A közösségi hálókon fennakadt ember számára a fényképezés szinte mindennapi kényszer, az amatőr, mesterkélt felvételek, balga szelfik áradatában pedig a fotóművészet egyre jobban felértékelődik. Ádám Gyula alkotásai különösen jólesnek a szemnek. Jólesnek, ugyanakkor fájnak. Öröm, gyász, megtörtség, áhítat, gyermeki csodálkozás, vidámság… harsány, lakodalmas zene és temetőben „lekapott” síri csend „látványa”… és szagok. Erős szagok – ahogy a kiállítást megnyitó Macalik Arnold építész fogalmazott. „Ádám Gyula képei ragadnak, csikorognak, csípnek, égetnek, erősen szagosak, büdösek, mert az élet szagos, csak mi illatosítjuk be”.
Ádám Gyula az embert látja és láttatja – mondta méltatója. Ehhez pedig közel kell kerülnie hozzá, hozzájuk. Nem csak fizikai közelségbe, hogy kamerájával megörökíthesse a testnek a mozdulatait, hanem lélekben is. Az az otthonosság, amellyel a művész bejár a falusi portákra, műhelyekbe, vigadalmakra vagy épp a ravatalozóba, ahogy befogadják, beengedik őt lakóhelyük-lelkük minden zugába, arra vall, hogy olyan ember áll a kamera mögött, aki része ennek a világnak. Része, hiszen nem csak megfigyel, hanem ismeri, átéli-átérzi azokat a lelki rezzenéseket, amelyek ezeket a rezzenéstelen képeket élővé, örökéletűvé varázsolják.
A születés, a lét és az elmúlás misztériuma egy-egy ellesett életképben, vagy épp egy mozdulatban, arcvonásban, egyetlen lencsébe tévedt tekintetben megörökítve – Ádám Gyula fotói ennek a poézise. S hogy ismét Macalik Arnoldot idézzem: „balladai mélységű megragadása”. Ebből láthattak egy „udvarnyit” a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával rendezett kiállításon a református kollégiumban.
Borítókép: Muresan Emanuel
