Boszorkányos számmisztika: március 7-én még összeült (nem tudtuk, hogy hosszú időre, utoljára) a 7ti7es, a baráti társaságunk, amellyel majdnem minden szombaton együtt vihogunk kétértelmű vicceken, szidjuk a rendszert és felelevenítünk néhányat a Báthory líceum 1990-ben végzett matfizeseinek viszontagságos történeteiből. A társaság kemény magja a férjem néhány osztálytársa, ehhez kapcsolódtak a feleségek, férjek, párok, sőt exek és új csatolmányaik is. Ami összetart minket az, hogy közösen valljuk: mindenhol jó, de a legjobb enni. Persze, a kaja csak ürügy! Nekem legalábbis a nevetés a lényeg, hogy bohócot csinálhatok magamból néha, hogy félszavakból is felnyerítünk, hogy hiába meséltük el ezerszer már,hogy A. kidobta az ablakon a tintásüveget ötödikben, ezeregyedszer is megkérdi valaki, hogy jó, jó, de miért.
Hiányzik a hetihetes. Próbálkoztunk online: az első messengeres gruppenbeszélgetés közben sikerült addig nyomkodni a telefonomat, ameddig stílszerűen (nem röhög!) egy sárkány lett az avatárom. Esküszöm, még tüzet is tudtam okádni. Aztán váltottunk Zoomra, és azon kaptuk magunkat, mi lányok, hogy a fiúk mind kiléptek a beszélgetésből. Persze, ezt is elvicceltük, hogy cigizni mentek egy másik zoomcsoportba, de aztán azóta sem sikerült összehozni a csapatot. Nem megy ez nekünk. Talán már öregek vagyunk ehhez. Nem tudom.
Az azt követő hétvége életem legfurább születésnapjára esett, biztosan mindig fogok emlékezni rá, hogy egész nap csörgött a telefon és a messenger, és elképesztően sokan hívtak, üzentek – mintha tudták volna, nagy szükségem volt rá, hogy ne legyen annyira rossz, hogy már elkezdtünk komolyan bezáródni, hogy nem jöhetett haza az öcsém, hogy nem volt nagy közös Orsi-Robi tortakészítés, családi kibolondulás. Ha ehhez hozzáadom, hogy év elején még színészzenekaros nagy-nagy bulit terveztem a 45-re, és aztán valami megmagyarázhatatlan belső nyomásra, mégsem kezdtem el szervezni...
Az igazán neheze - és ezzel párhuzamosan a váratlan helyekről érkező pozitív dolgok - ezután jöttek. A pocsék az volt, amikor rájöttem, hogy ha lehetne, akkor sem akarok kimenni már. És hogy mégis ki KELL menni: lejárt a buletinem!!! Aztán csodák csodája: pontosan negyven perc alatt lett online telekkönyvi kivonatom, és minden további nélkül tudtam választani ugyancsak online egy olyan időpontot, amikor se előttem se utánam nem volt senki, tényleg, tök egyedül gurultam be az Aviator Badescu utcába. Parkolóhely fix a bejárattal szemben, napsütés, sehol egy lélek. Lábtörlő helyett klórosvizes gumimedence, minden ajtó nyitva, hogy ne kelljen kilincset fogdosni. Egészséget kívántam a portásnak mikor kijöttem, kicsit csodálkozott, és azt mondta, ő is viszont. (Mint utólag kiderült, a szükségállapot vagy mifene alatt érvényesek a lejárt iratok, de mégiscsak jó, hogy megcsináltattam, az új képen sokkal szebb vagyok.)
A koronakrízis egyik nagy dilemmája is beütött - legalábbis számomra: mennyit vásároljak? A nagy wcpapír mizériába nem bonyolódtam bele, elsősorban azért, mert bidéhívők vagyunk (nem röhög!). A többi miatt viszont zavarban voltam. Egyik felem azt mondta, az a biztos, ha minél hosszabb ideig nem megyünk ki, így jobb lenne a szokásosnál többet vásárolni. Másik felem azt mondta, nem lehet megvenni mások elől, mindenkinek kell jusson. Aztán hamar eldőlt ez is: rájöttem, hogy se zöldsalátából, se uborkából, paprikából, vagy rukolából nem lehet hetekre előre raktározni. Lisztet, krumplit, rizset meg tök feleslegesen veszek, amúgy sem esszük. A fagyasztó is akkora, amekkora, így hát maradt a szokásos mennyiség abból, amit amúgy is szoktam. A túlélőösztönöm azért csak eldugott a bevásárlókocsi aljára egy két és fél kilós zsák krumplit (ha minden kötél szakad!?). Ma is megvan, egész csinos csirái nőttek. Nem, nem ettük meg, mert már hetek óta élvezzük a hazarendelés áldásos kényelmét. Mióta felfedeztem, hogy milyen sok helyről lehet húst és friss zöldeket rendelni, teljesen megnyugodtam. Nem muszáj boltba menni, belepárásodni a szemüvegpluszmaszk kombóba, figyelni, hányan vannak bent, vajon köhögnek-e, s agyalni, vajon pont most viszek-e haza egy koronás bizbaszt. Így mindenki megkapja, amit szeretne, van humuszunk, mandulánk, diónk, mazsolánk, piros retkünk és zöldhagymánk is.
És hogy „egyébként” hogy vagyok? Írtam T-nek. Elmeséltem neki, hogy elkezdtem írni a Koronatanút. Hogy picit ő is benne van. Megírtam, hogy nem tudom elfordítani a fejem, én nézem a híradókat, figyelem, hogy mi történik a világban. És látom az összes őrültséget, a szervezetlenséget, következetlenséget, az emberi butaságot, szenvedést és annyi minden mást. És igen, éreztem már úgy, hogy ezt nem lehet kibírni. És akkor bevillant, amit ő mondott egyszer: a zsigeri reakciókban mindig a bennem élő gyerek-énem követeli a figyelmet, a vigasztalást. „ Hacsak nem valami kataklizmát élsz át, vagy éppen fegyvert fognak rád, mert háborúban vagy, mindig mondhatod a benned levő kislánynak, hogy ezt te megoldod. Felnőtt vagy, uralod a helyzetet és minden rendben lesz.” Akkor jöttem rá: hiába próbálom kézben tartani az életem, mindaz, ami körülöttem zajlik, nagyobb nálam. És abban a pillanatban a kicsi Orsi abbahagyta a toporzékolást a mellkasomban. Ő is megértette.
Ma így. A többiről majd legközelebb.
Képünk illusztráció
