Ezzel szemben idén az a legfőbb törekvésem, hogy lehetőleg baleset vagy ájulás nélkül érjek haza, mivel a maszk alatt csak lassan bírok lélegezni, hogy ne párásodjon be a szemüvegem, így egy idő után a rosszullét kerülget, ha pedig ennek elkerülésére lekapom az orromról a szemüvegemet, félig vakon botorkálva csak annak tudok örülni, hogy a hazáig vezető rövidke úton nincsenek nagyon forgalmas útkereszteződések. Ilyen körülmények és nyűglődések közepette – miközben pontosan tudom, hogy ezek a panaszok eltörpülnek az igazán nagy veszteségek mellett – elég nehéz a mégiscsak közelgő ünnepre hangolódni, de aztán valahogy csak előjönnek azok a bizonyos szikrák.
Az egyik ilyet a téli szünetet megelőző utolsó tanítási napon kaptam, amikor este, vacsora közben az itthon hetek óta digitális oktatást folytató gimnáziumi tanár férjem elmesélte, hogy aznap az egyik osztálya a zoomos óra végén arra kérte, maradjon még néhány pillanatig a laptop előtt, majd minden gyerek egyszerre kapcsolta be a webkameráját, és emelt magasba egy Köszönjük! feliratú táblát. Miközben hallgattam a beszámolót, az járt a fejemben, hogy a sokat szidott-átkozott digitális tanításnak alighanem meglesz az az előnye, hogy a diákok megtanulják értékelni a jelenléti oktatást és vele a tanáraikat is. Mi, szülők az elmúlt bő fél év alatt szintén rájöhettünk arra, hogy a tanár gyakran igenis sokkal többet tesz annál, mint megpróbálja megtanítani a leckét, hiszen az online oktatás során arra is figyelmet fordítottak, hogy tartsák a lelket az új helyzettől sokszor megzavarodott gyermekeinkben. A magam részéről tehát egyáltalán nem sajnálom tőlük az elismerést, mint ahogy bármikor tisztelettel adózom azoknak, akikről az elmúlt hónapok során gyakran hallhattuk, hogy a frontvonalban dolgoznak: az orvosok, ápolók, mentősök, az egészségügyi személyzet minden tagja, a szociális otthonok dolgozói és mindenki, aki nem csak önmagáért, hanem többek sorsáért, jólétéért, egészségéért tevékenykedik, a köz érdekét helyezve saját érdekei elé (és sajnos tudjuk, hogy a vírus ebből a szektorból is bőven szedte halálos áldozatait).
Van azonban egy hiányérzetem, amit csak így az ünnep közeledtével merek megosztani, bár most némi szorongással, az esetleges félre értelmezések miatt. Soha, sehol nem hallottam ugyanis, hogy a vírushelyzet beállta óta bárki elismerő szóval illette volna a médiamunkásokat. Az ellenkezőjét gyakran láttam-tapasztaltam-olvastam, leginkább olyan szintű véleményezésekben, hogy a média riogatja az embereket, kelti a feszültséget, generálja a gyűlöletet, arra azonban nem sokan gondoltak, hogy van az réteg, aki minden körülmények között a hiteles, pontos és gyors tájékoztatást tartja a legfontosabbnak, ezért dolgozik, és ezért megy el mindenhová még akkor is, amikor mindenki más már rég home office-ban dolgozik. Eszembe jutnak kollégáim, akikkel hónapok óta vállvetve ott vagyunk a karanténos házak előtt, a mentőállomáson, az utcákon, az egyre szűkebb körökben megtartott eseményeken, képviselve mindazokat, akik otthon maradtak, akiknek mi közvetítjük az információkat. Hogy megszoktuk, gyakran kell órákat töltenünk maszkban, gumikesztyűben terepen, hogy odafigyeljünk magunkra és másokra, de sosem adjuk fel a tájékoztatás igényét, és miközben megfelelünk a napi kihívásoknak, arra is energiát fordítunk, hogy a veszélyhelyzeti információkon túl is ellássuk az embereket olvasni-, nézni-, hallgatnivalóval, hogy adjunk valamit a léleknek is. Ez nem hőstett, nem életmentés, és azzal is tisztában vagyok, hogy a becsülettel végzett munka nem érdem, hanem alapkövetelmény, mégis azt gondolom, oka van annak, hogy a tájékoztatás ott van a stratégiai fontosságú ágazatok között. Épp ezért legalább most, ilyen keretek között szeretném megemelni a képzeletbeli kalapomat azon médiamunkások előtt, akik – gyakran maguk is megbetegedve – tették a dolgukat annak érdekében, hogy minél többekhez eljuthassanak a hiteles információk. Jó lenne, ha a vírushelyzet egyik tanulságaként megtanulnánk megbecsülni és elismerni mindenki munkáját, szem előtt tartva egyébként azt a mondatot, amitől a második, hangolódást némileg segítő szikrát kaptam. Egy rádióműsorban hangzott el, adománygyűjtés kapcsán: a végső elszámoláskor semmit nem vihetünk magunkkal abból, amit kapunk, csak abból, amit adunk.
Karácsonyra azt kívánom: mindenkinek legyen elég vinnivalója!
