Festészetét varázsos színvilág, mágikus-realista hangvétel és szuverén szimbólumteremtő erő jellemzi

Kosztka Mihály Tivadar néven a felvidéki Kisszebenben (ma Sabinov, Szlovákia) lengyel felmenőkkel rendelkező gyógyszerész fiaként látta meg a napvilágot. Kosztka a szláv nyelvekben csontot jelent, innen ered festői neve, amit következetesen csak 1900-tól használt. Az Ungváron letett érettségi után Eperjesen kereskedősegéd lett, majd édesapja patikájában dolgozott. 1873-ban Lévára került gyógyszerész-gyakornoknak, ahol általános gyógyszerkönyvet is írt. A budapesti orvosi egyetemen 1875-ben gyógyszerész oklevelet szerzett, a jogi karon is tanult, önkéntes katonai szolgálatot teljesített, 1879-ben önkéntes mentőnek állt a nagy szegedi árvíz idején, ezután Iglón lett patikussegéd.

1880. október 13-án a patika előtt egy recept hátára ökrösszekeret rajzolt, s ekkor égi hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb Napút-festője, nagyobb Raffaelnél.” Úgy érezte, megtalálta hivatását, és levélben kért segítséget a Mintarajziskola igazgatójától, Kelety Gusztávtól, de azt a választ kapta: a mellékelt rajzok „10-12 éves gyermek első kísérleteinél nem állnak magasabb fokon”. Ez nem szegte kedvét, Rómába utazott, és Raffaello képeit tanulmányozva úgy döntött, ennél magasztosabbat is tud alkotni. Hazatérve Eszéken, majd Szentesen állt munkába rokonai patikájában, 1884-ben saját gyógyszertárat nyitott a Losonc melletti Gácson, amit idővel bérbe adott, és megkezdte utazásait.

Már elmúlt negyvenéves, amikor művészeti tanulmányokba kezdett, 1894-től Hollósy Simon müncheni iskolájában, majd Karlsruhéban Friedrich Kallmorgennél, Párizsban pedig a Julian Akadémián tanult. 1896-tól egyedül a természetet vallotta mesterének, hátára kötözött ládájával járta a világot, miközben megállás nélkül festett. „Életnagyságú tájképeinek” sorát a Selmecbánya látképe nyitja, amelyet 1903-ban a Vihar a Nagy Hortobágyon követett. 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt, itt alkotta a Kocsizás újholdnál Athénban című képét. Kairóban a naplementét tanulmányozva rátalált a „színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet „Napút festészetnek” nevezett el.

A jeruzsálemi Panaszfal megfestése után kezdett a Nagy-Tarpataki vízesés megörökítéséhez, 1904–1905-ben festette A taorminai görög színház romjai című vásznát. Libanonban készült 1906-ban legnagyobb méretű (majdnem 7x4 méteres), általa fő művének érzett Naptemplom Baalbekben című képe. 1907-ben festette a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusfához, 1908-ban a Mária kútja Názáretben című kompozícióját, 1909-ben Nápolyban készült utolsó befejezett festménye, a Sétalovaglás a tengerparton.

Csontváry magányos alkotó volt, nem tartozott egyetlen korabeli irányzathoz sem, az emberi lét egyetemes kérdései, a belső és a külvilág ellentmondásai nőttek kozmikussá művészetében. Festészetét varázsos színvilág, mágikus-realista hangvétel és szuverén szimbólumteremtő erő jellemzi.

Műveit először 1905-ben Budapesten, majd 1907-ben Párizsban állította ki, 1908-ban a városligeti Iparcsarnokban, 1910-ben a régi Műegyetemen volt kiállítása. Az excentrikus festő alkotásait idehaza gúny és értetlenség fogadta, sokan skizofrénnek tartották, furcsállották, hogy élete végén már nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, főleg gyümölcsöket és zöldségeket evett – holott valószínű, hogy inkább naiv, különc és hóbortos ember volt.

1912-től kezdte írni kultúrával és művészettel foglalkozó műveit (Energia és a művészet, A kultúrember tévedése, Ki lehet és ki nem lehet zseni?), amelyekben igazát bizonygatta. Az első világháború idején beadványokat készített a minisztériumok számára, csataképeket és történelmi tablókat tervezett. 1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott, 1916-ban IV. Károly koronázását már nem is tudta végignézni, így megfesteni sem. Hadikölcsönökbe fektetett vagyonát elvesztette, 1919. június 20-án, két héttel 66. születésnapja előtt teljesen elszegényedve halt meg a budapesti Szent János Kórházban. Sírhelyét az Óbudai temetőben a harmincéves időszak után nem váltották meg, ezért 1953-ban közös sírba helyezték hamvait. 1966-ban a Fiumei úti sírkertben újratemették, sírján Kerényi Jenő szobra áll, a szobor másolatát Pécsen, a Csontváry Múzeummal szemben állították fel.

Képei minden bizonnyal elvesztek volna, mert örökösei a jó minőségű vásznakat anyagárban, kocsiponyvaként akarták fuvarosok számára elárverezni. A fiatal építész, Gerlóczy Gedeon a Bartók Béla út 36–38. szám alatti házban, irodát keresve botlott a tetőtéri műteremben összetekert művekbe, s jelentőségüket felismerve az utolsó pillanatban, 1919 őszén felvásárolta őket. A Gerlóczy gyűjteményében levő képekből jött létre 1973-ban a Csontváry Múzeum Pécsen.

A kortársai által meg nem értett festő műveit először 1930-ban mutatták be, 1958-ban a Brüsszeli világkiállításon nagy sikert arattak, Magyarországon képeinek 1963-as székesfehérvári kiállítása hozott áttörést. Árveréseken ritkán felbukkanó alkotásait 2006 óta rekordárakon ütik le, 2021-ben 460 millió forintért kelt el Titokzatos sziget című festménye.

Csontváry életéről 1980-ban Huszárik Zoltán készített filmet. A festő születésének 170. évfordulóját az életművet átfogóan bemutató közös kiállítással ünnepli a budapesti Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. A mintegy 40 művet felvonultató tárlat július 16-ig látogatható Budapesten, augusztus 1-jétől pedig Pécsen.

(Az MTVA sajtóarchívumának portréja)

Borítókép: Csontváry Kosztka Tivadar 1894-ben készült önarcképe a budapesti Szépművészeti Múzeumban július 16-ig látogatható kiállításon. Fotó forrása: Facebook/Szépművészeti Múzeum