Olaszországi varázslatok – Második sorozat, 2. rész
Első velencei sétánk nem is vezethetett volna másfelé, mint a Canal Grande felől megközelíthető L alakú Szent Márk térre (Piazza San Marco), Velence szívébe. A nagyobbik tér „kistestvére” a Piazzetta, ahol a „terecske” egyik felén a dózsepalota nyugati szárnya, a másik felén a Libreria könyvtár impozáns épülete vonja magára a bámészkodó turisták szemét. Figyelmemet nemcsak a paloták szépsége kötötte le, hanem a téren elkerített homokzsákok és a magas lábon álló pallók, amelyek, mint harcba indulás előtt a kiskatonák, örökös készenlétben várják a pillanatot, hogy mikor lesz szükség rájuk, ugyanis sohasem lehet tudni, hogy a tenger vize mikor önti el a teret. Olyankor, ha van gumicsizmád, egy pontig talán még vicces is a vízben tapicskolás, de ha a vízszínt jobban megemelkedik, célszerűbb a pallókon járni. Nos, elég furcsa érzés, amikor séta közben, egy adott pillanatban azon veszed észre magad, hogy a lábad alatt a mozaikok között felbugyog a tenger vize. De a velenceiek rá se hederítenek, nincs pánik, nincs kiabálás, azt mondják, már megszokták, csak nagyobb víz ne jöjjön!
Dózsepalota – Velence legelegánsabb kőcsipkepalotája
Velence egyik legismertebb és legszebb gótikus remekműve az egykori Velencei Köztársaság „fejének”, a dózsénak a palotája, Velence kis terének, a Piazzettának a kőcsipkepalotája. A tiszteletet parancsoló, magasztos dózsepalota (Palazzo Ducale) nemcsak a dózsék rezidenciája volt, hanem a Velencei Köztársaságot irányító legfontosabb intézmények székhelye is. Itt döntöttek a város politikai, kulturális és pénzügyi sorsáról, és azokról az építészekről és művészekről, akik a Velencei Köztársaság erejét, hatalmát és hírnevét öregbíthették.
A dózsepalota udvara
A jelenlegi palotát 1340-ben kezdték el építeni, mai formáját évszázadokon átívelő munkálatok és felújítások árán érte el. Az elegáns gótikus stílusú palotának a csatorna felőli szárnya készült el hamarabb, ezt a kőcsipkehomlokzatot festette meg Claude Monet egy gondolázás alkalmával a Canal Grandén 1908-ban. 1424-ben Francesco Foscari dózse elrendelte a Piazzettára néző nyugati szárny felújítását, és 1442-ben Bartolomeo és Giovanni Bon által tervezett gótikus stílusban elkészült a dózsepalota és a Szent Márk-bazilika között a Porta della Carta bejárat – jelenleg ez a palota kijárata –, amely a közelében lévő állami irattárról kapta a nevét. A kapu felett a Szent Márk oroszlánja előtt térdeplő Francesco Foscari dózse alakja látható. A palota mind a csatornára, mind a Piazzettára néző homlokzatának nagy része jellegzetes rombuszmintájú fehér és rózsaszín veronai márványlappal fedett. A palota keleti szárnya a legfiatalabb, amely reneszánsz emlékeket őriz, ide ível át a szomszédos börtönhöz vezető Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri). A Palazzo Ducale 1923 óta a velencei múzeumok hálózatának tagja, 2008 óta pedig a Museo Civici Veneziani igazgatása alatt áll.
Hosszú, tömött sor kígyózott a dózsepalota (Palazzo Ducale) Porta del Frumento nyilvános bejárata előtt, de az online megvásárolt jegyekkel nekünk egy percet sem kellett várakoznunk, máris bent voltunk a csodapalota udvarában, ahol elsőként az úgynevezett órahomlokzat, a gazdagon díszített két bronzkút, az árkádok alatt korabeli fekete gondola vonta magára a figyelmet, és az udvarból a szomszédos Szent Márk-bazilika is látható volt. Az árkádos udvari homlokzatok javarészt gótikus emléket őriznek. A későbbi szárnyakon a reneszánsz díszítést Jacopo Sansovino olasz szobrász és festőnek tulajdonítják, aki a palota keleti szárnyához vezető, jelenleg nem látogatható Óriások lépcsőjének (Scala dei Giganti) gigantikus Mars- és Neptunusz-, a háború és a tenger istenének szobrát is megalkotta. A dózse lakosztályaihoz és a külöböző termekhez – ahol a dózse tanácsosai gyűléseztek – vezető Arany lépcsőház (Scala d’Oro) szintén Jacopo Sansovino tervei alapján készült. A híres Scala d’Oro neve a boltozat 24 karátos arannyal díszített stukkóiból ered, amelyek Alessandro Vittoria 1557-től végzett munkáját dicsérik. A fényűző bejárat kapu feletti részén a két gigantikus szobor – a jobboldalon az égboltot tartó Atlasz, a baloldalon Herkules, amint megöli Hüdrát, a kilencfejű vízi szörnyet –, Tiziano Aspetti munkája.
Az Óriások lépcsője (Scala dei Giganti)
Amíg végigjártuk a három emelet festményekkel, freskókkal, szobrokkal gazdagon díszített termeit, kapdostam a fejem, hol jobbra, hol balra pillantva, szerettem volna emlékeimben mindent megőrizni, de a rengeteg információt és szépséget minden igyekezetem ellenére, az ott töltött idő alatt képtelen voltam teljes egészében elraktározni. Emlékeimben keresgélve azonban felötlik a skarlátvörös terem – amely valószínűleg a gyűlésre várakozó dózse tanácsosainak vörös színű köpenyéről kapta a nevét –, amelynek falfreskói között az egyik Tiziano alkotása. Emlékszem a térképekkel díszített fogadóteremre, amelynek közepén két hatalmas földgömb, az egyik az eget, a másik a föld felszínét ábrázolta, és a keleti márvánnyal keretezett „Négyajtós teremre”, ahol Tiziano, Tiepolo, Tintoretto festményeit csodálhattuk, továbbá a fegyverek termére, ahol a rengeteg kard, nyíl, kis méretű ágyú, a fényes páncélok és gyönyörű festett mintás pajzsok között szinte hallottad a harci zajt. De a palota leghíresebb helyisége a nagy tanácsterem, ahol a dózse trónja mögött Tintoretto Il Paradiso című, szenteket, angyalokat és a fényt árasztó Krisztust ábrázoló, egész falat elfoglaló óriási vászna előtt csak állsz, és megbabonázva sóhajtozol, miközben egyre azt hajtogatod: „Istenem, milyen csodálatos alkotás!”
Tintoretto – Il Paradiso – egész falat elfoglaló festménye
A dózsepalota látogatása talán akkor teljes, ha nemcsak a fényes, hanem az árnyoldalát is megismeri az ember. Mivel a palota rendeltetése az igazgatás, törvényhozás és igazságszolgáltatás volt, az épületben mindig voltak kisebb-nagyobb börtöncellák is. Akit a Tízek Tanácsa vétkesnek, bűnösnek talált, azt a Piombi vagy Pozzi nevű börtönbe záratták. A Piombi neve a tetőt borító ólomra utal, ami télen hideget, nyáron elviselhetetlen meleget bocsátott a rabságban sínylődőkre. A Piombi celláiban a Tízek Tanácsa által elítélt politikai bűnösök vagy az ítéletre várók élték sanyarú napjaikat, egyetlen „örömük” az a néhány perc volt, amikor a cellák közötti folyosón sétálhattak. A Piombi egyik legendás hírű foglya a világraszóló nőcsábász, Giacomo Casanova volt, akit törvénybe ütköző kihágásai, jóslásokba és „varázslatokba” bocsátkozó tevékenysége miatt öt évre zártak börtönbe. Eleinte alacsony magáncellában töltötte napjait, ahol a melegtől és a bolháktól szenvedett, később egy tehetős barát közbenjárásával „kényelmesebb” cellába költöztették, ahol jobb ételekkel „kényeztették”, és hogy ne „unatkozzon”, még olvasnivalót, könyveket is kapott, végül 1755-ben sikerült megszöknie.
A Pozziban még nyomorultabb körülmények között éltek a foglyok. A félelmet keltő fekete vaspántos faajtókkal elzárt sötét és nyirkos cellákat csupán apró olajlámpák világították meg, és csak a vastag kőfalakba vágott lyukakon szellőztették. Kőágy, egyetlen polc a ruháknak, és egy fedeles favödör, amibe a napi szükségleteiket elvégezhették – jobb esetben ennyi volt a cellák „bútorzata”. A Sóhajok hídja vastag kőfalai között azon tűnődtem, vajon hányan szenvedhettek ártatlanul a sötét börtöncellákban, várhatták-e a szabadulás napját, vagy életük végéig ott senyvedhettek a hideg-rideg falak között. Nem csoda, hogy a rabok keserű feljegyzéseket hagytak maguk után a falakon. Nos, nem mondom, hogy nem borzongtam meg, amikor a Sóhajok hídján átkeltünk, és végigjártuk a régi börtönök lidércnyomásos útvonalát, de a dózsepalota történelméhez ez a szomorú „fejezet” is hozzátartozik.
Libreria – Velence antik könyvtára
Időszűkében ugyan lemondtunk a könyvtárlátogatásról, de nem tehetem, hogy ne ejtsek néhány szót a Piazzetta nyugati oldalának elegáns reneszánsz épületéről, Velence több néven is emlegetett antik könyvtáráról, a Libreriáról. Mai hivatalos elnevezése Marciana Nemzeti Könyvtár (Biblioteca Nationale Marciana), de a Libreria San Marco, vagy a Libreria Sansoviana, valamint a Palazzo della Libreria név ugyanazt az isztriai kőből készült huszonegy árkádos könyvtárépületet jelenti, amely párhuzamos a vele szemben lévő dózsepalota oldalhomlokzatával. A jón és dór oszlopokkal, pogány isteneket ábrázoló szobrokkal és gyümölcsökkel megrakott girlandokat tartó, puttókat ábrázoló domborművekkel díszített épületről, amint az elvárható, Szent Márk szárnyas oroszlánja, Velence szimbóluma sem hiányozhat.
A Libreria – Velence antik könyvtára
A 14. század közepén Francesco Petrarcának az volt az álma, hogy olyan, mindenki számára látogatható könyvtárat létesítsen, amelyben óriási magángyűjteményét is elhelyezheti. Sajnos, a költő álma nem vált valóra, viszont a 15. század közepén, azzal, hogy Bessarione bíboros számottevő kódexgyűjteményét, kéziratait és nyomtatott munkáit a lagúnavárosnak adományozta, egyben a Libreria könyvtár létrejöttét is megalapozta. A 16. században a könyvtárnak szánt palota építésze ugyanaz a Jacopo Sansovino volt, aki a dózsepalota Arany lépcsőházát is tervezte, innen a Libreria Sansoviana elnevezés, a mester halála után a munkálatok irányításával Vincenzo Scamozzit bízták meg. A Szent Márk-könyvtár 1560-ban nyitotta meg először kapuit az olvasóközönség számára. Az idő múlásával a könyvtár az adományok révén egyre gazdagabb lett, a kötetek számának növekedését nagyban segítette a velencei törvényhozásnak az az előírása, miszerint a nyomdászoknak minden megjelent könyvből kötelespéldányt kellett leadniuk. A Libreria San Marco Olaszország egyik legnagyobb könyvtárává nőtte ki magát, könyvöröksége körülbelül egymillió nyomtatott kötet, közel háromezer ősnyomat és tizenötezer kézirat. Kiváló hely (lehet) a tanulni, kutatni vágyó fiataloknak, csak pénz kell hozzá, és nem is kevés.
(A második sorozat első részét itt olvashatják.)
