Gyertyaszentelő Boldogasszonyt és a Megszentelt (Szerzetesi) Élet világnapját ünnepeltük

Krisztus világosságot áraszt a sötétségeken átvezető emberi életutunkra

 László Attila megáldotta a Krisztus világosságát jelképező gyertyákat
László Attila megáldotta a Krisztus világosságát jelképező gyertyákat (A SZERZŐ FELVÉTELE)
Urunk bemutatásának, azaz Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét Karácsony után negyven nappal, az Úr Jézus Krisztus ünnepeként – február 2-án – tartottuk meg. Ezzel a jeruzsálemi templomban való bemutatásán történtekre emlékeztek világszerte mind a római és görögkatolikus, mind az ortodox egyházban. Eredetével kapcsolatban megkülönböztetünk mind keleti (Jeruzsálem), mind nyugati (Róma) összetevőket. Az V. század közepén ez a nap már „a találkozás ünnepeként” jelent meg gyertyás körmenettel Rómában. A körmeneti gyertyák megáldása már a tizedik évszázad előtt alakult ki Galliában.

Akárcsak valamennyi istenházában, a kolozsvári Szent Mihály-templomban a körmeneten tartott gyertyák fényében a hívek Krisztus szimbólumát is látták, aki világosságot áraszt a sötétségeken átvezető emberi életutunkra, ugyanakkor emlékeztet minket a Szentírásból ismert, kezükben égő lámpást tartó éber szüzekre és szolgákra. 

Mária és József a többi vallásos zsidókhoz hasonlóan, szigorúan megtartották a Mózesi törvény előírásait. Nyolc nappal a születés után körülmetélték a kis Jézust, így ezáltal hivatalosan is beiktatták a választott nép közösségébe.

Ugyancsak a törvény által meghatározott napon - a tisztulás negyven napjának eltelte után - a Szent Család elindult a szent város, a jeruzsálemi Nagytemplom felé. Mária karjaiban vitte a kisdedet, József pedig követte, magával hozva az egyszerű áldozatot, amelyet az anyának kellett bemutatnia Istennek, egy pár gerlét vagy két galambfiókát. 

Élt akkor Jeruzsálemben egy Simeon nevű aggastyán, aki hűségesen szolgált Istenének egész életén keresztül, bízva az Úr ígéretében, hogy nem fog meghalni addig, amíg meg nem látja Jehova Messiását. Ezen a napon a Szentlélek sugallatára elment a templomba, ahol észrevette a gyermeket Mária karjai között. Tekintete Jézusra szegeződött, szemei megteltek könnyel. Lelkét abban a pillanatban megvilágosította az isteni kegyelem és felfedezte Isten fiát emberségének fátyla alatt. Karjaiba vette Jézust, szívéhez szorította, és így kiáltott fel: „Látták szemeim az Üdvözítőt, most békében halhatok meg. Láttam azt, akit Te küldöttél minden népekhez, a nemzetek világosságát és Izrael dicsőségét.” 

Ezen ünnepélyes pillanatban egy másik, ugyancsak a Lélektől küldött tanú – Anna, a prófétanő – jelent meg a jeruzsálemi templomban, hogy felismerje és dicsőítse az Isteni Gyermeket. Lelkéből buzgó hálaadás tört ki. 

A szerzetesek és a lelkiségi mozgalmak tagjai hálát adtak meghívásukért és a kapott karizmájukért (VÁKÁR ISTVÁN FELVÉTELE)

Ezen a napon van ugyanakkor a Megszentelt (Szerzetesi) Élet világnapja is. Az Isten Országáért megélt életforma eszményét Jézus hirdette meg, kortársai értetlenségétől kísérve. A kereszténység kezdetétől fogva mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanításokhoz igazodva akarták nagyobb szabadságban követni és hűségesen utánozni Krisztust. Így, isteni terv szerint, a szerzetesi családoknak egész sora fejlődött ki csodálatos változatosságban. Az erre hivatást érző keresztény férfi vagy nő (pap és/vagy szerzetes, illetve szerzetesnő) életállapotának környezetét a Katolikus Egyház és az egyetemes közösség alkotja. Velejárója az evangéliumi tanácsokra tett hármas fogadalom: engedelmesség, tisztaság és szegénység – a negyedik a jezsuiták esetében a mindenkori pápának való engedelmesség –, valamint az ima, munka/szolgálat, testvéri közösség, azaz Krisztus követése a kapott karizma (rendkívüli képesség, adomány) szerint. 

A kincses városban élő és szolgáló szerzetesek, szerzetesnők, papok péntek este, ünnepélyes szentmise keretében adtak hálát meghívásukért és a kapott karizmájukért. A liturgia kezdetén a Szent Mihály-templomban a papság és az asszisztencia a templom keresztelő kápolnájához ment, ahol a főcelebráns, László Attila főesperes-plébános az áldóimában emlékeztetett az ünnep jelentőségére, megáldotta, majd a koncelebráló papokkal együtt szenteltvízzel meghintette és megtömjénezte a hívek gyertyáit. Ezt követően a szerzetesek, a papság és az asszisztencia égő gyertyákkal kezünkben vonultak a főoltárhoz.

Kezdetét vette az ünnepi szentmise, amelyet László Attila mutatott be, akivel koncelebrált Orbán Szabolcs ferences, egyetemi adjunktus, Olivo Bosa jezsuita, Nóda Mózes szentszéki tanácsos, egyetemi professzor, Fábián László györgyfalvi plébános, a főegyházmegyei papi szenátusának tagja és Bőjte Csongor, a Szent Mihály-templom segédlelkésze, segédkezett Csibi Levente pasztorális éves kispap.

Bőjte Csongor szentbeszédében többek között rámutatott: „a mai evangélium tanításából három gondolatot szeretnék kiragadni, amely világi krisztushívőknek és megszentelt életet élőknek egyaránt útravaló lehet. Mindhárom gondolat a hogyan kérdésre ad választ számunkra. Hogyan tudunk – akár egy életen át törekedve rá – megmaradni az Istenhez vezető szűk ösvényen: az Úr törvénye szerint, amely nem korlátozni akar, hanem irányt szabni. Mekkora szükség van ma, a vélt szabadság idején az iránymutatásra, az apró gyertya fényére, amely képes bevilágítani a legsötétebb éjszakát is! Nem elvenni, hanem adni akar tartást, irányt, keretet – csak a mi kreativitásunkon múlik, hogy ezt hogyan töltjük meg élettel. 

Ehhez pedig van segítségünk – ez a második gondolat –, a Szentlélekre hagyatkozva. (...) Ezt a különböző szerzetesközösségek és lelkiségi csoportok más és más módon élik meg mindennapjainkban. Amióta első kispapi adventem alkalmából Homa Ildikó szociális testvérnek köszönhetően olvastam a Lélegezz bennem! című könyvet, azóta így szólítom mindig imáimban a Szentlelket. Ezzel nem azt kérem, hogy oldja meg helyettem a bajaimat, mutasson valami látványosat, hanem azt kérem, hogy azzal, amim van és ami vagyok, segítsen cselekedni. (...) Mert amit a lélekkel együtt valósítunk meg, annak, hiszem, hogy lelke van! És aminek lelke van, az ÉL! 

Bőjte Csongor a hogyanra adott válaszokat szentbeszédében

Harmadik hogyanunk: imádkozva szolgálni Istent éjjel és nappal. Ez nem azt jelenti, hogy akkor a mai naptól sem éjjelünk, sem nappalunk nem lesz, ha kedvesek akarunk lenni Isten előtt, hanem azt, hogy egy szívvel és lélekkel, nem külön hétköznapi és vasárnapi, ünnepi arccal akarunk keresztény életet élni, jól öltözötten egyet és pizsamában mást, hanem egy életre törekszünk. Ez az igazi tanúságtétel a világban, amikor megérzik a körülöttünk élők, a velünk találkozók, hogy mi nem szerepeket játszunk, hanem valóban az Istengyermekség ünnepi ruháját viseljük, még akkor is, ha netán bűneink, gyengeségeink beszennyezik néha azt” – hangsúlyozta Bőjte Csongor.  

Mivel 2024 az imádság és a megújuló közösség éve a Gyulafehérvári Főegyházmegyében, a jelenlevő férfi, illetve női szerzetesrendek – ferencesek, jezsuiták, piaristák, Szociális Testvérek, Angolkisasszonyok (Congregatio Iesu), Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek –, valamint a Mária Műve (Fokoláré Lelkiségi Mozgalom) – képviselői elhelyezték a szolgálatukat szimbolizáló tárgyakat az oltár elé. Bemutatták közösségük sajátos imaéletére, illetve szolgálatára vonatkozó ismertetésüket, az egyetemes könyörgések keretében pedig imádkoztak a sajátos karizmáik szellemében, minden helyzetben végzett tanúságtétel kegyelméért, amellyel Jézus Krisztus világosságát akarják vinni embertestvérként a hitközömbös és hitetlen világba.

A szentmise zárásaként a főesperes-plébános felhívására a hívek az „imával megújuló közösség” szándékát vihették tovább azzal, hogy jelképesen „magukkal vihettek” egy Kolozsváron élő szerzetest, akiért húsvétig fognak imádkozni. E célból a kijáratnál kihúzhattak egy cetlire írt nevet – egyeseknél az elérhetőséget is feltüntetve –, ami lehetőséget ad egy nagyböjti találkozásra, ismerkedésre. 

Az ünnepen elismeréssel és hálával gondoltunk az Istennek szentelt személyekre – a szerzetesekre, szerzetesnőkre és a papokra –, a Mindenható hathatós áldását kérve imádságos, szerényen végzett szolgálatukra. A rájuk való világnapi ünnepélyes megemlékezéssel kapcsolatban a szentmise utáni rövid beszélgetés keretében László Attila pontosította a következőket: „az élő, mindig mozgásban levő Egyház megjelenülése e mai ünnep. Azaz lehet az! Mitől függ? Hit vagy életvágy, netán félelem vezet... Félelem van a bátorság helyett? Ma ti vagytok „fókuszban”, általatok világlig, hogy a hit az Egyház alapja. A hit, a bizalom, a bátorság... Én egyedül kevés vagyok, a közöségtől függök. Találkozásunk reményre ad okot. Például sokszor nehézségként élt valóság, hogy nem vagyunk egyformák – ez Jézussal, együtt a mi gazdagságunk. Különbözőek talentumaink – a különböző karizmák és hivatások közötti kommunió és találkozás pedig a remény útja. Együtt nagyobb a gazdagságunk, együtt mindig több okunk van a reményre. A világ örök sorsa, az élet Isten felé irányulása megvalósul így közöttünk és bennünk; ez a mi hivatásunk: általunk lesz látható a teremtés reménye – a menyország.”

A szerzetesek és a lelkiségi mozgalmak tagjai hálát adtak meghívásukért és a kapott karizmájukért VÁKÁR ISTVÁN FELVÉTELE

lattila.jpg: