„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”. Nálam az adventi napokban nem számít ritkaságnak a dallamtapadáshoz hasonló vers- vagy verssor tapadás, hiszen ezt úgy hozza magával ez az időszak. Meg ilyenkor az ember lánya, pláne, ha újságíróból van, napjai nagy részét azzal tölti, hogy ünnepi rendezvényekre jár, ahol lát és hall ezt-azt, dalokat, verset, prózát, és valami, egy-egy gondolatfoszlány óhatatlanul hazakíséri. Legtöbbször Ady Endre klasszikusa (Karácsony) szokott ilyenkor eszembe jutni, merthogy egyébként is a kedvenc verseim közé tartozik, de idén valahogy másként történt.

Karácsony közeledtével érzékenyebbé válik a lélek. Bár lehet, hogy csak az évek múlásával jelentkező elérzékenyülési hajlamot próbálom most leplezni, és az ünnep előszelére fogni, hogy egyre nehezebben viselek nyűgös dolgokat. Olyanokat is, amelyekre lehet, hogy néhány évvel ezelőtt csak legyintettem volna. Most viszont nehezen tudok továbblépni attól a pillanattól, amikor teljesen véletlenül belenéztem egy tévéműsorba – én, aki gyakorlatilag sohasem nézek tévét –, amelyben épp arról vitatkoztak különféle habitusú emberek, hogy van-e még sajtószabadság. Természetesen volt, aki azért ágált, mert szerinte hogyne lenne, hiszen mindent le szabad írni, más pedig azt mondta, nincs, mert ha ő újságíróként információt igényel, de nem kap, akkor sokra megy azzal, hogy leírhatja a méltatlan eljárást.

Fura lejtő ez az állatvédelem: az ember azt hinné, hogy szépen, egyenes úton, ha nagyon apró lépésekkel is, de halad előre, aztán egyszer csak jön egy váratlan lökés, és már csúszik is visszafelé. Mivel évek óta benne vagyok, pontosan tudom és látom, milyen nehéz a haladás, mennyire kell örülni a legapróbb eredménynek is, és mennyire ártalmas tud lenni, amikor az emberek saját célra használják azt, ami egyébként kollektív magánügy, ilyenként tehát közügy, és így vagy úgy, de mindenki érintett benne (akár hajlandó belátni, akár nem).

Elfáradtunk. Legalább is ezt érzem már hetek óta, hogy most már szinte kezelhetetlenné vált bennünk a kimerültség érzése, és mintha mindenkinek egyre lejjebb ereszkedne az ingerküszöbe. Persze, valahol ez teljesen érthető, hiszen a második karácsonyunkat várjuk úgy, hogy közben teljes bennünk a bizonytalanság, és bár az idei ünnepen legalább már nem kell kijárási tilalommal, gyülekezési korlátozással szembenézni, azért mégis csak tudjuk, érezzük a bőrünkön, hogy ez még mindig nem az igazi, és nem is tudhatjuk, lesz-e valaha is igazi.

Jónéhány éve annak, hogy először rácsodálkoztunk: Hover Zsolt kalotaszegi lelkipásztor regényt ír, ráadásul teszi mindezt a saját nevén, vállalva személyazonosságát, mellőzve az esetleges írói álnév használatát. Bátor vállalkozásnak tűnt ez akkor, ma viszont – amikor hamarosan negyedik regényét tarthatjuk kezünkben – már természetes. Mint ahogy természetessé vált sajátos stílusa, egyéni mesevilága, amelyben keveri a fikciót a valósággal, mindig ügyelve azonban a történeti tények pontosságára. Beszélgetésünkben áttekintettük a folyamatot, amelynek során a szárnypróbálgatásból regényíró érett.

Napok, sőt hetek óta keresem, kutatom magamban, mélyen belül azt a lángot, ami ilyenkor, decemberben, advent idején előbb vagy utóbb, de óhatatlanul eltölt. Idén viszont nem akart előjönni. Annyira kutattam utána, hogy végül már valami gyenge kis szikrának is örültem volna, csakhogy: sehol semmi. Más években, ilyentájt, a korán leszálló sötétben munka után hazafelé tartva a hétköznap is zsongó adventi vásár hangjai, fényei, illatai jártak át.

Mit tudja azt az ember kezdő újságíróként, hogy akivel épp összehozza a sorsa és a munkája, később milyen kapcsolattá fejlődik az életében?! Nyilván én sem tudtam, amikor még egyetemistaként és a Szabadság gyakornokaként szerkesztői utasításra részt kellett vennem a Kolozsvári Örmények Szövetségének egyik nyilvános rendezvényén. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt az esemény lényege, arra azonban nagyon is tisztán és világosan, hogy az a kedves, idősebb hölgy, aki ott és akkor fogadott, úgy bánt velem, mintha számára nagyon megtisztelő lenne, hogy a magyar napilap delegált oda egy diákújságírót. Valahogy ilyennek maradt meg az emlékeimben Azaduhi Varduca Horenian, akinek a nevét – bevallom – elsőre meg sem tudtam jegyezni, nem sokkal később azonban már hamar ráéreztem sajátos ritmusára, bár maga is elismerte, hogy nem könnyű név.

Noa Pothoven világhírű lett, pedig aligha akarta ezt. Borzalom belegondolni, hogy egy 17 éves lány nevét azért ismerte meg a világ, mert meghalt. Ha másként alakul az élete, és eltelik még néhány év, lehet, hogy egészen más miatt ismernénk a nevét. Talán híres divattervező lett volna belőle, esetleg énekes vagy sztárügyvéd.

Ültem a színházteremben, és szép lassan elszomorodtam. Persze, ez annyira nem meglepő eset december derekán. Mindig érzékeny időszak volt ez nekem, de amióta anya vagyok (és ennek már tizenhárom éve), fokozódott a hajlamom az elérzékenyülésre is, márpedig mikor tudna az ember a leginkább könnyezni, ha nem az ünnep közeledtével. A szeretet ünnepét emlegetjük ilyenkor, nekem már sokszor ez is elég ahhoz, hogy szaporábbá váljon a lélegzetem. A munkámhoz pedig elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy ebben az időszakban rengeteg rendezvényen vegyek részt, ahol mindig a szeretet, a család, Jézus születése, a várakozás izgalma, az ünnep üzenete áll a középpontban, és ilyenkor már tényleg csak a több éves rutin segít abban, hogy viszonylag rezzenéstelen arccal (ahogyan az egy újságíróhoz illik, ugye) vészeljem át a nagy érzelmi hullámokat.

Van egy visszatérő dilemmám így advent táján, amikor számtalan intézmény és segélyszervezet kezd gyűjtésbe, hogy a nagy hidegek és az ünnepek közeledtével könnyítsen kicsit a védencei sorsán. Nevezetesen: miért is adakoznak a jótékonysági akciók résztvevői? Mert nem mindegy. Pusztán csak a jó érzés kedvéért teszik, nem is gondolva többet arra, mi lesz az adomány sorsa, vagy valamilyen céljuk van vele, netán ilyen módon kompenzálnak valamit? Sokáig magam sem törődtem a kérdésnek ilyen mélységeivel, csak adtam. Alapból az a típus vagyok, akit nemcsak adventkor, hanem év közben is megtalálnak ilyen-olyan felhívások, jótékonysági akciók, és ha tehetem, ha tudok azonosulni a gyűjtés céljával, akkor adok. Tavaly ilyentájt azonban magam is elkezdtem gyűjtést szervezni (amelyet idén ismétlünk), egy hónappal később pedig szembesültem azzal a felháborodás-hullámmal, amelyet a Szabadfogas akció váltott ki némelyekből, és azóta kicsit aggódva figyelem az emberek ilyen irányú reakciót.

Csütörtök volt. Március 2-a. Mint minden olyan reggelen, amikor 8 óra felé már egyedül maradok otthon (mivel a család tanuló, illetve tanító tagjai addigra már elmennek az iskolába), tennivalóim közepette Petőfi rádiót hallgattam. Aznap reggel az a meglepetés ért, hogy a Talpra, magyar! című műsor témájául Arany Jánost nevezték meg.

... ilyen áldott éj. Meg talán ilyen karácsonyom se, amikor a megelőző napokban folyton ez a dalocska jár a fejemben. Mielőtt nekifogtam volna megírni ezt a cikket, valami nagyon karácsonyi tevékenységet folytattam éppen: begyúrtam a bejglit. Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: késő este, hogy másnap reggelig nyugodtan keljen a tészta. Aztán hajnalban felkelek, elkészítem a kétféle tölteléket, kisütöm. Karácsonyra asztalon illatozik majd a diós és mákos bejgli, ami nekem elengedhetetlen az ünnepi hangulathoz. Különös dolgok ezek, már az, hogy mi teszi ünneppé az ünnepet: milyen otthonról, kisgyermekkorból hozott szokásokat, hangulatokat, emlékfoszlányokat vagy illatokat őrzünk és dédelgetünk magunkban, hogy a megfelelő pillanatban előkapjuk, és immár mi varázsoljuk oda a hangulatot a konyhánkba, az otthonunkba, a családunkba. Nekem ehhez minden karácsonykor kell a bejgli, az a sütemény, amit mi soha máskor nem készítettünk (máshol húsvétra is szokás), mint december végén.