A cím (Minden, mindenhol, mindenkor) önmagában ígéretes. Mintha azt akarná sugallni a nézőnek, hogy egy átfogó, filozofikus tartalmú filmre számíthat, bár mint ilyen, nem hiszem, hogy felhívná magára a tömegfilmeken nevelkedett közönség figyelmét, kivéve, ha a legnagyobb filmipari giccsgyártó, Hollyvood részéről érkezik az ajánlás. Ezen kívül van még egy, az igényesebb filmrajongót (is) csalogató jel: nemcsak a rendezés, hanem a forgatókönyv is a két amerikai Daniel műve, tehát akár „szerzői film”, azaz művészfilm is lehetne.
Lehetne, de nem az. Ugyanis a film nézése közben elég hamar kiderül, hogy a rendezőpárostól távol áll a stílus és a mély gondolati tartalom. Egyszerűen elkápráztatni akarnak, s ennek érdekében „mindent” beletesznek. Felhasználják a műfajfilm minden elemét, kellékét, talán arról ábrándozva, hogy ezzel megteremtik a „filmművészet” szintézisét, akárcsak — elnézést a furcsa hasonlatért — annak idején Hegel a filozófiáét, s ezzel együtt végre igazán jóllakatják a látványosságra éhes nézőt. Mindebben a gyorsvágásra, a képek gyors váltakozására alapoznak, amivel egyúttal ki is zárják a drámaiságot, meg a színészi alakítás lehetőségét.
Így érthetetlen, mire kapta a feleséget, illetve az anyát alakító Michelle Yeoh a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. A szereplők többnyire csak ott vannak, fintorognak, és különböző fantasztikus terekben és groteszk tárgyi asszociációkba már-már a nevetségesség határát súroló „harcművészeti” mutatványokat hajtanak végre. Az egyik jelenetben például Joy (Stephanie Hsu), a főhősnő lánya elasztikus műpéniszekkel hadakozik. A kínai kung-fu itt is hódít, de egyoldalúan és gyerekes módon. Lehet bámulni és ámulni. Végül is mi lenne egyetemesebb, mint a verekedés. Verekedés a családban, verekedés a hivatalban, verekedés a politikában. Hiszen már hátunk mögött a Mátrix, a Superman, a Maszk, a Lucy stb. Most mindezeket egyben látjuk, belegyömöszölve egyetlen filmbe, mint ahogyan a filmbeli Joy is belerakja minden tárgyát a lebegő, feneketlen, kör alakú óriás cipóba, jelezve ezzel függetlenedési vágyát. Sőt, Kubrick művészi sci-fije, a 2001 Ürodüsszeia is jelen van groteszk formában: a történelem hajnalán virsliujjú emberszabású majmok hadonásznak, s közben Kubrick mesterművének zenéje simogatja a fülünket.
Ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, a fogyasztói társadalom karikatúrájaként is értelmezhetjük ezt. Vannak tehát jó momentumok is. A film egészét azonban a legmodernebb filmtechnikát érvényesítő vizuális effektusok uralják. Amúgy ez nem volna zavaró, ha a film nem vinné át más világokra is a mi világunk szűklátókörűségét. A szereplők csepülik egymást itt is, ott is, a másik dimenzióban. Mintha a kulturális primitivitás egyetemes lenne. Tudniillik tudományos-fantasztikus filmet nézünk. A kvantummechanikában gyökerező sokvilág-hipotézis válik valósággá a szemünk előtt. A hősök (a feleség, a férj, a lányuk és a nagypapa — hiszen végül is egy családi perpatvarról van szó) párhuzamos világokban mozognak, az időnkénti „világugrások” által egymás alteregóival kerülnek szembe, miközben evilági cselekvési lehetőségeiket meghaladó képességekre tesznek szert.
Jellemző, hogy a „mindenható” okostelefon az alternatív valóságok közötti kapcsolatteremtés eszköze. Talán az egész fantasztikum a feleség agyában születik meg, s egy olyan belső átalakulásnak vagyunk tanúi, amely a kozmikus tudatba való bekapcsolódás által irányított eseményekből következik. Ennek ellenére mégsem beszélhetünk tudatfilmről, egyrészt a látvány öncélúsága, másrészt az ábrázolás felületessége és sematizmusa miatt. Hétköznapi emberek hétköznapi teendőik közben egy csapásra világromboló, ill. világmegváltó szuperhősökké változnak. A férj egyik alteregója, aki a Jót képviselő másik világból jön át, hogy segítse feleségét a jóért való küzdelemben, meg is fogalmazza: „Az alfaverzum célja, hogy minden olyan legyen, ahogy lennie kell!”. Ugyan ki dönti el, milyennek kell lennie a világnak? Elképzelhető, mennyire hízelgő ez az „amerikai álmot” e válságos korszakban is kergető átlagpolgár, vagy éppen az amerikai szuperhatalom dirigálta egypólusú világot álmodók számára. Persze itt is végül a Jó győzedelmeskedik a Gonosz fölött, és helyre áll a világ egyensúlya: az adóhivatal alkalmazottja ellenségből baráttá változik, a család tagjai kibékülnek, a feleség elfogadja kamaszkorú lánya homoszexualitását (lám, a „szivárvány” is tündököl) és függetlenségét, szeretni kezdi korábban megvetett apját és férjét. A csetepaté hatására a férj sem marad a régi, egy adott pillanatban bevallja, nem tudja, miről van szó, de egy dolgot tud: kedvesnek kell lennie. Nocsak, eddig nem is tudtuk, milyen fontos a kedvesség a személyközi viszonyokban! S hogy ne legyen hiányérzetünk, a film végén még férj és feleség hepiendes csókjára is sor kerül.
A horror sem hiányzik. Az 1978-as Halloweenből idecsöppent, immár idősödő Jamie Lee Curtis (aki a legjobb mellékszereplő Oscarját vihette el a gáláról, bár nem tudni miért) még egyszer megmutatja magát, most már a gonosz adóhivatali tisztviselő szerepében.
Mindent összevetve, örülhetünk: találkoztunk egy női szuperhőssel (hisz férfiből van elég a hollywoodi filmgyártás futószalagán), aki ráadásul kínai származású amerikai, és mesterien műveli a kung-fut, aki felveszi a harcot a Gonosz ellen, legyőzi azt, s ami még több, móresre tanítja a világot. De még mindig nem tudom eldönteni, hogy egészében mit láttam. A műfajfilm paródiáját? Vagy inkább műfajfilmparádét? Egy dolgot viszont tudok (hogy a férjet parafrazáljam): az alkotók valóban mindent beletettek, az akciófilmtől a melodrámáig. De bárhogy is veszem, semmi érdemleges nem jön ki belőle.
