A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve keretében, 2016. májusa és 2017. februárja között, havonta egy előadásra kerül sor a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kolozsvári Karán. A Magyarok szovjet fogságban 1944 és 1953 között című előadássorozat témája a második világháborút követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civil lakosság sorsának bemutatása. A meghívott rangos külföldi és erdélyi magyar előadók a kényszermunkára hurcolt magyarok foglyul ejtéséről, a táborokba való kiszállítás körülményeiről, a lágerbeli életről és a fogságból való szabadulásról értekeznek nemcsak erdélyi, hanem egész Kárpát-medencei kitekintésben. A vetített képes előadások nyitottak, s a történész szakma képviselői, az egyetemi oktatók és hallgatók mellett, az érdeklődő nagyközönség számára is lehetőséget teremtenek a téma részleteiben való megismerésére.
A polgári lakosság tömeges foglyulejtése a második világháború végén, becslések szerint több mint 200 000 magyar embert érintett. Erdélyből legkevesebb 20 000 magyar civilt, akik közül mintegy 5000 főt éppen Kolozsvárról hurcoltak el a bevonuló Vörös Hadsereg egységei. Ennek emlékére idén, november 19-én emlékművet avattak a Házsongárdi temetőben. A foglyok mintegy harmada pusztulhatott el a többéves fogságban.
A szovjet fogság a kommunizmus évei alatt tabutémának számított. Ezért nemzedékek nőttek fel úgy, hogy szinte semmit sem tudtak a magyar polgári lakosság jogtalan kényszermunkára hurcolásáról. Az előadássorozat elsődleges célja éppen ezért az, hogy a széles közvélemény előtt tegye ismertté a magyarok 1944–1945-ös Szovjetunióba hurcolásának történéseit, elősegítve ezáltal a kollektív emlékezet megerősítését.
A nagysikerű rendezvénysorozat legutóbbi, hatodik előadását október 27-én Molnár D. Erzsébet kárpátaljai történész kutató, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Történelem és Társadalomtudományi Tanszékének adjunktusa, a Lehoczky Tivadar Intézet tudományos munkatársa tartotta. Előadásának rövid összefoglalóját közöljük.
MOLNÁR D. ERZSÉBET
1944 végén, a hadi események lezárulásával, a front továbbvonulásával és a fegyverek elhallgatásával a kárpátaljai magyarság és a régióban élő német nemzetiség számára nem a béke és a nyugalom időszaka következett, hanem további, még keményebb megpróbáltatásokkal kellett szembenézniük.
Sztálinnak és a szovjet vezetésnek az összmagyarság megbüntetésére vonatkozó szándéka már 1943-ban körvonalazódni látszott, amikor Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos a következőket írta A. C. Kerrhez, a moszkvai brit nagykövethez: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott… a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.”
A magyar nemzet megbüntetésére irányuló szovjet akarat a kárpátaljai magyarság esetében is megmutatkozott, annál is inkább mivel Sztálin elhatározta a terület Szovjetunióhoz való csatolását. A szovjet rendszer módszeres, áldozatokat nem kímélő kiépítése Kárpátalján már 1944. októberében a szovjet csapatok, a 4. Ukrán Front katonáinak megjelenésével kezdetét vette. Kárpátalja szovjetizálásának számos vonatkozása közül – a tanácsok létrejötte, a földkérdés rendezése, az erőszakos kolhozosítás és a kötelező terménybeszolgáltatás, az államosítás, a történelmi egyházak elleni küzdelem – a legtragikusabb következménnyel a helyi magyarság számára a málenkij robot járt.
1944. november 12-én a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa az akkor még szigorúan titkos 0036. sz. határozat alapján elrendelte, hogy:
„1. A városok, kisvárosok és nagyobb települések katonai parancsnokságai november 14-től 16-ig bezárólag vegyék nyilvántartásba a német és magyar hadseregben szolgált katonákat és tiszteket nemzetiségüktől függetlenül.
2. Írják össze mindazokat a 18–50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik az adott időpontban a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek, valamint a magyar rendőrség és csendőrség hivatalnokait és alkalmazottait, akik a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén tartózkodnak. … A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismét kötelesek megjelenni. … A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt, hadifogoly-gyűjtőhelyre kell irányítani.”
A határozat alapján másnap megjelenő parancs, a „Városparancsnokság 2. számú parancsa” november 13-tól jelentkezésre szólította fel a magyar és német nemzetiségű, 18–50 év közötti férfilakosságot. A felszólítás a jelentkezés utolsó napjául november 16-át jelölte meg, továbbá előirányozta, hogy a mulasztókat letartóztatják és haditörvényszék elé kerülnek. A parancsot tartalmazó falragaszokon kívül a községekben kisbíró is hirdette a jelentkezési kötelezettséget, amelyet naponta többször kidoboltak, sőt egyes helyeken azt is hangsúlyozták, hogy ha a kijelölt korhatárok között lévő egyén nem tesz eleget a parancsnak, akkor felkoncolják a családját. Az új hatalom képviselői többféleképpen indokolták a jelentkezés kötelezettségét: egyes településeken igazolás átvételének okával gyűjtötték össze az embereket, mely igazolás feljogosította őket a szabad közlekedésre a Vörös Hadsereg által „felszabadított” területen, más községekben. A legtöbb helyen azonban, a mindössze három napig tartó jóvátételi, helyreállító munka volt a magyarázat, az ún. „málenkij robot”, vagyis a „kis munka”, amely terminológiává vált. Ezzel, a magyar nyelvben is meghonosodott fogalommal fémjelezzük a magyar és német nemzetiségű polgárok deportálását jelentő intézkedést.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
