Elefántok és generációk
(Fügedi Erik: Az Elefánthyak, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.)
Aki látott már régi, nemesi címereket, bizonyára nem lepődik meg azon, hogy különféle (létező és elképzelt) állatok szerepelnek rajta: oroszlánok, sasok, hattyú és farkas, de griffmadár vagy unikornis is előfordulhat. Elefántra azonban nem számítottam, így amikor a botanikus kert üvegházának előcsarnokában elhelyezett könyves házikóban megpillantottam a főleg szakkönyvek kiadásáról ismert Osiris Kiadó Mikrotörténelem sorozatának kis kötetét, rajta kék címerben jobb lábával vidáman kilépő ezüstszín ormányossal, rögtön úgy éreztem: az Elefánthyak története nem csupán történészek számára bizonyulhat izgalmas olvasnivalónak.
A ritka családnév a legenda szerint annak köszönhető, hogy a család egyik, talán Szicíliában lánykérő követségben sürgölődő őse, egy igazi elefántot ajándékozott Könyves Kálmán királynak, aki a maga rendjén szolgálatait egy faluval jutalmazta Nyitra vármegyében. Azzal, amely nevében ma is őrzi a hajdani nagy gesztus emlékét: Felsőelefánt vagy szlovák nevén Lefantovce. A család pedig büszkén viselte évszázadokon át az Elefánthy nevet és címerükben emlékeztetőül ott áll az ezüst elefánt.
Mivel a valóság általában prózaibb (de nem kevésbé érdekes), mint a családtörténeti legendák szépen kicsiszolt, lekerekített történetei, a 19. század végén a Roland-énekből ismert olifant (azaz elefántcsontkürt) emlékét vélte felfedezni a család- és helységnévben Nagy Géza történész, hogy száz évvel később Tóth Endre már a helfen (segíteni) szóból származó ónémet Helfant névhez kösse. Se ajándék elefánt, se csodatevő kürt: az Elefánthyak egyik ősét Helfant-nak nevezhették, ő kaphatta birtokba a települést valamikor a 11. század végén, ahol aztán a család különféle ágai nemzedékeken át éltek, harcoltak, házasodtak és pereskedtek. Főleg ez utóbbi tevékenységüknek, illetve a megőrződött peres iratoknak, illetve más családi iratoknak is köszönhetően tudott aztán Fügedi Erik, Széchenyi-díjas történész kismonográfiát írni az öt ágra szakadt Elefánthy-ház 13–15. századi történetéről, és rajtuk keresztül arról, hogyan alakult a köznemesség története a középkori Magyarországon. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál nehezebb megbízható forrásokat találni, és annál gyakoribb, hogy a dokumentumok elsősorban az adott kor elitrétegére vonatkoznak. Fügedi Erik könyve (amely egyúttal egy imponáló történészi pálya záródarabja is lett), a 13. század derekától Mátyás király haláláig követi végig a cifra nevű köznemesi család (a könyv a klán kifejezést használja) különféle nemzedékeinek életét. Tehát abban az időszakban, amikor lassan megváltozik a köznemesség helyzete, végleg elkülönülnek a parasztságtól, elzáródnak azok az utak, amelyek korábban alulról vezettek a nemesség soraiba, ráadásul az írásbeliség is uralkodóvá válik.
A 90-es években indult Osiris Mikrotörténelem sorozatának célja eredetileg a „múlt megelevenítése” volt, részletgazdag, életszagú jeleneteken keresztül, szakszerű történészi alapvetéssel, amely a rokontudományok (néprajz, antropológia, pszichológia, szociológia, régészet, nyelvészet és művészettörténet) eredményeivel is kiegészül.
Az Elefánthyak tehát a nagyközönség érdeklődésére is számottartó szakkönyv, a tudományos munkákra jellemző jegyzetapparátussal, illusztrációkkal, táblázatokkal és hasonlókkal. A könyv első fejezetében a szerző Werbőczy Hármaskönyve (Tripartituma) alapján felvázolja azt a jogi rendszert, amely leírja és szabályozza a késő középkor társadalmi viszonyait Magyarországon, s mindezt kiegészíti az oklevelek, dokumentumok alapján körvonalazódó gyakorlattal. Olyan, a korabeli viszonyrendszerben fontos fogalmakról kap itt pontos eligazítást az olvasó, mint pl. a fiúsítás gyakorlata és annak jogi keretei, vagy a lánynegyed fizetése. A könyv második fejezetében aztán az Elefánthyak családszociológiájának megrajzolására kerül sor mindjárt két megközelítésben. Először Fügedi lajstromba veszi mindazokat az eseményeket, amelyeknek az öt ágra szakadt klán tagjai, résztvevői és időnként elszenvedői voltak. Az Anjou-korban vagyunk, a Felvidéken, elsősorban Csák Máté és más oligarchák hadakozásai állnak az események előterében, akad olyan Elefánthy, akit feleségestől, gyerekestől börtönbe záratnak, vagy megöletnek, az egyik ág ezalatt csaknem kihal. De még a kisebb csetepaték is járhatnak súlyos, akár egész nagycsaládot sújtó következménnyel: egy bizonyos, a Felsőelefánthy ághoz tartozó Lukács nevű ember például morva fogságba esett, ahonnan őt 103 forintért kellett kiváltani, ami akkora összeg volt, hogy a teljes ág teljes anyagi romlását vonta maga után. A kronologikus összefoglaló után a szerző azt tekinti át, hogyan élték meg ezek az emberek azokat az országos eseményeket, amelyeknek mindig csak nagyon háttérben levő mellékszereplői lehettek. Végigvezet általában a család fennmaradási stratégiáin, azok gazdasági feltételein, megvizsgálja az ezzel járó politikai jogokat és kötelezettségeket, a rokonsági, örökösödési és egyéb kérdéseket, amelyek az Elefánthyak nemzedékeiben fejfájást, sikerélményt, tragédiát vagy győzelmet okozhattak. Megtudjuk, hogyan és milyen körből házasodtak, mennyi gyerekük lehetett (meglepően kevés), milyen stratégiákat használtak a birtok bővítése, megtartása érdekében, milyen szerepet töltöttek be az egyre fontosabbá váló megyei közigazgatásban. Kiderül az olvasó számára, hogy a középkori magyar nemesi család (klán) feje időnként jogot formált arra, hogy valamelyik másik ág birtokai felett rendelkezzen, persze nem mindig azok örömére. Örökösödési szokásaik nem a nyugati mintát, az elsőszülöttségi elvet követik (miszerint a birtok az elsőszülött fiút illeti, a többi papnak vagy katonának áll), de mégsem darabolják szét a családi nevet adó örökrészt, hanem az a gyakorlat alakul ki, hogy a főörökös testvérei hátrahúzódnak, sokszor meg se nősülnek, de bátyjuk halála esetén teljes joggal átveszik a helyét. A korabeli demográfiai viszonyok ismeretében elképesztően kockázatos stratégiának tűnik mindez, a törékeny családszerkezet a vizsgált évszázadok során mégis szilárdan fennáll. Házasodási szokásaikra leginkább a „visszatérő házasság” stratégiája jellemző: vagyis egy család minden, vagy minden második nemzedéke ugyanazon család tagjaival lép házasságra. Így az Elefánthyak nemzedékeken át előszeretettel házasodnak Bossányiakkal meg Pozsárokkal, de érdekes módon, lányaikat nem ezekbe a családokba adják férjhez. Egy Dezső nevű, meglehetősen kalandos életű Elefánthy például, talán annak köszönhetően, hogy jó érzékkel időben Csák Máté ellen fordul, karrierje csúcsán a felsőelefánti ősi birtoktól igen távol (Kolozsvárhoz viszont közel) eső Sebesvár várnagya lesz és az is marad haláláig, 1330-ig. Nos, az ő egyik (a dokumentumokban névvel soha nem említett) lánya például egy Gyerőffyhez megy feleségül.
Ha élénk képzeletű rendező történelmi kalandfilmet forgatna az Elefánthyakból, bizonyára több évadra elegendő családi viszály, perek, ármányok, véres csaták alapanyagára lelne e korrekt történészi munka lapjain, csak be kell nézni az adatok sorolása és a viszonyrendszerek vázolása mögé. Mire az olvasó a könyv végére ér, lelki szemei előtt már peregnek is a nagy költségvetésű film képei, egy kis csapat lovagol a zsendülő kalotaszegi tájon Sebesvár felé, csattog a lovak patkója, villognak a fegyverek, az egyik, szélben vígan lobogó zászlón pedig feltűnik az ezüst elefánt…
