét bugyraiba taszítson. Phű, phű!

Felnőtt: Na, kik vagytok? Kislány (nagykendőbe bugyolálva, mellén kenguruban babát hord): Én vagyok a migráns. (bruhahaha!) Felnőtt: Ki kíséri? Kisfiú (POLITIA feliratos ingben, rendőrsapkával): Én, a rendőr. Felnőtt: Hova kíséred a migránst? Kisfiú: A börtönbe (ó, haaa!)

Izgalmas időket élünk. Vadidegenekkel mosolygunk egymásra a buszon este hat után – hiszen mindenki tudja, ugyanoda igyekszünk. A székely egyetemista fiúk Kolozsváron a tüntetésre csajozni is járnak: mert az „aktivista” lányok szépek, nem baj, ha nem tudnak magyarul. És aztán kint a téren, és napközben a közösségi oldalakon röpködnek a poénok, vicces jelmezek és táblák feliratai jelzik: élünk, szuszogunk, dobog a szívünk, agyunkban ezerrel dolgoznak a tekervények, lelkünkben a humor adja az üzemanyagot. Hát felébredtünk! Végre, végre!

„Manuel Santos kolumbiai elnök kapta 2016-ban a béke Nobel-díjat, mert 52 évnyi polgárháború után, sikerült neki tető alá hozni egy békeszerződést. A statisztikák lehangolóak: több mint 220 ezer halott, hétmilliónál is több otthonát elhagyni kényszerülő ember, rengeteg emberrablás és véget nem érő harcok – erről szólt a FARC gerillái és a kolumbiai kormány között dúló konfliktus. A négyévnyi tárgyalásokat követő szerződést október 4-én népszavazásnak kellett volna szentesítenie, ám a kolumbiaiak nemmel szavaztak. A díjat odaítélők szerint a kolumbiai nép nem a békét utasította el, hanem a megkötött egyezmény konkrét pontjait. A nép szerint a gerilláknak felelniük kell tetteikért, míg a dokumentum értelmében elkerülhették volna a börtönt.” (index.hu)

Most éppen a hóhért akasztják. Azaz rólunk, újságírókról, publicistákról és azokról a szerkesztőségekről szólnak a legérdekesebb hírek, amelyekben naponta Önöknek készülnek a lapok, folyóiratok.