Jakab Elek Kolozsvár története című
monumentális munkájáról
EGYED ÁKOS
A baróti Tortoma Kiadó 2020-ban újra kiadta Jakab Elektől a Kolozsvár története három vaskos kötetét a kétkötetes oklevéltárral és az egykötetes „világosító”rajzaival, híven az eredeti kiadáshoz. Az 1870-es kiadáselőszavában a mű eredetéről a szerző, Jakab Elek, a következőket írta:
„Mike Sándor, Erdély történelme halhatatlan érdemű búvárlója s anyaggyűjtője 1863 elején egy alkalommal az erdélyi királyi kormányszék levéltárában e mű írója jelenlétében beszélgetett Simon Elek ügyvéd úrral az erdélyi magyar városok homályos múltjáról, s naponta inkább feledésbe menő történeteiről, rámutatva azon különbségre, ami ezek és a szász városok múltjuk ismerete között van…–Önnek, igyekezete után, Isten módot adott – szóla beszélgető társához–, tűzzön ki pályadíjt.”
Kolozsvár története megírásáraSimon Elek (később Kolozsvár polgármestere) még 1863-ban őszén a díjat kitűzte, a pályázatot pedig Kolozsvár tanácsa a saját nevében tette közzé.
Íme, a pályázat szövege:
„Irassék meg Kolozsvár városának ó-, közép- és újabbkori történelmeaz 1848-ik évig, feliratok, műemlékek, pénzek, eredeti oklevelek, szóval: első hitelességű adatok alapján, oknyomozólag, kritikai megválasztással s a pályázó tetszése szerinti kiterjedésben.
A szerkesztményhezOklevéltár mellékelendő, mivégre a város levéltára a pályázók előtt, a kellő tekintetek figyelemben tartásával, nyitva van. Az alak meghatározása írótól függ. Az előadásban a bőség kerülendő. A legjobbnak ítélt mű egyezer osztr(rák) ér(tékű)forinttal lesz jutalmazva.
Bírálóknakerdélyimúzeum-egyleti könyvtárnok Szabó Károly, Torma Károly, MatusikNep. János és Sámi László tanár urak lesznek felkérve. A pályaművek beküldésének határideje 1865. december 31-ik napja. A jutalmazott mű kiadását a szükséges metszetekkel együtt Kolozsvár városa eszközlendi.A mű tulajdoni joga íróé marad.”
Apályázati feltételeket – köztük a munka leadásának határidejét – később módosították.
Mike Sándor az előbb említett beszélgetést Simon Elekkel befejezve, egyenesen Jakab Elekhez fordult, s a következőket mondotta:
„Ön történelemmel foglalkozik, Kolozsvár gyönyörűtörténeti tárgy. Ha Kolozsvár történetét megírva látjuk, ez által a köztörténet gyarapodik, de nyer kivált szülővárosunk, melynek polgárai önérzetére mély erkölcsi hatást gyakorol múltja felelevenítése, s efölött a magyar városok előtt egy követésre méltó szép példa fog állni.”
Jakab Elek vállalta a város történetének megírását. Ne feledjük: ő levéltáros is volt, akiről D. Tóth Béla történész ezeket írta:
„Jakab Elek levéltárosnak és történésznek született. Levéltáros volta egyúttal történetírói módszerét és szemléletét is meghatározta. A levéltárakban feltárt rendkívül sokoldalú és színes adatbőség gazdag, alapos történetírói munkásságot eredményezett. Erre éppen Kolozsvár történetét feldolgozó hatalmas munkája és annak adattára a legékesebb bizonyíték.”
Egyet kell értenem az előbbi jellemzéssel, mivel magam is sokat foglalkoztam Jakab Elek munkásságával, és sokszor használtam az általa írt Kolozsvár történetét is. Valóban, Jakab Elek a 19. század egyik legtermékenyebb és leglaposabb magyar történetírója volt. Történetírói etikájára vetnek fényt ezek a sorai: „Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, s a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyenlem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”
A 19. század közepén megnőtt az érdeklődés a történelem iránt. Ez a jelenség összefüggésben volt a nemzetté válás folyamatával, minden modern nemzet erőt próbált meríteni saját múltjából. Kolozsvár az erdélyimagyarság kulturális központja volt, s elöl járt a nemzeti mozgalomban is, ezért nem véletlenül hirdette meg a város történelmének megírására a pályázatot.
Itt van tehát a nagy mű új kiadása, amely most is hasznos leszmind a kutatók, mind az érdeklődők számára. Az új kiadást azért merte vállalni a Tortoma Kiadó, mert meggyőződött arról, hogy ma is nélkülözhetetlen munkáról van szó. Emellett napjainkban könyvritkaságként tartjuk számon, s csak a nagy könyvtárakban lehet hozzáférni. Próbáltam utánanézni, hogy kik és hányszor használták a régi kiadást, s rájöttem, hogy bizony nagyon sokan Erdély s főleg Kolozsvármúltját illetően. Erről győzöttmeg az is, hogy az 1986-ban kiadott Erdély történetében 29 alkalommal fordul elő Jakab Elek neve, igaz, nem mindig a Kolozsvár története kapcsán. De ez arra is int, hogy magáról Jakab Elekről is szóljak röviden.
Jakab Elek szülőfaluja a marosszéki Szentgerice, itt látta meg a napvilágot 1820. február 13-án unitárius székely kisnemesi családban. Apja, id. Jakab Elek nem nagyon emelkedett ki a falu zömét kitevő szabad székelyek társadalmából, s így a fiú gyakorlatilag ismerhette meg a székely nép életmódját, amelyről később több írása született. Szentgericéről a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba vezetett a tanulás útja, majd 1837-ben a kolozsvári Unitárius Kollégiumba iratkozott be. Kollégiumi évei a komoly oktatás és nevelés mellettalkalmatadtak az önálló munkára és gondolkodásra serkentő önképzőköri foglalatosságra. Kővári Lászlóval, Erdély másik neves historikusával együtt adták ki az Ébredő, majd 1839-től a Remény című ifjúsági lapot, ahol első írásai és verskísérletei megjelentek. Az iskolai évek alatt az Unitárius és Református Kollégiumbanmindenekelőtt a római és magyar klasszikusok ismeretére épülő általános műveltséget, jogi képesítést szerzett, s emellett alapos tudással vértezte fel magát latin és német nyelvből, illetve jog- és egyháztörténetből; ezeknek az ismereteknek későbbi históriai kutatásai során nagy hasznát vette. Tanulóévei alatt alkalma nyílt arra is, hogy megismerje a reformkori Kolozsvár pezsgő politikai és kulturális életét
Részt vett az 1848–1849-es forradalomban és szabadságharcban.Nemcsak bátor katonája volt, hanem később hiteles történetírója is lett a forradalomnak és szabadságharcnak. Eza könyve is nélkülözhetetlen a mai kutatásokban. A szabadságharc leverése után a szülőfalu nyújtott menedéket számára. Itteni több éves magányából egy Kolozsvárról érkezőüzenet szólította ismét közéleti munkásságra. Az üzenetetnem kisebb személyiség küldte, mint gróf Mikó Imre, akit a forradalom utáni abszolutizmus korában kifejtett mentő munkájáért a kortársak Erdély Széchenyijének neveztek el. Mikó Imre mellett Jakab Elek végképp elkötelezte magát a történetkutasnak, de sohasem tekintette a történetírást kenyérkeresőmesterségnek (bár rászorult volna erre is), hanem közügyi hivatásnak fogta fel.
A megfeszített kutatómunka évei következtek. Levéltárak, könyvtárak dolgozótermeiben hosszú éveken át gyűjtötte a forrásokat, adatokat. Jakab Elek bizonyítani is akart:alkotótípus lévén, szerette volna magáta kor neves történészei között tudni, s ami ennél többre értékelendő, hogy szolgálni akarta Kolozsvárt, kedves városát. Íme, mit ír erről: vállalkozásommal hozzá akartam járulni a „hazai történet korszerű megírásához”, s azon túl vezérelt „tárgyam komoly és mély szeretete, azon hű érzés, mellyel legnemesebb életörömeimet adó második honom – a művelt magyar város története s jövendő nagysága iránt viseltetem.”
A Kolozsvár története első kötetével a szerző 1868-ban készült el, amely 1870-ben hagyta el a nyomdát Budán 640 oldalnyi terjedelemben. Ebben 1540-ig tárgyalja a város és előzményei múltját, földrajzi környezetét, növényvilágát. A második kötet 1888-ban jelent meg Budapesten, s az erdélyi fejedelemség korát öleli fel 1541-től 1690-ig (832 oldal), a harmadik pedig ugyancsak 1888-ban került ki a nyomdából Budapesten, és a Habsburg uralom idejét boncolgatja 1690-től 1848-ig (1022 oldal). A mű oklevéltárral és „világosító” rajzokkal ellátott formája terjedelmében is imponáló, 3666 nagyformátumú oldalra terjed ki.
Tartalmi szempontból tematikája szerint Kolozsvár története tárgyalja az ó- és új várost, a népesedést, a politikai igazgatást, a védelmi rendszert, a földművelést, az ipartés a kereskedelmet, a közművelődést,a jótékonysági intézményeket, az egyházakat, az iskolákat, továbbá a magyar, a szász ésa román megtelepedés kérdéseit. Ott, ahol szükségét látta és érezte, Kolozsvár legjobb szaktudósait hívta segítségül, például Brassai Sámuelt, Herman Ottót, sőt messzebbről Orbán Balázst is. Sokat segített gyűjteménye átadásával Mike Sándor, a középkori okleveles anyagot pedig Szabó Károllyal együtt értékelték. A felkért munkatársak névsora az egykori Kolozsvár tudományos viszonyairól, de Jakab Elek vállalkozásának nagyszerűségéről is sokat elmond.
Szólaltassuk meg a felkért bírálóbizottság jelentését is. Lássuk az értékelést. Eszerint„… a pályázó az elébe tűzött nagyszerű föladat kiviteléhez kellő előkészültséggel és hivatással fogott, a céljára szükséges adatokat fölkutatta, híven lemásolta és lelkiismeretesen felhasználta, munkája kidolgozásában pedig fáradtságot nem kímélve oknyomozó történetíróhoz illő alapos vizsgálódás után elfogulatlanul, részrehajlatlanul, helyes fölfogással és higgadt ítélettel járt el. Egyszóval a pályázó oly munkát állított elő, mely a tudomány ma méltányosan megkívánható követeléseinek megfelel, városaink és vidékeink monográfiái között díszes állást fog elfoglalni.”
A bizottsági jelentést igazolta a könyv utóélete, bár később bizonyos hiányosságokat is jeleztek a Kolozsvár történetét kutatók, amelyeket a korszak történetírásának adott állapotából vezettek le.
A könyv sikeréhez hozzájárult az is, hogy a szerző a várostörténetet újszerűen civilizációtörténetként fogta fel. Ezért a múlt minden lényeges kérdése helyet kapott benne. A sikerttehátJakab Elek módszere határozta meg.Ő a lehető legteljesebb forrásbázis felkutatása, kritikai értelmezése s majdnem felmérhetetlen adatanyagalapján dolgozta fel a város történetét.A mű megjelenésekor már Budapesten lakott, az Országos Levéltár aligazgatója volt, s bár ezzel növekedett az elfoglaltsága, nagy gonddal írta a monográfia utolsó köteteit. Levelezésében ilyen mondatot olvashatunk: „nagy művem, mit Kolozsvárról írok, különös gonddal írt művem…”.
Jakab Elek termékeny történész volt, sokat írt és közölt a művelődéstörténet, jog- és egyháztörténet köréből. Így Dávid Ferencről, Bölöni Farkas Sándorról, Kriza Jánosról, a székely történelem egyes kérdéseiről. Ezeket későbbi történetírók, Kozma Ferenc, Gál Kelemen és mások kellőképpen méltatták.
Nem fejezhetem be Jakab Elek életét és munkásságát felvázoló írásomat anélkül, hogy ne szólnék röviden a műveivel kapcsolatos örömeiről, gondjairól, csalódásairól. Ezek mind hozzátartoznak az életéhez s a korszak történetéhez, amelyben élt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy éppen legnagyobb és legértékesebb munkája okozott sok öröm mellett nem kis csalódást is. A Kolozsvár történetérőlírta Ferenc József unitárius püspöknek 1889-ben: „Rosszra fordult az idő járása felettem. Szellemi munkásságom anyagi sikertelensége lehangol… Utóbbi nagy művemen 24 évig dolgoztam; eszem, szívem, éveim, nemesb???szenvedélyem belefektetve.”
Amikor e sorokat papírra vetette, már idős ember volt, hajlamos a sötétenlátásra. Valami alapja azért mégis volt az elkeseredésének, mert terhes családi viszonyai miatt gyakran került nehéz anyagi helyzetbe. Hogymégsem lehetett úrrá hosszabb időre rajta a csüggedés, az a szakmai elismeréseknek tudható be. Mert ezek nem maradtak el. Emellett meghitt családi környezete segítette át a betegségek és lehangoltságok okozta nehézségeken. Örömét lelte a barátaival folytatott levelezésben; a fővárosi éveiben ez pótolta Kolozsvár patriarkálisabb légkörét. Kolozsvárra és Szentgericére mindig nosztalgiával emlékezett, de visszatérnie ide már nem adatott meg: 1897. július 22-én örök nyugalomra tért. Földi maradványai 1901-ben kerültek szeretett városába. Barátai a Házsongárdi pantheonban helyezték ela koporsóját.
Egy könyv élete addig tart, amíg olvassák, felhasználják. Kolozsvár története ezek közé tartozik. Sokat kell még élnie, hogy segítségére legyen egy fel nem adható város múltja vizsgálatának, mert még sokan használjuk.
