Török Zoltán a Kolozs megyei Magyarkapuson született, majd Kolozsváron folytatta líceumi tanulmányait, itt is érettségizett. A kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, ám már egyetemi hallgatóként rájött arra, hogy közel áll hozzá a tanári pálya. Szülei nem pedagógusok, ám felesége – aki a kapusi iskolában tanító – és annak családja, továbbá tornatanár végzettségű fia – aki jelenleg doktori tanulmányokat folytat a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) doktori iskolájában – révén elmondhatjuk: ízig-vérig pedagóguscsalád tagjával beszélgettünk.
– Több mint egy hónap telt el a tanévkezdés óta. Mennyire „tisztult” a kép, sikerült beleilleszkednie a Református Kollégium mindennapjaiba?
– Számomra semmilyen gondot nem okozott a Református Kollégiumba való beilleszkedés, az igazgatói kinevezés. A tanári közösség nagy részével már ismertük egymást, több kollégával együtt dolgoztam versenyvizsgán, véglegesítő vizsgán, érettségi bizottságban. Székely Árpád egykori igazgatóval nagyon jó volt a kapcsolatom. Nem volt olyan hét, hogy ne beszélgettünk volna, akár többször is. Nagy Magdolna igazgatóhelyettessel is régóta ismerjük egymást. Ez is fontos szempont volt a döntésem meghozatalakor (a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettesi tisztségről való lemondás és a kollégiumi igazgatóság vállalása – szerk. megj.). Tudtam, milyen közösségbe kerülök, segítőkész kollégák közé. Az eltelt szűk két hónap alatt is bőven volt tennivaló. Szövögetjük a terveinket, úgy próbáljuk alakítani a dolgokat, hogy minden jól működjön. Csak egy példát mondok: most például Nagy Magdolna igazgatóhelyettessel azon tanakodunk, hogyan oldjuk meg a kollégiumban az öltözők kérdését. Eddig a tornaórák előtt a diákok az osztályteremben öltöztek, mert nem volt öltöző, ezen próbálunk változtatni. A testnevelési órák nagyon fontosak, nem lehet elvárni a diáktól, hogy abban az öltözetben tornásszon, amivel eljött otthonról. Remélem, tavaszig ez is megoldódik. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy fél év alatt nem lehet mindent megvalósítani.
– Kollégiumi igazgatóként mennyire tudja hasznosítani főtanfelügyelő-helyettesi tapasztalatait? Vagy inkább a nagykapusi iskola igazgatójaként szerzett tapasztalatokra támaszkodik?
– A nagykapusi igazgatói tapasztalatomat minden bizonnyal tudom a kollégiumban hasznosítani. 1995–2014 között a kapusi iskolát vezettem: aligazgatóként kezdtem, majd igazgató voltam 2014 októberéig, amikor a tanfelügyelőségre kerültem. A magyarkapusi iskolában is ugyanúgy volt vezetőtanács, tanári kar, mint a kollégiumban. Iskolaigazgatóként volt elég tapasztalatom, amit aztán a tanfelügyelőségen is felhasználtam. Mindenkinek azt hangsúlyozom: ha csapatként dolgozunk, működünk, akkor jó minőségű munkát fogunk végezni. Ahol nincs csapat, nincs egyetértés, ott nem lesz eredménye a munkának.
– A jelenlegi járványügyi helyzetben mit tart a legnagyobb gondnak a kollégiumban?
– Azt, hogy az iskolások nem tudnak bejönni és részt venni az órákon. Ugyanez a probléma a szakoktatásban is: diákjaink nem tudnak a gyakorlati órákon részt venni. A szakmát ugyanis úgy kell „ellopni”, ha a tanuló megfigyeli, hogyan dolgozik a munkás. Ezt a helyzetet úgy próbáltuk megoldani (mielőtt október utolsó hetétől elrendelték a kéthetes kényszervakációt – szerk. megj.), hogy hibrid oktatás folyt: a diákok egy része otthonról kapcsolódott be a tanórába, a másik része, aki nem volt beteg, azokkal az osztályteremben foglalkoztak a szaktanárok. Hasonló a helyzet a posztliceális egészségügyinővér-képzésben: fontos, hogy a diákok tudjanak bemenni a kórházakba, ahol el tudják végezni a gyakorlati részt. Nagy most a bizonytalanság, mert senki nem számított erre a kéthetes kényszervakációra. Nem lehet tudni, meghosszabbítják-e az első félévet. Ha most két hetet elveszítünk, és az első félévet így is jóval rövidebbre tervezték a másodiknál, nem tudom, mi lesz a dolgozatírásokkal, a tanulók félévi lezárásával. Ezért abban bízom, hogy az első félévet meg fogják hosszabbítani. Úgy érzem, mindenki veszít, ha nincsenek itt a diákok. Majd meglátjuk, hogy két hét múlva online folytatódik-e az oktatás (erről és a félév meghosszabbításáról november 5-re ígértek döntést – szerk. megj.). Kollégáimat arra kértem, hogy ez alatt a két hét alatt erre is készüljenek fel.
– Gyermekkori elképzeléseiben szerepelt-e, hogy iskolaigazgató, netán Kolozsvár egyik patinás iskolájának, a Református Kollégiumnak az igazgatója lesz?
Térdsérülésből lábadozva készült a Műszaki Egyetemre FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN
– Nem voltak ilyen elképzeléseim. Nagykapuson születtem, ott jártam óvodába és ott végeztem el az 1–8. osztályt. Az 1960-as, 1970-es években vidéken nem volt könnyű az élet: a gyerekeknek sokat kellett segíteniük szüleiknek. Feltétlenül szerettem volna továbbtanulni. Kilencedik osztályban kerültem be Kolozsvárra. Líceumi diákként gyakran fociztam, edzettem. A tizenegyedik osztály elvégzése után jöttem rá, hogy addigi tudásom nem lesz elegendő ahhoz, hogy bejussak az egyetemre, valamit még tenni kell. Tizenkettedik osztályos tanulóként térdsérülést szenvedtem. Az egy hónapig tartó lábadozási időszak alatt járni is alig tudtam, sőt iskolába sem tudtam menni. Akkor az ismerősök, barátok segítségével beszereztem a középiskolai és líceumi matematika-tankönyveket, és a lábadozás hetei alatt bepótoltam a hiányosságokat. Fizikából egy barátom segített pótolni. Így kerültem Kolozsváron a Műszaki Egyetemre. Az egyetem alatt több ismerősöm gyerekeinek segítettem a matematikában. Akkor jöttem rá, hogy szeretek tanítani: nagy türelemmel foglalkoztam velük hétvégén, amikor hazamentem Nagykapusra. Az sem volt gond, ha valamit többször el kellett magyaráznom. Aztán láttam, hogy közülük többen jó eredményt értek el a kilencedikes versenyvizsgán. Akkor erősödött meg bennem a gondolat, hogy szeretnék tanár lenni. Ezért az egyetemen beiratkoztam a pedagógiai modulra, elvégeztem a kötelező gyakorlati részt is. 1990-ben kerültem be a tanügybe, 2014-ig a magyarkapusi iskolában tanítottam fizikát éveken át. Tanítványaim közül többen választották és végezték el a fizika szakot: vannak, akik kutatással foglalkoznak az Egyesült Államokban vagy Európa különböző országaiban. Engem ez ösztönzött arra, hogy ezt kell tovább tennem, mert érdemes és hasznos. A kollégáknak mindig azt mondtam: mindenki a maga helyén próbáljon maximumot nyújtani, és végezze eredményesen a munkáját. Igazgatóként az a dolgom, hogy az iskolaigazgatási, adminisztratív gondokat oldjam meg. Másrészt úgy vélem, az iskola dolgait ott kell hagyni az iskolában, és otthon a családra koncentrálni. Nem jó, ha valaki otthon is a munkahelyi gondjaival foglalkozik. Lehetetlen a problémákat egy nap alatt befejezni. Mindig jön egy új nap, ami esélyt ad a feladatok megoldásához.
– Hogyan hatott az életére az, amikor nagykapusi állását feladva Kolozsvárra került?
– A feleségem tanítónő a kapusi iskolában, fiam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Testnevelési Karát végezte, jelenleg doktorandusz és óraadó tanár az egyetemen. Már tanított Kolozsváron a Báthory- és Apáczai-líceumban, és a véglegesítő vizsgát is sikeresen letette. Szenvedélye az úszás: a gyerekek úszásoktatásával foglalkozó Ebihalak Egyesület egyik alapítója. Miután kineveztek főtanfelügyelő-helyettesnek, éveken át ingáztam, ami napi három órát vett igénybe. Most a református egyház által felajánlott szolgálati lakásban lakom. A feleségem az, aki most Kolozsvárról Nagykapusra ingázik. Fiam mérnök-közgazdász menyemmel együtt Szászfenesen lakik, nagyon közel Kolozsvárhoz. Nagy az öröm a családban, mivel három héttel ezelőtt megszületett az első unokánk.
– Gyerekkorában mennyire volt élete része a vallás?
– Az 1970-es években, mint tudjuk, hivatalos vallásoktatás nem volt. Ám a templomokban volt hétvégi vallásoktatás, amit az egyházközség lelkésze tartott. Minden gyerek eljárt ezekre az órákra. Itt készítettek fel a konfirmációra két éven át. Most is emlékszem: a konfirmációra való felkészülést a nyolcadik osztály elején kezdtük meg, majd rá következő év augusztusában, új kenyér ünnepe tájékán konfirmáltunk a szülők, a keresztszülők, a helyi gyülekezet előtt. Vidéken nem volt annyira tiltva: lehetett menni templomba. A lelkész el is várta, hogy a gyermekek vallásórákra és vasárnap istentiszteletre járjanak.
– Pedagógusként mit tekint alapelvének, követendő hitvallásnak?
– Mindig figyeltem a növendékeimre. Az a típusú pedagógus voltam, vagyok és leszek, aki azt szereti, hogy a diák úgy menjen ki a tanteremből az óra után, hogy maradt valamivel. Ne „hajtsuk” a gyereket sok mindennel, ahogy a program előírja. Nem azt tartom követendő célnak, hogy nagy mennyiségű anyagot adjunk le egy-egy órán. Az iskolások nem robotok: őket nem kellene azzal terhelni, hogy napi hét-nyolc órát üljenek bent az iskolába. El kell kerülni, hogy a hat-hét órás iskolai tanulás után a gyermek még öt-hat órát kénytelen legyen tanulni otthon. Pont ezért mindig rövid, 10-15 perc alatt megoldható házi feladatot szoktam adni diákjaimnak. Azok a gyerekek, akik pluszmunkát akarnak végezni, jobb eredményeket elérni, hétvégén, délután foglalkozhatnak egy-egy tantárggyal. Nem szeretem, ha a diákok fáradtan, letörten jönnek be az iskolába. Úgy vélem, a diákok meg a tanári közösség együtt érheti el közös céljaikat. Amíg a csapatmunka működik, addig biztos, hogy az eredmények is megfelelőek lesznek. A célom az, hogy a diákok és a szülők meg legyenek elégedve; a pedagógusok és az adminisztratív személyzet találja meg a munkahelyén a második otthonát. Amíg ez működik, addig minden rendben lesz.
