Villámvignetták
Az emberek mellett a televíziós műsorok voltak a legjobb barátaim. A Cinemateca de aur, a Teleenciclopedia, a Desene animate – máig el tudom fütyölni a szignáljukat, hallom a Pittiș hangját, látom a kandúrt, aki céltáblaszemével egeret fog. És természetesen a magyar adásnak is: Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani... Talán a Cinematecában láttam a Macska a forró bádogtetőnt meg a Hamletet, a Casablancát, s a Desene animatéban lettem Popeye-, Tom és Jerry- és Woody Woodpecker-rajongó.
Nem magyarul mondtuk – később ez kulturális választóvonalnak bizonyult azokkal szemben, akik a „magyar tévén” nőttek fel. Mint ahogy Knézy Jenő is demarkációs vonal volt – a pálya túlfelén Cristian Țopescu, Dumitru Graur és Cornel Pumnea állt.
A magyar tévé különben hőn óhajtott vágyunk volt, a Felekre jártunk meccset nézni, és a bolhák közt megkeresni a labdát. Amikor Bikalra mentünk, egyik-másik háznál egész jól bejött, Hunyadon még jobban. De a román tévé az életünket jelentette: a feliratok, a bemondók, a Floarea din grădină meg a Steaua fără nume, a Cascadorii rîsului. Ott néztük végig a forradalmat is, miközben zenész szomszédunk fia, aki nálunk volt a fotel Gavroche-a, egyre elégedetlenkedett, hogy az operatőr nem megy oda, ahol lőnek.
