Washington, London, Budapest, Ditró
Vissza

Washington, London, Budapest, Ditró

Csak a következő hónapok-évek fogják megmondani, hogyan vészeli át az Egyesült Királyság azt a felelőtlen játékot, amelybe populista politikusai belerángatták. Amikor 2016 júniusára kiírták a népszavazást, azt egyfajta politikai gesztusnak szánták s az igennel szavazók jó része is politikai gesztusból, átgondolatlanul pecsételt. Sokan csak „üzenni akartak a kormánynak” és az eredményhirdetés után kaptak észbe, hogy óriási pácban vannak.

A populista ígéretek és érvek javarésze, amelyekkel a Brexit-pártiak kampányoltak égbekiáltóan hazug volt és ezt az is bizonyította, hogy a döntést követően a szóban forgó politikusok egy része vállat vont és félreállt, hadd egye meg a nép, amit főztek. A játszma egyre durvult, hamarosan kiderült, hogy a döntéshozók közül egész egyszerűen senkinek sincs halvány fogalma arról, hogyan kell „brexitelni”. A dolog hamarosan vicctéma lett: brexitelek = elköszönök s maradok.

A puding próbája az evés, tehát e következő időszakban fog csak kiderülni, hogyan oldja meg a gigászi s jelenleg lehetetlennek tűnő feladatot Boris Johnson és csapata.

Volt azonban a Brexitnek egy másik hozadéka is. Amint Amerikában Trump elnöksége és nyílt rasszista, idegengyűlölő viselkedése felbátorította az ország gyűlölködőit, úgy a britek egy részéből is felhozta a népszavazás a civilizációs mázzal mindaddig elfedett indulatokat. Lengyel és román üzletek kirakatait törték be, kelet-európai származású embereket nyílt utcán zaklattak,

Gyűlölködéssel, emberek címkézésével, felületes általánosításokkal könnyű szavazatokat szerezni s hatalomra jutni, mert az érzelmek erőteljesebbek, mint az észérvek. Ugyanakkor az elszabadult érzelmek olyanok, mint egy szeszélyes forgószél: nem tudhatjuk merre fordulnak, mit rombolnak le a következő pillanatban. Érzelmekre, főleg negatív érzelmekre építeni politikai karriert és hatalmat könnyebb, de veszélyesebb út: a gyűlöletet szító politikus nagyon könnyen találhatja magát olyan események közepette, amelyeket ő maga nem akart, de ha elvetette a szelet, le kell aratnia a vihart.

Ezt látjuk Ditróban is. Erdélynek azokban a térségeiben, ahol a magyar lakosság többségben van, nagyon bizarr az élet. Az emberek úgy tűnik, Romániában laknak s dolgoznak (javarészük, aki nem külföldön), román személyazonosságijuk és romániai lakcímük van, de amint az ajtó becsukódik mögöttük, Magyarországon élnek. Ez alatt azt értem, hogy tájékozódásuk, közéleti gondolkodásuk központja Budapest, információikat szinte kizárólag az ottani médiából szerzik. Ez nem lenne különösebben gond, ha az ottani média jó része nem propagandasajtó lenne. De sajnos az. Soha nem fogom megérteni az olyan újságírót, aki közszolgálat álcája alatt igazából egy párt, egy politikai érdekcsoport szolgálatába szegődik.

Aki elindul manapság Európában, az lehet, hogy meglepődik kicsit, amennyiben bizonyos magyarországi tévék híradóját nézi. Feltűnhet neki, hogy a nyugati fővárosokban nem vezették be a Sariát. Hogy nem randalíroznak minden második nagyobb téren migránsok és az utcákon nem erőszakolnak meg húszméterenként egy-egy nőt. Svédországból nem menekülnek a svédek. Ha ottani ismerőseinél faggatózik, kiderül: migránskérdés, és gond az van bőven. Mint ahogy az utolsó pár évtizedben mindig is volt: az iraki háború, a délszláv válság stb. szép számban kergetett nyugatra radikálisan más kultúrájú embereket. Ezúttal persze jóval többet s ezzel a gondok aránya is jócskán megnőtt. De – hacsak a kérdezett ismerős nem valamelyik idegengyűlölő szélsőjobbos párt embere – azt nem fogja állítani, hogy válsághelyzet van, s hogy valamiféle sötét erők átvették hazájában a hatalmat. Márpedig az említett tévéhíradók ilyen képet közvetítenek, orrba-szájba, szakadatlanul.

Elvárhatjuk-e egy Ditró méretű és jellegű település lakóitól, hogy erre maguktól rájöjjenek? Szerintem nem.

Csak a miheztartás végett: szégyellem magam a ditróiak cselekedetei miatt, és fáj, hogy a vendégszerető Erdélyben ilyen könnyen, és ilyen hamar ide jutottunk. De nem tudom egyértelműen hibáztatni őket, mert nem hiszem, hogy ha én magam azt az életet élném és azokból a forrásokból szerezném be a releváns információkat, nagyon másként éreznék.

Felvilágosult, nem csak az említett médiából táplálkozó, jóindulatú embernek nem kell elmondjam, mennyire nincs lényegi különbség egy németországban dolgozó ditrói székely és egy ditróban dolgozó dél-ázsiai között. Mindkettő a maga relatív nyomora elől megy más tájakra boldogulni. Mindkettőnek paradicsom az a viszonylag kevés, amit a célország kínál. A dél-ázsiainak, aki odahaza havi hatvan dollárért küszködik, a romániai minimálbér mennyei manna. Ugyanolyan manna a Németországba kerülő székelynek az ottani éhbér, amiért német ember nemigen vállal munkát. Mindkettőt felhasználják a politikusok, és amott németül, emitt magyarul harsogják: elveszik a kenyerünket! És felforrnak az érzelmek, és utrcára vonul a gyűlölet, a félelem, az idegentől való ősi félelem, amire felelőtlen alakok a karrierjüket építik.

És akkor beszéljünk kicsit a felelősségről. Nagy-Britanniában  voltak zép számmal olyan politikusok, közéleti szereplők, akik minden erejükkel tiltakoztak a Brexit ellen, újabb, tisztességesebb népszavazást követelve. Nem jutottak semmire, de lagalább magszólaltak. Amerikában Trump idegengyűlölő politikája ellen napi rendszerességgel szólal meg az emberiesség, a józanság hangja, Amerika szerethető lelkiismertetének a hangja. Mindkét helyen komoly baj az, hogy míg a gyűlölködők egységesen beállnak a gyűlöletvezérek mögé, az ellenzék erősen megosztott és nem képvisel koherens frontot. Magyarországon ez még rosszabb, hiszen ellenzék gyakorlatilag nem létezik, aki van, az vagy nem vehető komolyan, vagy végletesen lejáratta magát, vagy nyilvánvalóan kalandor, vagy a szó szoros értelmében vicc.

Erdélynek van egy hatalmas előnye, az, hogy ideológiailag mesze nem annyira megosztott, mint az említett három ország. Persze, sugárzik errefelé is a köpködés, az a hajlam, hogy egy szitokszóvá kikiáltott címkével egyszerűen leírjuk azt az ellenfelet, akivel – normális körülmények között – észérveket ütköztetve, civilizált vitában kellene dűlőre vinni társadalmunk kérdéseit. E sorok íróját is viszonylagos rendszerességgel libsizik, nemzetárulózzák, sorosbérencezik, sőt, az is előfordult már, hogy egyházamnál s egykori munkahelyemen feljelentettek. Olyan jó nyilasbarát módra.

De azért még nem domináns itt ez a fajta csípőből lőtt gyűlölet, néhány megvetendő internetes szájkaratést leszámítva, Erdélyben még lehet normálisan beszélni és vitatkozni olyan emberekkel, akikkel akár alapvető kérdésekben sem értünk egyet.

Emiatt kíváncsian várom, miként reagálnak Ditró ügyében azok a szószólók, akik nagymértékben meg tudják határozni a nép beállítottságát. Gondolok itt főleg politikusokra és egyházvezetőkre. Értelmiségiekre azért nem, mert annak diskurzusa legnagyobbrészt belterjes: értelmiségiek értelmiségi körökben, külső résztvevők szinte teljes hiányával vesézik ki az eseményeket a saját fórumaikon.

A politika igazán fontos része egyelőre hallgat, még csak a szokásos semmitmondó nyilatkozatokat sem pufogtatták el. Ami az egyházakat illeti, eddig katolikus oldalról láttam kettő darab publicisztikát: egy hideget s egy meleget.

Pedig, ha közösségünk előtt szerepet vállaltunk, akkor nem tehetjük félre a felelősséget csak azért, mert amit mondanunk kell az egyszerű emberiesség nevében, az népszerűtlen lesz. Nem várhatjuk ki, hogy csillapodjanak a kedélyek, hátha a helyzet megoldja önmagát. Aki gondolatokat ültet el a nép fejében, annak felelőssége van, mert a jól elültetett gondolatnak, főleg a félelemnek (akár racionális, akár nem) még sokáig, nagyon sokáig hatása lesz, jóval az adott politikus tündöklése és bukása után is. Washingtonban, Londonban, Budapesten és Ditróban egyaránt.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Edi Iordănescu második CFR-kalandja ...
Egy dollárért hozat kőzetmintát a ...
Lezárult a levélvoksolás, szombaton ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ