Kicsi istenek

Kicsi istenek
Allahu akbar! – kiáltja egy férfi Brüsszelben, majd vaktában lövöldözni kezd. Kiáltja ugyanazt évtizedek óta sok-sok ember, majd felrobbantja magát s másokat, vagy késelni kezd, vagy tüzet nyit ártatlan emberekre. Kiáltják ugyanazt a gázai övezetből betörő tömeggyilkosok.

Ez Isten akarata – üvöltötték a keresztesek miközben vértengerré mészárolták Jeruzsálem utcáit, vagy Languedoc-ban az albigenseket, vagy az amerikai őslakosokat.

Allahu akbar azt jelenti: Isten a legnagyobb.

Én ezzel – ha gyilkosok kiáltják - vitatkoznék egy kicsit.

Emberek hatalmas tömege imád olyan isteneket, akik híveikkel gyilkoltatnak, akik az emberekkel végeztetik el a piszkos munkát. Olyant, akiről hívei tűpontosan tudják, hogy kit gyűlöl: zsidókat, muszlimokat, keresztényeket, hindukat, jazidokat, síítákat, szunnitákat, katolikusokat, melegeket, transzneműeket, liberálisokat, abortuszt engedélyezőket, vezető szerepben levő nőket, iskolába járó kislányokat és igazság szerint iszonyú hosszúra szabhatnám ezt a listát, mindegyik kategóriára akadna embertömeg, amely tudja, hogy az ő különbejáratú istene gyűlöli azokat.  „Mert úgy szerette Isten a világot...”

Pár évvel ezelőtt egy általam nagyon kedvelt amerikai lelkész így határozta meg a bálványimádást: olyan istennek az imádata, aki túl kicsi ahhoz, hogy Isten legyen. 

És persze arról szól a vita, hogy vajon az ilyenek igazi keresztények, muszlimok, zsidók, hinduk-e?

Szerintem az ilyen kérdésfelvetésnek nincs értelme. Az érveléstechnika ismerői ezt a fajta hozzáállást nevezik „nincs igazi skót” típusú érvelésnek, ugyanis annyiféle szigorú kritérium létezik arra, hogy ki számít igazi skótnak, hogy ha mindegyiket figyelembe vesszük, akkor kiderül, hogy igazi skótok nem is léteznek.

Ugyanide vezetnek az igazi keresztényekre, muszlimokra stb. típusú vizsgálódások is.  Ezek kibúvók. Az istenünk nevében végrehajtott gaztettekért nem vállalunk semmiféle felelősséget. És nem válik hívő ember dicsőségére, mert képzeljük el egy pillanatig, hogyan látja mindezt egy ateista: egykor réges-régen egy Ábrahám nevű mezopotámiai egyén súlyos elmezavarban szenvedett, hangokat hallott, ezek hatására kis híján legyilkolta a saját gyermekét, és ennek emlékére ma öt kontinensen emberek százmilliói gyűlölködnek s tízezrei öldöklik egymást.

Sértő ez a megfogalmazás? Biztos vagyok benne, hogy sokaknak igen. De be kell látni, hogy az istenhit gondolatkörén kívülről nézve, és rémülten szemlélve mindazt, ami a világban zajlik, nagyon is logikus. A logikára pedig érzelmi választ adni öreg hiba. Sokkal tisztességesebb – bármennyire is fáj – belátni, hogy az az eszmerendszer, dogmatika, meggyőződés, amelyet mi abszolút jónak gondolunk, bizony lehet abszolút gonoszság forrása is.  A gonosznak nem okra van szüksége, hanem ürügyre és bár ürügynek minden, de tényleg minden megfelel, lássuk be, hogy a vallások – különösen az ábrahámi vallások – túlságosan jól beváltak.

A másik nagy hiba, kizárólag valamelyik szent könyvre hárítani a felelősséget. Vannak-e a Koránban erőszakra buzdító részek? Persze, hogy vannak! Majdnem ugyanannyi, mint a Bibliában. Én például mindig megborzadok, ha eszembe jut a százharminchetedik zsoltár zárósora: „Boldog lesz, aki megragadja és a sziklához csapja csecsemőidet!”

És akkor mit tegyünk, ha hívő emberek vagyunk, ha nem akarjuk Istent, a vallást mindenestül elvetni?

Elsősorban úgy gondolom, hogy tömeges teendőnk nemigen lehet, mert sem a gonoszt, sem a butaságot nem lehet ebből a világból kiirtani. Csak egyéni, de ha ezt az egyéni munkát elég sokan végzik el, akkor talán az esztelen gyilkolás kivételes lesz. Ha feltűnik a hírekben, felkapjuk rá a fejünket, nem úgy, mint manapság, amikor csak a nagyobb léptékű pusztítás haladja meg ingerküszöbünket.

Vizsgáljuk felül hitünket: megfelel-e valóságnak, vagy pedig – Victor Hugo szavaival élve – baglyok gyülekezete vagyunk, akik tagadják a napot?

Nézzünk huszonegyedik századi, értelemmel és emberséggel felruházott lényekként azokra a régi iratokra. Lássuk be, hogy az elmúlt századok során azoknak mennyi véres, barbár tételét vetettük el, mert jobb emberek akartunk lenni, és próbáljunk e tekintetben következetesek lenni.

Ha valaki azzal kezd egy mondatot, hogy „Isten gyűlöli...” ne hallgassuk tovább, mindegy kicsoda és milyen címekre tett szert, vagy mekkora tömegek követik, hagyjuk ott az ilyent undorral, megvetéssel és sajnálattal.

Elnézést az ontológiai fejtegetésért, de Istennek – ha valóban az és valóban nagy, ha Allah valóban akbar, nem lehetnek igényei, szükségletei. Nem tehetünk érte semmit, nem árthatunk neki, nem okozhatunk neki szenvedést sehogyan sem. Nincs sem java, sem kára. Hozzá fűződő viszonyunk csakis az ember javát szolgálhatja, tehát, ha olyant kérnek tőlünk, ami ennek ellentmond, akkor kicsi istenek, bálványok imádatát kérik tőlünk, forduljunk el és ne hallgassunk rájuk!

Kezdjük mindig magunkkal a munkát. A másik gyűlöletét, elvakultságát, sovinizmusát, bigottságát mindig nagyon könnyű elítélni s ugyanilyen könnyű a magunkéra mentséget találni. Bármilyen mély és erős a hitünk, ne feledjük, hogy csak néhány száz kilométerrel kellet volna odébb születnünk ahhoz, hogy egy másik névre hallgató istent imádjunk ugyanilyen mélyen és erősen. A földrajz s a születés véletlene pedig igen kevés ok arra, hogy ne lássuk be: végső soron egyek vagyunk, egy a sorsunk ezen a bolygón, és emiatt minden olyan érv, hogy „de a zsidók”, „bezzeg a palesztinok” és a többi egyszerre nevetséges és sajnálatra méltó. A „mi és ők” a „mieink és a másmilyenek” gondolkodás az, ami igazán öl, butít és nyomorba dönt. Ez az igazi pusztító utálatosság, amely ott áll, ahol nem kellene, ezt emelik oltárra, ezt prédikálják, ebből csinálnak évezredek óta mindenfelé gyűlölködő, gyilkoló kicsi istent.