Bogányi Gergelynek nem ez volt az első jótékonysági szólóestje Kolozsváron. Először 2003 májusában hallottam őt a Diákművelődési Ház koncerttermében, amikor filharmóniánk akkori lerobbant állapotban levő zongoráján is csodát művelt. Akkor, erdélyi körútjának egész bevételét a Ferenc-rend dévai árvaházának ajánlotta. Mostani szólóestjével a Kincses Kolozsvár Egyesület által meghirdetett adománygyűjtő akcióhoz csatlakozott, a begyűlt adományok a Magyarlapádi Szórványkollégiumot támogatják.Bogányi Gergely vasárnap esti hangversenyén két premierrel lepte meg a kolozsvári közönséget: bemutatta a csodazongorát, és első ízben szólaltatta meg Beethoven B-dúr Szonátáját, Op. 106., amely Hammerklavier címen vált ismertté. Mit is mondhatnék a Bogányi által elképzelt és kifejlesztett csodahangszerről, amelyet neveztek már „fecske, hajó és űrhajó keveréknek”, amelyet a Milánói Világkiállítás magyar pavilonjában ezrek csodáltak, és az amerikaiak is csodazongoraként emlegetnek. Batta András a budapesti avatóünnepségen így szólt: „a zongorában a spiritualitás és a materialitás találkozott egymással, hiszen az alkotók létrehozták azt a hangzást, amely Bogányi Gergely fejében, szívében vagy lelkében szólt, ez pedig maga a csoda”. Bogányi szerint a „csodák sorozata kellett ahhoz, hogy ez a hangszer tíz év után megszülessen.”A Bogányi-zongora hangja az énekhanghoz hasonlóan tiszta csengésű, meleg tónusú hangszínekre és hideg fényekre egyaránt alkalmas, változatos és szuggesztív hanghatásokra képes. Hogy más művészek mennyire tudják kihasználni a csodazongora lehetőségeit, azt a jövő eldönti, „gazdája” viszont ezen az estén a hangszer minden csínját-bínját megcsillogtatta.Beethoven Hammerklavierjét ördögi nehézsége miatt a zongoraművészek általában messze elkerülik, ha jól emlékszem, Kolozsváron talán 30-40 évvel ezelőtt hallottuk utoljára. Bogányi is csak most „bátorkodott” megtanulni és előadni az „őrülten nehéz, rettenetes” szonátát. Előadásában az erő és virtuozitás, gyöngyfényű és meglepő hangszínváltások, drámai és lírai pillanatok, a beethoveni komoly játékosság és poézis jutott kifejezésre. Érezte és élte Beethoven zenéjét, amelyben a régi fájdalmak, régi emlékek, a lélek mélyén szunnyadó vágyak, és az összes megválaszolatlan kérdések gejzírként törnek fel. A szonátát befejező fúga zaklatottságában, „őrült” virtuozitásában, Beethoven utolsó kvartettjeinek új utakat kereső modernségét éreztem.Az est második felében Liszt-művek csendültek fel. Az Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak és a Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár című legenda impresszionisztikus hanghatásaival varázsolt el. Az Un Sospiro dalszerű poézisét csak ritkán feszítette drámai erő, így valóban a gyöngéd, lírai, „sóhaj” jelleg dominálhatott.A gyöngyöző, játékos virtuozitású Gnomenreigen (Manók tánca) című koncertetűd szuggesztív zenés tabló, amelyben szinte látni a kis manókat, amint kipirult arccal ropják egyre gyorsuló, tombolásig hajszolt táncukat. Az elhalkuló fináléval Bogányi azt sugallta, hogy csak egy tovatűnő, felejthetetlen, „zenés látomásban” volt részünk. A műsor végén Liszt 15. Magyar rapszódiájának, a Rákóczi indulónak magyar virtusa forrósította fel a levegőt. A közönség szűnni nem akaró üdvrivalgását Bogányi Gergely Chopin Perc-keringőjével és az Esz-dúr Noktürnnel köszönte meg.Felejthetetlen este volt, amelynek minden kimondott és kimondatlan célja megvalósult: a csodazongora a Magyarlapádi Szórványkollégium jövőjéért (is) szólt, a hangverseny minden hangja lelkeket érintett, és az együvé tartozás örömével a szívünkben méltón emlékezhettünk az 1956-os forradalom 60. évfordulójára.
(Fotó: Bethlendi Tamás)
