Zenés emlékek nyomában Verdi és Puccini szülőhazájában – 3. rész

Addio Milano!

A tipikusan meredek partvidék része a Cinque Terre Nemzeti Parknak – Olaszország legkisebb nemzeti parkjának –, és 1997-től védett területként részt vesz a tengeri cetpopuláció megóvásában. Nevét a La Spezia várostól északnyugatra, a Porto Venere és Levante települések közötti zord sziklákra épült öt aprócska településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare színes házait, mesebeli panorámáját igazából hajós kirándulás alkalmával, a tenger felől lehet megcsodálni. Egyik városkából a másikba a dombok tetején kanyargó utakon autóbusszal vagy gépkocsival, de legkényelmesebben alagutakon átszáguldó vonattal, illetve tengeri utakon hajóval lehet eljutni, a hegyi túrázóknak pedig jó „sétával” a hegyi kapaszkodókon, utakon gyalogolva. Corniglia kivételével mindegyik „ékszervároskának” van fürdőzésre alkalmas tengerpartja, de egyedüli homokos és hosszan elterülő partja miatt a leglátogatottabb Monterosso al Mare, röviden Monterosso. Mi is ebben a turisták által igen kedvelt városban szálltunk meg, ahonnan el-elszöktünk a környező váro­sokba – hol vonattal, hol hajóval.

Monterosso – a Cinque Terre citromillatú „fővárosa”

Nyaralóktól nyüzsgő, hangulatos és szép város Monterosso, amelynek környező hegy- és domboldalairól szőlőültetvény-teraszok, olíva- és citromligetek, valamint lépten-nyomon virágzó leanderek, gyümölcsöző kaktuszok, erős levelű agávék és óriásfikuszok integetnek feléd. Az egyik olívaolajat, mézet és bort termelő hegyi szálló és étterem a parttól és az óvárostól egy kilométernyire lévő Agroturismo Buranco, ahová nem csupán a citromillatú környezetért és a csodálatos panorámáért, hanem a kifogástalan kiszolgálásért is érdemes a meredek úton felgyalogolni.

Régen a települést tizenhárom torony védte, ezekből a város „képeslapszépségéhez” jelenleg csak a Torre Aurora és a középkori Torre dell’ Orologio (Óratorony) járul hozzá – utóbbit idővel a San Giovanni-templom harangtornyává alakítottak át. Monterossóban az Agave nevű narancsszínű magánhotelben szálltunk meg, az óvárostól húszpercnyi járásra és csupán néhány lépésre a narancssárga és kék napernyős Bagni Eden strandtól. A tengerparttól valójában csak apró üzletek és éttermek, illetve a napernyős miniteraszok zajától kellemesen zsongó keskeny kis utca választott el. Ablakaink a tengerre nyíltak, nap mint nap onnan csodáltam a kora reggeli fátyolos derengéseket és a késő esti hold ragyogását, amint a holdfény tükrében a tenger sötétlő vize ezüst ruhát öltött, az éjjeli csendben pedig hallgattam a vízóriás álomba ringató hullámainak zenéjét.

Szabolcsom kinevezett „strandfelelősnek”, így minden reggel jóval a kilencórai nyitás előtt beálltam a partra igyekvők hosszan kígyózó sorába, hogy a napi belépőt megvegyem. Sietni kellett, különben előfordult, hogy dél felé már kiakasztották a „completo” táblát, így aznap már nem is engedtek be többet senkit. Miután elrebegtem a bűvös mondatot – „vorrei due lettini con un ombrellone” (azaz két napozóágyat szeretnék ernyővel) – és fizettem, a „partkezelők” már kísértek is a „megengedett” szabad helyre, ugyanis nem telepedhettél le a szíved szerint akárhová. Néha még bosszankodtam is, hogy a bérleteseknek fenntartott helyeket inkább üresen hagyták, de semmi szín alatt nem engedtek oda. A tengerparti „csendes” délelőttökön a forróság elől a fedett teraszra menekültünk, ahol egy-egy sör vagy jeges koktél mellett hűsültünk. Különben ebédidőnket rendszerint az Agave szálloda mellett lévő Lapo’S nevű vendéglő teraszán, a hatalmasra nőtt fehéret és rózsaszínűt virágzó leanderfa árnyékában töltöttük, ahol a tengeri herkentyűk milliónyi változatából válogathattunk, illetve mindig kiderült egy-két helyileg készített Limoncino is. A Lapo'S terasza a virágzó leanderek árnyékában

Esténként az óvárosban a La Pozzo nevű vendéglő terasza lett a törzshelyünk, ahol a hosszú, fehér szakállas idős mesterszakács-főnök az aznap kifogott tenger gyümölcseit, valamint a pastaféléket is saját receptjei szerint, frissen készítette. Szabolcsom születésnapját is ott ünnepeltük, akkor próbáltam ki első alkalommal a nyers osztrigát – persze, előtte elmondtam magamban egy-két imát, aztán citromlevet rá, és már csúszott is lefelé. Hát, nem az osztriga lesz a kedvencem, de legalább kipróbáltam.

A Monterossón töltött idő nemcsak szórakozásból, fürdésből, napozásból, evés-ivásból állt, hiszen minden napnak megvoltak a maga „kultúrcseppjei” is. Bárki, aki valamikor arra járt, rögtön azt kérdezi: „Na, és az óriást láttad?” Láttam hát, mondanám, ugyanis az óriás létezik, éspedig lehajtott fejével a tengert bámuló hatalmas Neptunusz-szobor alakjában. Az Il Gigante (Az óriás) a Fegina közstrand végén található 14 méter magas vasbeton szobor Arrigo Minerbi mérnök 1910-ben készített alkotása, vállán tengeri kagyló alakú terasszal, amely az egykori Villa Pastine „táncparkettjeként” szolgált. A második világháborúban a szobrot és a villát is bombatalálat érte, az 1966-os nagy vihar is megrongálta. Később részben restaurálták, de eredeti formáját máig sem nyerte vissza, ettől függetlenül elmondható, hogy a város „csonka óriása” kihagyhatatlan turisztikai attrakció. Monterosso igazi szimbóluma azonban szerintem mégiscsak az Assisi Szent Ferenc-szobor, amely a hegy magasából néz le az óvárosra és a Ligur-tengerre. Igaz, az út odáig meredek, de ha egyszer felkapaszkodtál, gyönyörűséges panoráma tárul eléd. Az óvárosra és a Ligur-tengerre néző Assisi Szent Ferenc-szobor

A sziklaszirt egyik platóján magas emelvényen áll Silvio Monfrini 1960 és 1962 között készült bronzalkotása, amely Szent Ferenc életének azt a pillanatát idézi, amikor megszelídítette Gubbio vérengző farkasát. A szobornál készítettünk néhány fotót, majd folytattuk sétánkat fel a Szent Kristóf-hegyre, a kapucinusok kolostora – olasz nevén Convento dei Frati Cappuccini di Monterosso al Mare – és a szomszédjában lévő La Chiesa di San Francesco (Szent Ferenc-templom) felé, ahol csend és béke honol, és jó megpihenni.Panoráma a Szent Kristóf-hegyről

A kolostor 1619-ben épült, az évszáza­dok során pedig volt kórház és raktárépület is, míg végül visszakerült a jogos tulajdonosokhoz. A kolostor a táj sok pontjáról látható, a magasból letekintve pedig az egész vidék csodálatos panorámájában gyönyörködhetsz. A térséget pusztító 2003-as árvízkor egyik fala összedőlt, elpusztítva a „szerzetesek paradicsomaként” emlegetett zöldségeskertet, a szőlőültetvényeket és a történelmi citromházat is. Az önzetlen művészeknek, jólelkű adományozóknak köszönhetően ma is folynak a helyreállítási munkálatok. A 2014-es „Szív helyei” felmérés alkalmával a kapucinusok kolostorát és a templomot országosan első helyre szavazták. A Szent Ferenc-templom egyszerű szépségét a fából készült oltár és szószék mellett számtalan értékes műkincs, szobor és festmény gazdagítja, többek között a Van Dyck flamand festőnek tulajdonított Crucifixion (Keresztre feszítés) című festmény, illetve Luca Cambiaso ligur festő Bűnbánó Szent Jeromos című alkotása.

A La Chiesa di San Francisco homlokzata

Nos, régi templomot nemcsak a hegyen, hanem Monterosso óvárosában is láttunk, nem is egyet, hanem kettőt egymás mellett. A La Chiesa di San Giovanni Battista, vagyis a Keresztelő Szent János-templom az 1200-as években épült. A barokk kori és újabban 1963 és 1964 közötti átalakítások a ligúriai gótikus építészet remek példáját eredményezték. A templom homlokzata jellegzetesen váltakozó fehér és sötétzöld szerpentinmárvány-díszítésű, ovális portállal, fölötte a Krisztus megkeresztelkedését ábrázoló 18. századi freskóval. Középső rózsaablaka Matteo és Pietro da Campiglio remekműve, a gótika ékes példája. A napkorong alakú rozetta apró ablakain besütő nap bearanyozza a különben elég sötét templomot, amelynek belső terében fehér és sötétzöld csíkos márványoszlopok váltakoznak. A templom kulturális-egyházi értékei között megemlítendő az 1360-ból származó keresztelőkút, Luca Cambiaso Madonna del Rosario festménye, valamint az 1734-ből származó barokk főoltár. Amikor az oltár mögött megszólal az orgona, az egész templom mintha égi fényben ragyogna, hangja megtölti a hívek szívét jósággal és boldogsággal. La Chiesa di San Giovanni Battista – rózsaablak

A Keresztelő Szent János-templom orgonája

La Chiesa di San Giovanni Battista – templombelső

A másik templom a San Giovanni Battista mellett található. A barokk stílusban épült, és a 20. század elején felújított Confraternita dei Neri Mortis et Orationis látványa elég bizarr, ugyanis fekete-fehér csíkokkal vakolt homlokzatával, portálja fölött csontokon fekvő koponyát ábrázoló lunettával, feketébe öltöztetett csontvázak és koponyák rémisztő látványával „ijesztgeti” a kíváncsi látogatót. Nos, nyomasztó hangulata miatt nem sokat időztünk ebben a templomban, de megtudtam, hogy a „Fekete testvériségnek” és a „Halál társaságának” – ahonnan a templom a nevét kapta – a 16–17. században fontos szerepe volt a szegények eltemetésében. A rend tagjai fekete zsinórral megkötött fekete ruhát viseltek kapucnival, maszkkal, és 40 órán keresztül virrasztottak-imádkoztak az elszegényedett családok halottjainak üdvéért. A misztikumot és babonát kedvelő monterossói lakosságnak szívügye a templom karbantartása, renoválása, amelyhez a hagyományőrző ünnepségeken felajánlott adományokkal járulnak hozzá.

Esténként a tengerpartra csend borult, csak a hullámok táncának szabályos „szívveré­sét” lehetett hallani. Ilyenkor a fürdőzők mind hazatérnek, felöltik legszebb nyáresti ruhájukat és a lemenő nap sugaraiban még egyszer megmártózva, a tengerparti sétányon a történelmi belváros felé veszik útjukat. A régi városrész kanyargós utcáinak kis boltjaiban minden csecsebecsét megbámulhatsz, emlékeket vásárolhatsz, ha pedig enni-inni akarsz, számtalan kis hangulatos terasz közül válogathatsz. Ilyenkor kezdődik az az igazi olasz és olaszoktól eltanult laza, éjfél utánig tartó nyüzsgés, jókedv, móka, amely jóleső és felejthetetlen bizsergést kelt az emberben. Estéről estére mi is végigandalogtuk ugyanazt az útvonalat. Miután a parti séta hosszú, kivilágított alagútátjárón is átvezetett, néhány fotó erejéig mindig elidőztünk a Torre dell’ Orologio (Óratorony) előtt, aztán bejártuk az óváros minden szegletét. Torre dell'Orologio (Óratorony)

Kihagyhatatlan „állomásunk” egy hangulatos kis terasz volt, ahol a tulajdonos hölgy már messziről üdvözölt, perceken belül hozta is a méregerős olasz espressót, hogy felébredjünk, majd a „megszokott” Luciano-sprizet, hogy jól érezzük magunkat. Közben a benti bárból csendesen szivárogtak ki Pavarotti jól ismert operaária- és canzonettafelvételei, ugyanis a hölgy (is) nagy imádója az olasz tenoróriásnak. Egyik este, amint már a második Luciano-koktélt ízlelgettük, a szűk kis utca felől a városkából összesereglett vidám-nevetős tömeg élén trombitán, harsonán, kürtön, tubán játszó csapat közeledett nagy zenebonával felénk. Egyesek szegényes, rongyos halászruhában voltak, sokan viseltek dróttal összekötött citromhéjból készített vicces „szemüveget”, aki nem csónakevezővel hadonászott, az italospoharakkal koccintgatott, a „kórus” monterossói dialektusban „sikamlós” énekeket dalolt, végül nem messze tőlünk a csapat egy erkély alatt állt meg, várva, hogy a ház gazdáját megtréfálják. Az erre az alkalomra kiválasztott „öreg halász” a teraszáról hallgatta a tréfacsinálót, aki ottani tájszólásban kiáltotta a „gazda” felé a viccelődő-heccelődő „bescantaret”, felsorolva jó és rossz tetteit, a tömeg pedig nagyban helyeselt és közben folyt el a kacagástól – de folyt közben a pezsgő is, illetve emelkedett a hangulat. Miután a gazda borral, kolbásszal, sózott szardellával, helyi sajttal töltött focacciaval „megfizette” a „bescantaret”, lekerült a tréfacsinálók listájáról, a sereg pedig folytatta útját a „végállomásig”, az Oratorio Mortis ed Orationis templomig, ahol aztán reggelig tartott a mulatság.

Közben megtudtuk, hogy minden nyáron szerveznek „halásznapot”, vagyis „Festa dei Bescantà” ünnepséget, ami a farsanghoz hasonló monterossói hagyomány. A „festának” nem csupán szórakozás, italozás a célja, hanem közérdek is, ugyanis a halászok aznap kifogott „zsákmányát” eladják, a teljes bevételt pedig a Piazza Don Giovanni Minzoni téren lévő már említett Oratorio Mortis ed Orationis templom restaurálására fordítják. Szerencsénk volt, hogy a „Festa dei Bescantàt” éppen akkorra időzítették, amikor mi is részesei lehettünk a monterossói halászok roppant szórakoztató ünnepének. A templomhoz közelítve hamar elvegyültünk a tömegben, pillanat alatt meg is ajándékoztak egy-egy vicces „citromszemüveggel” – amellyel úgy néztél ki, mint egy óriásszemű tengeri hal –, és hamarosan pezsgőnk is volt bőven. A teret teljesen betöltötte a templom lépcsőin felállított zenegépből áradó olasz könnyű- és tánczene, mindenki énekelt, táncolt, örült a percnek és az életnek.

Borítókép: Monterosso – az Il Gigante (Az óriás) szobor a Fegina közstrand végén. A fotók a szerző felvételei.